Nem mézes hetek

második fejezet-1

második fejezetAmint kilépek a folyosóra, a szó minden értelmében magam mögött hagyom a menyasszonyi lakosztály zaját, a benne uralkodó zűrzavart és a mindent beborító illatfelhőt; idekint csodás nyugalom honol. Annyira békés minden, hogy valójában nem is igen érzem magamban a késztetést, hogy elhagyjam, és megkeressem a folyosón valamivel arrább azt az ajtót, amelynek kilincsén aranyos kis vőlegénykarikatúra lóg. Ez a kedves kis alak ott, a kulcslyuk előtt, nyilvánvalóan egy füvezős-sörözős, vad, esküvő előtti orgiát takar el az avatatlan szemek elől. Még az amúgy óriási partiarcnak számító Diego is inkább a menyasszonyi lakosztályt választotta, kockáztatva a hallása és a légzőszervei épségét.

Tízszer nagy levegőt veszek, halogatván az elkerülhetetlent.

Az ikertestvérem esküvője van ma, és engem majd szétvet az öröm emiatt. Ám közben mégis kissé nehéz teljesen ünnepi hangulatban maradnom, különösen ezekben a magányos, csendes pillanatokban. Ha egy időre elfeledkezünk is az állandó balszerencsémről, az utóbbi két hónap egyetlen merő, szakadatlan szívás volt számomra: a lakótársam elköltözött, ezért keresnem kellett egy másik, egészen aprócska lakást. De még így is sikerült túllőnöm a célon: bár úgy becsültem, hogy egyedül fenn tudom tartani, a menetrendszerű balszerencse-sorozat részeként kirúgtak a gyógyszergyártó cégtől, amelynél immár hat éve dolgoztam. Azóta már vagy hét helyen jártam állásinterjún… és bizony, egy árva mukk visszajelzés nem érkezett sehonnan. Most pedig itt állok, egy percre attól, hogy szembe kelljen néznem a személyes balsorsom megszemélyesítőjével, Ethan Thomasszal, miközben testemen a Muppet Show főbékájának fényes, zöld bőre feszül.

Még magamnak is nehéz elhinnem, hogy volt idő, amikor egyenesen vártam, hogy találkozzam Ethannel. A nővérem meg a barátja közti kapcsolat épp akkoriban kezdett komolyra fordulni, és Ami be akart mutatni Dane családtagjainak. Ethan kiszállt a kocsijából a minnesotai vidámpark parkolójában, a lenyűgözően hosszú lábával, miközben olyan kék szempár ragyogott az arcából, hogy a két kocsival arrább lévő helyről is világosan látszott. Közelebb érve aztán az is kiderült számomra, hogy több szempillája van, mint amennyire egyetlen személy jogot formálhat. Mindeme kellékekkel lassan, csábítóan tudott bánni. Egyenesen a szemembe nézett, kezet fogtunk, és a szája egyik sarka határozottan veszedelmesnek látszó félmosolyra húzódott. Egy szó, mint száz, az iránta való érdeklődésem a legkevésbé volt ártatlan.

De kisvártatva elkövettem azt a szemlátomást főben járó bűnt, hogy – tetézve azt az alapvető hibámat, hogy eleve gömbölyded formákkal áldott meg a sors – vásároltam egy kosárnyi rántott sajtot. Megálltunk négyesben, közvetlenül a bejárat mellett, hogy megbeszéljük, mi is legyen az aznapi pontos terv, én meg közben gyorsan elszaladtam szerezni egy kis csemegét. Visszaérve ott találtam a csapatot az állatsimogató mellett. Ethan rám nézett, aztán a tekintete a kezemben tartott, ínycsiklandó látványt nyújtó kosárra vándorolt, összevonta a szemöldökét, és a következő pillanatban már el is fordult, motyogott valami kifogást, hogy meg kell keresnie a házi főzésű sörök versenyét. Abban a pillanatban nem sokat foglalkoztam ezzel, de onnantól a délután további részében már nem bukkant fel többé.

És azóta is, akárhányszor összefutunk, mindig megvetően és gúnyos hangon beszél velem. Ezek után mire kéne gondolnom? Miután a mosolygása tíz perc után undorba csapott át valamilyen okból. Nyilvánvalóan innentől kezdve Ethan Thomas tehet nekem egy szívességet. A mai nap kivételével (és ma is kizárólag csupán e miatt a ruha miatt) igenis örömmel lakom ebben a testben. Soha az életben nem hagynám, hogy bárkinek a véleménye befolyásoljon, és rosszul érezzem magamat a testem és/vagy a rántott sajt miatt.

Hangokat hallok a lakosztály ajtaja mögül – az a bizonyos haveri üdvrivalgás, mert valaki véghez vitt valami igazán izzasztóan hősies dolgot, vagy sört bontanak, netán egy zacskó Cheetost pusztán a kemény tekintet erejével; ki tudja, ugye, mégiscsak Dane esküvői bulijáról van szó. Felemelem az öklömet, hogy dörömböljek, de mielőtt még megtehetném, valaki feltépi belülről az ajtót, én meg hátratántorodom, a cipőm sarka beleakad a ruhám aljába, és csak egy hajszál híja, hogy fenékre nem esem.

Ethan az; naná, hogy ő. Felém nyúl, és könnyedén elkapja a derekamat. Megtámaszt, én meg érzem, ahogy a szám sarka torz vigyorra húzódik; miközben közelről figyelhetem meg, ahogy Ethan arcán is fokozatosan megjelenik ugyanannak az enyhe undornak a párja, majd elhúzza a kezét, és zsebre vágja. Már látom is magam előtt, ahogy a fertőtlenítőkendővel bőszen dörgöli a kezét, amint lehetősége lesz rá.

A mozdulata felhívja a figyelmemet az öltözékére – szmoking, persze – meg arra, hogy egész jól fest a cucc a magas, karcsú alakján. Barna haját gondosan kifésülte a homlokából; a szempillái meg, ahogy mindig, lehetetlenül hosszúak. Megállapítom magamban, hogy két vastag, barna szemöldöke ellenszenvesen eltúlzott – nyugi már, elég ebből, anyatermészet! –, de kétségkívül még azoknak is remek helyük van az arcán.

Tényleg nem kedvelem ezt az embert.

Az mindig is világos volt számomra is, hogy Ethan jóképű – vak azért még én sem vagyok –, de az, ahogy most itt látom ebben a fekete nyakkendőben, az én ízlésemnek kicsit túl erős magabiztosságra vall.

Ő is hasonló elemzésnek vet alá. A hajamnál kezdi, talán azért ítél el, mert ilyen egyszerűen hátratűzve viselem, aztán tekintete egyszerű sminkemre vándorol – valószínűleg sminkelős útmutatókat posztoló Insta-modellekkel szokott randizni –, majd az arcomról a ruhámra fordítja figyelmét, és módszeresen szemügyre veszi a részleteket. Nagy levegőt veszek, és ellenállok a késztetésnek, hogy a karomat összefonjam a mellkasom előtt.

Végül felszegett állal megkérdezi:

– Ingyen volt, feltételezem.

Én pedig azt feltételezem, hogy fantasztikus érzés volna térddel jól ágyékon találni őt.

– Csodás szín, nemde?

– Úgy nézel ki, mint valami zöld gumicukor.

– Jaj, Ethan, hagyjuk a bókokat.

A szája sarka halovány félmosolyra rándul.

– Nagyon kevés embernek áll jól ez a szín, Olivia.

A hangsúlya alapján egyértelmű, hogy engem nem számít e kevesek közé.

– Olive – javítom ki.

A kiterjedt családom vég nélkül tud azon mulatni, hogy a szüleim Olive-nak kereszteltek ahelyett, hogy a lényegesen költőibb Oliviára szavaztak volna. Az anyai nagybácsijaim, amióta csak eszemet tudom, nem szólítottak máshogy, mint Aceitunának, olajbogyónak, csak hogy anyámat froclizzák.

De kétlem, hogy Ethan tudna erről; ő csak egy pöcs.

Hintázni kezd a sarkán.

– Aha, aha.

Engem máris fáraszt a játék.

– Jól van, nagyon vicces, de el kell olvasnom a beszédedet.

– A pohárköszöntőmet?

– Elégedetlen vagy a szóválasztásommal? – nyújtom előre a kezem. – Hadd lássam.

Könnyed mozdulattal az ajtófélfának dől.

– Nem.

– Ez valójában a te biztonságodat szolgálná. Ami a két kezével fojt meg, ha elhangzik a szádból valami ciki. Te is tudod.

Ethan oldalra billentett fejjel méreget. Ő van vagy százkilencven centi, én és Ami pedig… nos, nem vagyunk ennyire sudárak. Ethan álláspontja, noha egy szó sem hangzik el, világos: Meg lehet próbálkozni vele.

Ekkor Dane jelenik meg a vállánál, és azonnal elkomorul az arca, ahogy megpillant. Nyilvánvalóan nem az újabb sörszállítmányt hozó pincérnő vagyok, mint mindketten remélték.

– Ó! – tér magához hamar. – Helló, Ollie. Minden rendben?

Ragyogó mosolyt küldök felé.

– Abszolúte. Ethan épp most akarta megmutatni a beszédét.

– A pohárköszöntőt?

Ki hitte volna, hogy ez a család ennyire ragaszkodik a szakkifejezésekhez?

– Igen.

Dane biccent egyet Ethan felé, és int neki, hogy igyekezzen befelé.

– Te jössz! – Rám néz, hogy megmagyarázza. – Sörkirályt játszunk. Az én bátyókám hamarosan meg lesz verve.

– Hm, egy kis ivós játék az esküvő előtt – állapítom meg halk kuncogással. – Rendkívül előrelátó ötletnek hangzik.

– Egy perc, és ott vagyok – mosolyog Ethan az öccse távolodó alakja után, mielőtt visszafordulna felém. Mindkettőnkről azonnal leolvad a társasági mosoly, és a helyére visszakerül a pléhpofa.

– Írtál egyáltalán bármit? – kérdezem. – Ugye, nem akarsz improvizálni? Az sosem szokott jól elsülni. Senki sem képes rá, hogy olyan vicces legyen saját kútfőből, hirtelen, mint amennyire hiszi magáról, te meg végképp nem.

– Én meg végképp nem? – Bár Ethan nagyjából minden más emberi lény környezetében maga a bűbáj, velem úgy viselkedik, mint egy robot. E pillanatban annyira merev az arca, annyira kényelmesen üres kifejezést vett fel, hogy képtelenség megmondani, megbántottam-e, vagy csak valami trükkel rá akar venni, hogy még inkább rátámadjak.

– Sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy vicces tudnál lenni – tétovázom, de mindketten tudjuk, hogy már muszáj kimondanom –, csípőből.

A két sötét szemöldök összefut. Sikeresen tőrbe csalt.

– Jól van – morgok –, csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy a pohárköszöntőd nem lesz béna. – Végigjártatom a tekintetem a folyosón, és ekkor eszembe jut a másik ügy, amit el kell vele intéznem. – És felteszem, már megbeszélted a konyhán, hogy nem a szokványos svédasztalt szeretnéd… Ha mégsem, megtehetem, amikor odalent járok.

Utolsó pillanatban ejti a gunyoros vigyort, és valami olyasmit fest az arcára, ami meglepetésre hasonlít.

– Ez nagyon figyelmes. Nem, nem kértem alternatív ételt.

– Ami ötlete volt, nem az enyém – tisztázom gyorsan. – Ő az, akinek eszébe jutott, hogy neked fenntartásaid vannak a közös ételek kapcsán.

– Nekem nincs semmilyen problémám a közös ételekkel – magyarázza –, egyszerűen arról van szó, hogy egy svédasztal valóságos táptalaja a baktériumoknak.

– Igazán remélem, hogy a beszéded is minimum ilyen költői és bölcs lesz.

Hátrál egy lépést, és kinyújtja a kezét a kilincs felé.

– Megmondhatod Aminek, hogy a pohárköszöntőm frenetikus lesz, és semmi ciki nem hangzik el benne.

Szeretnék pimaszul odavágni erre valamit, de az egyetlen összefüggő gondolatmenet, amire képes vagyok, az, mennyire bosszantó, hogy az anyatermészet ezeket a szempillákat a sátán küldöttjére pazarolta, így hát inkább hanyagul biccentek, és végigvonulok a folyosón.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne igazgassam a szoknyámat, miközben haladok. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de egyszerűen úgy érzem, hogy Ethan bíráló szemmel követi fényes-feszes ruhámat, egészen a liftekig.

A hotel személyzete megértette, mit is akar jelenteni az Ami által kitalált „januári karácsony” tematika, és hagyták magukat sodortatni az árral. Szerencsére piros bársonymikulások és plüssrénszarvasok helyett arra szavaztak, hogy a padsorok közti folyosót műhóval szórják be. És bár könnyen lehet, hogy megvan idebent huszonöt fok is, a fehér réteg emlékezteti az embert a kinti nedves, latyakos hóra, amitől a helyiség hidegnek és huzatosnak hat. Az oltárt fehér virágokkal és magyalbogyókkal díszítették, a székek hátára apró fenyőkoszorúkat akasztottak, és az ágak között pici fehér fények villódznak. Igazából összességében nagyon szép látvány, de még a terem hátsó részében állva is látszik, ahol felsorakoztunk, hogy minden székre egy kis táblát ragasztottak, amely arra buzdítja a vendégeket, hogy mindenki Bízzon a Finley Szalon szolgáltatásaiban élete legszebb napján.

Mindenki izgatott. Diego újra és újra bekukkant a díszterembe, és közli, hogy hol ülnek a legdögösebb férfi vendégek. Jules hősies elszántsággal igyekszik megszerezni a vőlegény egyik tanújának a telefonszámát, anya pedig épp Caminak köti a lelkére, hogy szóljon rá apára, feltétlenül ellenőrizze, nincs-e lecsúszva a slicce. Mind a koordinátor jelére várunk, hogy a virágszóró kislányok elindulhassanak a padsorok között.

A ruhámat minden egyes eltelt másodperccel szűkebbnek érzem.

Végül Ethan elfoglalja a helyét mellettem, és lemondó sóhajnak hat, ahogy szépen fokozatosan kifújja a levegőt. Rám sem nézve felém nyújtja a karját.

Bár egy pillanatra elfog a kísértés, hogy úgy tegyek, mintha nem venném észre, végül csak belekarolok, mit sem törődve az érzéssel, ahogy a bicepsze íve a kezem alá simul, és azzal sem, hogyan feszül meg, és húzza közelebb a karomat az oldalához.

– Még mindig gyógyszerekben utazol?

A fogamat csikorgatom.

– Te is tudod, hogy nem.

Hátranéz, aztán újra előrefordul, és hallom, hogy nagy levegőt vesz, mielőtt megszólalna, de aztán visszafogja magát, és csendben marad.

Nem hinném, hogy a családunk méretére, egyes tagjaira vagy általánosan tapasztalható őrültségére akart volna megjegyzést tenni – ez már régen világos neki –, de az egyértelmű, hogy valami piszkálja a csőrét. Várakozón nézek rá:

– Bármi is az, bökd ki.

Nem vagyok egy erőszakos perszóna, de a képembe virító gonosz vigyor láttán majdnem ellenállhatatlan vágy tör rám, hogy a tűsarkamat belemélyesszem a fényesre dörzsölt cipője orrába.

– A cukorkaruhás koszorúslányok soráról akartál mondani valamit, nem igaz? – kérdezem. Azt még Ethannek is el kell ismernie, hogy van pár csodaszép lány köztük, de egyikünkön sem mutat túl jól a zöld szaténruha.

– Olive Torres, a gondolatolvasó.

Most már én is olyan gúnyosan mosolygok, mint ő.

– Írjuk fel korommal a kéménybe, emberek! Három év sem telt bele és Ethan Thomas megjegyezte a nevemet!

Ethan újra a terem eleje felé fordítja az arcát, és rendezi vonásait. Mindig nehéz összeegyeztetnem a feszült, gúnyos Ethant, akit én kapok, azzal az elragadó figurával, akit a termen áthaladtában az imént is figyelhettem, vagy akár azzal a vademberrel, akivel kapcsolatban évek óta hallgatom Ami panaszait. Attól függetlenül is, hogy mennyire elszánta magát Ethan rá, hogy csak azért se fog emlékezni egy apró részletre sem abból, amiket mondok neki – mint például a munkám vagy a nevem –, egyszerűen utálom a gondolatát is annak, hogy milyen rettentő rossz hatással van Dane-re, akit mindenhová magával rángat, a vad kaliforniai hétvégéktől kezdve egészen a világ túlsó felén folytatott, fejbúbig adrenalinnal teli kalandtúrákig. Természetesen ezek a túrák rendszeresen egybeesnek olyan eseményekkel, amelyeket a nővéremhez hasonló akcióvadászok egyenesen imádnak: születésnapokkal, évfordulókkal, a Valentin-nappal. Pont tavaly februárban történt például, hogy Ethan elcsalta Dane-t Vegasba egy fiús hétvégére, és Ami kénytelen volt engem vinni egy romantikus (és ingyenes) kétszemélyes vacsorára a St. Paul Grillbe.