Lina és Virág kimentek a partra.
A Duna fölött sirályok cikáztak. Egy-egy fehér villanást láttak csupán, a madarak fejjel előre buktak a vízbe, majd hallal csőrükben, nehézkesen szakadva el a víztől, szárnyaltak fel ismét. A túlsó parton most nem láttak senkit. Utazók nem közeledtek a révhez. Nyugalom volt, oly ritka mostanság. Az asszonyok egy-egy kőre telepedtek, háttal a révnek. Csak a vizet nézték, ezernyi apró hullám csillogtatta szemükbe a halvány napot. Nyáridő volt ugyan, de mostanság nem voltak hőséges napok.
– Oly gyorsan megyen az idő – Virág mélyre szívta a léget. – Még látlak, amint vézna kis rableányként kucorogsz Bors kunyhójában, és nem mersz megszólalni sem.
– Akkor csak németül szóltam volna – mosolygott Lina. Fölötte is elszaladt az az idő, amire most Virág panaszkodo
