Két napig nem kaptak enni. A döglött patkányok maradéka ott bűzölgött a cella sarkában, és már a tatárképű gagauznak se támadt gusztusa ráfanyalodni. Amikor épp nem egymásnak adták a szót, hogy felidézzék nagyapáik történeteit, és azokból megpróbálják összeilleszteni az események mozaikdarabkáit, csak meredtek maguk elé bágyadtan, reménytelenül.
A legkevesebb bizakodással Dénes tekintett a jövőbe. Érezte, hogy ereje rohamosan fogy; nem csak az éhség, de a láz is gyengítette, immár felkelni sem bírt.
Amikor aztán félálomban maga alá csinált, Ignác segített neki szalmával úgy-ahogy letisztogatni az alfelét.
– Meg fogok halni… – suttogta Dénes könnyes szemmel. – Érzem, hogy meg fogok halni…
– Na, látod, az egészen biztos, fiam. De nem most. Nem itt…
– Szomjan pusztulok… Két napja nem itt
