Csavaros préda

1.-1

1.Fáradt vagy? – fordította a fejét a vezetőülés felé Porter Smalls. A Cadillac Escalade épp egy kavicsos ösvényen zötyögött, dús, zöld leveles bokrok között. Valahol mélyen az út alatt a Potomac folyó déli ága kanyargott. Lehúzott ablakkal mentek, az utasteret betöltötte a víz felől áradó, sárillattal keveredő halszag.

– Egy kicsit – felelte Cecily Whitehead –, de kellemesen. – Ő persze könnyen beszélt, reggel, közvetlenül indulás előtt, jó alaposan lezuhanyozott a hétvégi házikó esővízgyűjtőjében, aztán, miközben öltözködött, még egy kis Chanel No 5-et is löttyintett magára. A két illat keveréke, az esővízé és a kölnié, ígéretesen keveredett: nemcsak hogy kellemes volt, de kifejezetten erotikus is.

– Ha akarod, vezethetek én is – ajánlkozott Smalls. Apró termetű ember volt, ahogyan az a nevéhez illik, de karcsú és izmos: mintha a fél életét terepbiciklin töltötte volna, a haja őszes, de göndör, leér egészen az inge gallérjáig; a foga pedig túlzottan is vakító, a szeme sápatag kék. Az összképet keret nélküli, tévézéshez kitalált szemüveg egészítette ki.

– Nem kell, jó lesz így – mondta Whitehead. Becsatolta az övét, hogy eltakarjon valamit az átlátszó, feszes ruhájából: pár évvel ezelőtt még simán lecsukták volna, ha megpróbálja a hálószobáján kívül is felvenni. – Te ittad meg majdnem az összes bort, ha megállítanának…

– Ja, az már szentigaz – egyezett bele Smalls. Hátrább tolta az ülését, a két karját keresztbe fonta a hasa előtt, lehunyta a szemét.

MESSZE FÖLÖTTÜK A FÁK KÖZÖTT, egy férfi állt, távcsővel nézte a tájat. Ahogy az ezüstmetál terepjáró nekivágott az ösvénynek, elhaladt a postaláda mellett, és befordult balra a kaviccsal felszórt úton, a férfi előkapta az adóvevőjét.

– Vacsorára hazaérek – szólt bele.

Adóvevőt használt, mert – hacsak az a képtelenség meg nem történik, hogy valaki épp vele egy időben, épp ugyanazon a hullámhosszon próbálkozik – senki, de még a Nemzetbiztonsági Hivatal se hall meg soha, egyetlen szót sem abból, amit kiejt a száján. De még ebben a képtelen esetben is csak az ígéretet hallja, meg a válaszul érkező öt gyors kattanást, jelezve, hogy a hívott fél hallotta, és meg is értette az üzenetet. A férfi gyalog volt: a helyet, ahol majd a kocsi felveszi, jó fél mérfölddel távolabb jelölték ki. Egy vadcsapáson jött el idáig, és ugyanazon megy majd vissza is. Lassan, nagyjából harmincméterenként megállva, hogy hallgatóddzék egy kicsit. Ilyenkor sem állt le soha, inkább beállt egy terebélyes bokor fedezékébe, ahol biztos, hogy senki sem fedezheti fel, bárhonnan nézzen is, és elkerülte azt a veszélyt is, hogy óvatlanul egy cigarettacsikkel, egy eldobott cukorkáspapírral, és rajta a DNS-ével állítson emléket annak, hogy itt járt. A cipőtalpa különlegesen puha anyagból készült, úgyhogy még lábnyomokat sem hagyott maga után a puha talajon. Egy igazi profi, na.

PORTER SMALLS SZENÁTORNAK volt egy hétvégi házikója Nyugat-Virginia államban, két és fél órára Washingtontól, vagyis elég közel ahhoz, hogy autóval bármikor oda lehessen jutni, és eléggé messze ahhoz, hogy bármi mocsokságot el lehessen követni benne, anélkül hogy… hogy az ember bemocskolódjon tőle. Most azonban ő és Whitehead, a szenátor feleségének egyik legjobb barátnője – maga a feleség Minnesotában maradt – bezárták a házat, és elindultak vissza Washington D. C. felé. A nap épp arra készült, hogy végképp a látóhatár alá süllyedjen, de azért még kellemes meleg volt ezen a vasárnap délutánon.

Nem véletlenül választották épp ezt az időpontot: mire megérkeznek, jótékony sötétség borul a fővárosra, úgyhogy Whitehead nyugodtan kiteheti a szenátort a lakása, a Watergate-ház előtt – miután két teljes napot töltöttek el léleksimogató beszélgetéssel a politikai filozófia, a történelem, továbbá a lovak, a pénz és az élet témaköréből, a közös barátokról sem feledkezve meg. És beszélgetés közben gyakorlatilag mindent kipróbáltak abból, amit a szenátor viharvert, rongyosra olvasott könyvében, A szex örömei című, a nyolcvanas évekből itt ragadt kiadványban találtak.

Smalls házas volt, Whitehead azonban nem volt férjnél, de a kocsit mégis ő vezette; mégpedig azért, mert Washington meglehetősen sajátosan gondolkozik az alkoholról, illetve a szexről. Egy kis könnyű etyepetye, bár erénynek Washingtonban sem számít, de azért mégsem akkora bűn, és főleg nem annyira büntetendő, mint ittasan vezetni. Ha megdugsz egy nagykorút, akár férfit, akár nőt, arról legfeljebb ha egy kis színes jelenik meg valami bulvárlapban – ezzel szemben isten ments, hogy kikezdj az Anyák az ittas vezetés ellen amazonjaival; ha mégis megteszed, ne is álmodozz arról, hogy megválasztanak, így aztán Whitehead ragadta magához a kormányt.

Az idén töltötte be az ötvenet: világéletében a politika körül sertepertélt, ő volt a Republikánus Párt egyik adománygyűjtője. A teste karcsú, napbarnított bőre csupa szeplő; a haja fekete és rövid: egy-két tincset meghagyott ősznek, ami különös szexepilt adott neki, meg nem mondtad volna, hogy festett. Az álla erős és férfias: olyan, mint Amelia Earharté, a világ első pilótanőjéé. És, akárcsak Earhartnak, Whiteheadnek is saját repülőgépe volt, egy kétmotoros Beechcraft King Air. Volt továbbá egy udvarháza Minnesota állam egyik tava mellett, meg egy kétezer hektáros farmja az Ikervárosoktól, azaz St. Paultól és Minneapolistól egy kicsivel délre: itt hátaslovakat tenyésztett.

Smalls felesége nem tudta biztosan, hogy a férje és Whitehead dugnak-e, a téma soha még csak szóba sem került kettejük között. Ami az asszonyt illeti, ő az utóbbi négy évet a litván szeretőjével töltötte a loftjában, Minneapolis belvárosában – erre viszont nagyon is sok szót pazarolt a házaspár. A litvánok, így tartja a közvélekedés, Észak-Európa csődörei. Smalls is tisztában volt ezzel, de már egyáltalán nem érdekelte, mit művel a felesége – amíg odahaza, a négy fal között műveli. Sőt az az igazság, hogy egy kicsit még remélte is, hogy az asszonynak jól megy a sora, hiszen még mindig szerette valamennyire, plusz ő volt a gyerekei anyja. Magában el is határozta, hogy elviszi vacsorázni, ha legközelebb az Ikervárosokban jár.

TÍZRE LEGYÉL OTT – szólalt meg Whitehead.

– Délre jön hozzám az a tökfej Clancy – próbált tiltakozni Smalls: de még a szemét se nyitotta ki.

– Tökfej, de makacs – vette védelmébe az illetőt Whitehead. – Azt mondta Pereznek, ha a Medtronic megkapja a szerződést Virginiában, Abbottnak egy csomó embert el kell bocsátania a választókerületében. Perez el is hiszi neki. Egyébként még az sem kizárt, hogy tényleg igaz.

– Rohadt nehéz egy ügy – bólogatott Smalls. – Ha Abbott megkapja, a Medtronicnak ki kell rúgnia néhány embert. Márpedig azt nem szabad. Főleg akkor nem, ha Porter Smalls tudja, miféle fal állása lett a többségi frakcióvezetőnek a Rio Javelinánál.

– De ha ezt meg mered említeni neki, meglátod, azonnal kerít valahonnét egy jó nehéz és éles tárgyat, aztán feldugja neked.

– Ugyan már, CeeCee – engedett meg magának egy vigyort Smalls –, csak nem hiszed, hogy elárulnám neki?

– Hát marhára remélem, hogy nem – csapott az utasa térdére Whitehead. – Egyébként nem, tényleg nem hinném. De akkor hogy akarod a tudtára adni, hogy tudsz róla?

– Kitten majd kitalál valamit – válaszolta Smalls. White­head csak mosolygott, láthatatlanul az egyre mélyülő sötétben, amit csak a kocsi fényszórója világított meg, ahogy visszaverődött a faágakról. Kitten Carter, Smalls kabinetfőnöke majd kitalál valamit. Kitten és Whitehead hetente többször is összedugták a fejüket, hogy összeesküvéseket szőjenek Amerika, és ezen belül Porter Smalls felvirágoztatására.

Whitehead, amióta csak az eszét tudta, jógaimádó volt, és lelkes műlovarnő. A teste izmos, a karja és a lába hosszú, a tenyere férfiasan nagy. Férfiasan taposott az Escalade gázpedáljára is: a kocsi nekilódult, felvert porral és kaviccsal szórva tele a levegőt. Ez az asszony az élete java részét farmokon töltötte, a lótrágya lapátolásában lepipálta a legjobbakat is, traktort vezetett, és teherautót: az Escalade kormánya és a négy, huszonkét colos felni játékszer volt a kezében. Egy fél mérföld után a folyó menti ösvényt, amin hajtottak, egy állami fenntartású, valamivel szélesebb kavicsút keresztezte. Whitehead csak egy röpke pillantást vetett balra, aztán jobbra kanyarodott, és megint beletaposott a gázpedálba.

TÍZ PERCCEL KÉSŐBB egy domb tetejére értek. A távolban fények látszottak: az autóúté, amin majd elérik a sztrádát, amely Washingtonba viszi őket. Mélyen alattuk, egy hosszú lejtő alatt zabolázatlanul kanyargott a patak: az utolsó néhány méteren kis tavacskává duzzadt.

– Rohadt seggfej – szólalt meg Whitehead pár percnyi hallgatás után –, hogy rám akaszkodott!

– Hogy mi? – riadt fel a szendergésből Smalls. Fel is húzódzkodott az ülésén: felzavarta az utastérbe áradó reflektorfény. Kinézett hátra. Egy furgon, Smalls legalábbis úgy látta, hogy egy furgon, követte őket, reflektorfénnyel, mindössze pár méterrel mögöttük, ahogy óránként százzal száguldanak a földúton. – Sehogy se tetszik ez nekem – csóválta meg a fejét.

Ahogy a domb tetejére értek, a furgon kivágódott mögülük, előzésbe kezdett.

– Hé, hé! – kiáltotta el magát Smalls.

Whitehead most már végképp a padlógáz mellett döntött – de elkésett vele. Nagyon elkésett. A furgon beléjük rohant, az oldalán találta el a kocsijukat, és az Escalade lesodródott az útról, be az út menti bokrok és fák közé, robogott fékezhetetlenül tovább, lefelé. Whitehead úgy döntött, meg sem próbálja visszakormányozni az autót az útra, hiszen akkor valószínűleg az oldalára dőlne; inkább lefelé fordult.

– Kapaszkodj, Porter – kiáltotta közben –, megpróbálok nekimenni egy fának, az majd megállít, kapaszkodj, tedd a karod az arcod elé, ki fog nyílni a légzsák!

Smalls engedelmesen az arca elé kapta a karját, ám a kocsi bucskázott tovább, le a dombról, hiába, hogy Whitehead, akár az őrült, úgy taposta a féket. Smalls, bár talán nem tudatosan, de ösztönösen azért érezte, hogy legfeljebb, ha néhány másodperce lehet hátra az életből. Most egy bokron száguldottak keresztül, aztán egy jó háromtenyérnyi átmérőjű fa következett: ezt simán kidöntötték. Az ütközés ereje oldalt fordította a kocsit, de így is lefelé gurultak tovább; és ez volt az a pillanat, amikor Smalls megérezte, hogy Whitehead megint a gázpedálra lépett. A motor felsivított, a hatalmas kerekek beásták magukat a sárba a domboldalon, Smalls fél füllel hallotta Whitehead kétségbeesett kiáltozását, ahogy minden egyes ütközésre feljajdul.

És gurultak tovább, lefelé – de már valamivel lassabban. Most egy kisebb fának ütköztek, de az ütközés ereje egy másik fának lódította a kocsit. Ez a fa már nagyobb volt, ki is nyittatta a légzsákot, bele Smalls arcába – ám ő még így is megérezte, ahogy a kocsi oldalt dől, és zuhan tovább, feltartóztathatatlanul. Hirtelen betört a vezetőoldali ablak is; ettől kis híján megálltak, de azért még nem igazán, zötykölődtek tovább, most már csak lassacskán, rükvercben, végül egy utolsó fa végképp megálljt szabott a továbbiaknak. Sőt, a karosszéria oldalát is alaposan benyomta, a kocsit pedig, egy utolsó, méltóságteljes hengerbucska után, a tetejére fordította.

Smalls ült tovább a helyén, de most már fejjel lefelé, egyedül a biztonsági öv védte meg attól, hogy fejre essen. Fájdalmat nem érzett, legalábbis egyelőre nem, csak kiabált.

– Benzinbűzt érzek, szálljunk ki, nem érted, szálljunk ki, de azonnal! – Whitehead felé fordította a fejét: ő is fejjel lefelé ült, őt is csak a biztonsági öve tartotta az ülésén. Zuhanás közben kinyílt a kocsi egyik ajtaja: az ajtó feletti lámpa gyér fényében Whitehead arca sápadtnak tűnt,

a szeme nyitva, de mozdulatlan; a füléből vér szivárgott a hajába. CeeCee – ismételgette Smalls –, CeeCee! – de választ nem kapott.

Még akkor is folyt a vér az arcára, amikor végre sikerült kiszabadítania magát a biztonsági öv fogságából. A kocsi tetején landolt. Kioldotta a központi zárat, aztán addig rugdosta az ajtót, míg végre kinyílt: igaz, csak résnyire, aztán végképp elakadt valami facsemetében: de Smalls addig rugdosta, míg olyan széles nem lett a nyílás, hogy már ki tudott kecmeregni az autóból.

Ahogy kiszabadult, letörölte a vért az arcáról. Csak most vette észre, hogy az orrából folyik. Hátrament a kocsi farához, kinyitotta a hátsó ajtót, előkotorta a hálózsákját, kivette belőle a .357-es Magnumját, az övébe akasztotta, aztán felnézett oda, ahonnét lezuhantak: nem látott senkit. Se egy autóreflektor, se egy féklámpa, semmi, csak a felkavart, lassan elülő por, a térdig érő fű és a zuhanás közben megtört fatörzsek – és csend, amit egyedül a Cadillac riasztója zavart fel.

Most a vezetőoldali ajtóhoz sietett, kifeszegette, amennyire lehetett, kiakasztotta Whitehead biztonsági övét, a karjába kapta a nő testét, kiráncigálta az utastérből. Nem volt könnyű dolga, de az autóból áradó, rémisztő benzinszag valósággal szárnyakat adott Smallsnak. Jó húsz métert cipelte a karjában a testet, felfelé a domboldalon: ott lefektette a fűbe, letérdelt mellé, fülelt. A Chanel No 5 és a zuhanyozáshoz használt esővíz illatát még most is érezte, de már a frissen kiömlött vér fémes szagával keveredve. És továbbra sem látott, nem is hallott senkit, a domboldalon lélek sem járt, és a furgon, amelyik nekik ütközött, sem volt sehol.

– CeeCee – suttogta a nő fülébe –, CeeCee, hallasz?

Semmi válasz. A kocsi egyik lámpája még égett, annak a fényében kotorta elő a telefonját: a helyi seriffet hívta, megvolt a száma. Bemutatkozott, elmondta az ügyeletesnek, mi történt: azt is hozzátette, hogy szerinte kitervelt merénylet lehetett. Öt perc, és ott vagyunk, nyugtatta meg az ügyeletes.

– Kapcsolják be a vészvillogót – kérte Smalls –, mert én addig ki nem merészkedem a bokrok közül, míg meg nem győződtem róla, hogy maguk azok. És küldjenek mentőt is, van itt egy súlyos sebesült!