Csavaros préda

1.-2

Letette a telefont, visszakúszott Whitehead mellé, az ölébe vette a nő fejét. A mentők biztos, hogy nem érnek ide idejében, gondolta: sőt, tette hozzá magában, már most elkéstek.

MEGJÖTTEK A RENDŐRÖK, és velük a mentők: Smalls, miután meggyőződött róla, hogy azok érkeztek meg, akiket hívott, előbújt a rejtekhelyéről. A mentőktől azt tudta meg, amit már amúgy is tudott: hogy Whitehead halott, a koponyája bal oldalára mért erőteljes ütés, feltehetően azé a faágé, ami az oldalablakon át hatolt az autóba, az végzett vele.

Smalls elővette a papírjait, amik igazolták, hogy ő az Egyesült Államok szenátora, átadta a rendőröknek. A mentőápolók közben felcipelték Whitehead holttestét a dombtetőre, és fekete nejlonzsákba göngyölték. Smalls nem kért orvosi segítséget.

– Csak orrvérzés, semmi komoly – nyugtatott meg mindenkit. – Adjanak valamit, amivel lemoshatom az arcomat!

Megkérdezték tőle, hogy ki vezetett.

– CeeCee – felelte Smalls.

– Jó, de azért önt is meg kell szondáztatnunk – kötötték az ebet a karóhoz a rendőrök.

– Csak nyugodtan – egyezett bele Smalls. – Ittam egy pohár bort, mielőtt elindultunk, de CeeCee egy kortyot se.

A szonda – két perc alatt végeztek a teszttel – 0,02 ezrelék véralkoholt mutatott ki, vagyis jóval kevesebbet a 0,08 ezrelékes határértéknél; bár Smalls esetében, idős emberről lévén szó, a kevés is soknak számíthat, az öregeket jobban fejbe kólintja az ital, mint a fiatalokat.

– Írjanak bele mindent a jegyzőkönyvbe – figyelmeztette Smalls a rendőröket –, azt akarom, hogy mindennek nyoma maradjon!

– Emiatt aztán ne aggódjon, szenátor úr – legyintett a zsaruk főnöke –, felírunk mi mindent. Mármost csak azt szeretném még megtudni, hogy látta-e azt a furgont.

– Nem – rázta a fejét Smalls. – Égtek a tetőreflektorai, egyenesen ránk világítottak, nem láttam semmit, csak azt a fényt. Aztán nekünk jöttek.

– Meg kell hagyni, bravúrosan vezetett a hölgy – pillantott le a dombról a főzsaru –, még egy-két méter, és úgy zuhan bele a szakadékba, hogy csak na. Rám még akkor is rám jön a szédülés, ha csak lenézek innét.

A MENTŐK ELINDULTAK a Winchester Kórház felé, Smalls, a járőrautóban, követte őket. Whiteheadet hivatalosan is halottnak nyilvánították, a szenátornak pedig lemosták a vért az orráról, mert sehogy sem akart elállni a vérzés, de a mentőorvosnak valahogy mégiscsak sikerült úrrá lennie rajta. A doki még fájdalomcsillapítóval is megkínálta.

– Hagyjon engem békén – förmedt rá Smalls –, kell is nekem a maga pirulája!

– Most még nem – bólogatott az orvos –, de később szüksége lesz rá, nekem elhiheti.

Mielőtt elengedték volna, a seriffhelyettesek félrehívták, hogy részletes vallomást szedjenek ki belőle, aztán megnyugtatták, hogy a Cadillac roncsa egy ideig itt marad, mert a baleseti nyomozóknak is meg kell nézniük a helyszínt. Ez után elengedték. Smalls azonnal felhívta a kabinetfőnökét, Kitten Cartert, hogy jöjjön érte kocsival, és vigye haza innen. Kitten még azt is magára vállalta, hogy értesíti Whitehead szüleit a lányuk haláláról.

Több dolga már nem volt: Smalls csak azt kérte, hogy vigyék át a kórház kápolnájába, amit meg is tettek. Smalls, aki világéletében az episzkopális egyház híve volt, letérdelt, hogy elmondjon egy imát Cecily Whitehead lelkéért – bár ima közben ki-kicsúszott a száján egy-két durvább fordulat is, az Úrnak címezve, arról, hogy mit tesz majd, ha megtalálja CeeCee gyilkosát. Aztán már nem mondott semmit: csak sírt.

Végül valahogy csak összeszedte magát: most végre nyugodtabban is elgondolkodhatott a balesetről. Először is: szó nem volt balesetről. Ez bizony gyilkossági kísérlet volt, és ő már azt is tudta, ki lehet mögötte. De eléri őt is a büntetés, ha nem is feltétlenül az igazságszolgáltatás jóvoltából. Esküszöm neked, CeeCee, szólalt meg fennhangon, elkapom őket. Elkapom mindet, az összes tetves rohadékot. És miközben magában beszélt, tudta azt is, hogy Whitehead sosem a jóságos lelkéről volt híres: ha van túlvilág, Smalls lefogadta volna, CeeCee ott vár, bosszúra éhesen; és a bosszú olyan étel, hogy minél hidegebben tálalják fel, annál ízletesebb.

KITTEN CARTER MEGÉRKEZETT a kórház elé: három órán át tartott az útja, mind a hármat telefonálással töltötte. Először is, gondoskodott róla, hogy a baleset híre kiszivárogjon a sajtónak, hála néhány riporternek, akik tartoztak ennyivel neki – no meg annyival, hogy az esetet a lehető legegyüttérzőbb hangon tárgyalják, valahogy így: „A két jó barát és politikai szövetséges azért ment ki Smalls hétvégi házába, hogy átbeszéljék a nyárra kiírt választáson alkalmazandó stratégiát, különös tekintettel a készülő egészségügyi törvényekre.”

A HELYI ZSARUK ÁTADTÁK az ügyet Nyugat-Virginia állam rendőrségének. A baleset után két nappal egy nyomozó jelent meg Smalls szenátusi irodájában: Smalls mellett Carter is ott volt. A szenátor mindkét szeme alatt egy-egy monoklival fogadta a látogatót, az orrán széles, fehér gézkötéssel, ám makulátlan, halszálkacsíkos öltönyben és a hozzá illő nyakkendővel; és alig hangzott el az első szó, már tudta is, hogy itt valami nem stimmel.

A nyomozó a Carl Armstrong nevet viselte.

– Ne szórakozzon velem, Carl – dörrent rá a szenátor, ahogy a nyomozó a kérdései végére ért –, inkább nyögje ki, hogy mit akar. Maga szerint hazudok? És ha igen: miben hazudok?

– Szenátor úr – sóhajtott egy mélyet Armstrong, és eltette a ceruzát, amivel idáig jegyzetelt –, az a helyzet, hogy a laborban az utolsó szögig átvizsgáltuk azt a kocsit, és sehol semmi jelét nem találtuk, hogy egy másik autó nekiütközött volna.

Carter egy fotelban üldögélt, egy meglehetősen illegális küllemű barna cigarillót szívott – de erre a mondatra felszegte a fejét.

– Képtelenség! Azok az emberek lelökték az útról a szenátor autóját, letaszították, érti? Hogy mondhatja azt, hogy semmi jelét nem találták?

ÍGY IS VAN – csatlakozott Smalls is –: úgy nekünk jöttek, hogy behorpadt a vezetőoldali ajtónk. Hát annak csak kell hogy maradjon valami nyoma? Képzelje, pár éve is volt egy balesetem, ahol mindkét autó súlyosan megsérült, de ez a mostani, ez sokkal rosszabb volt! És még azt mondja, hogy sehol semmi nyoma?

– Nincs nyoma se fémnek, se festéknek, semminek, ami arra utalna, hogy két jármű ütközött egymással. Semminek, csak annak, hogy nekiütköztek egy csomó fának, a gépjármű mindkét oldalán. Meg az elején és a hátán is – vonta meg a vállát Armstrong.

– Akkor csak nézzék szépen át még egyszer, de alaposabban – javasolta Smalls. – Azok belénk jöttek, megölték CeeCeet, és, a fene egye meg, majdnem megöltek engem is.

– Az is lehet – fordította el a fejét Armstrong, mintha kínjában tenné –, hogy Miz Whitehead valamitől elvesztette az uralmát a gépkocsi felett, és…

– De hát nem ivott, egy kortyot se!

– Azt tudjuk – emelte fel tiltakozón a karját Armstrong –, nem volt alkohol a vérében, és azt is tudjuk, hogy ő vezetett, mert a vezetőoldalon és a légzsákon talált vér az övé. Nem kételkedünk mi semmiben, amit öntől hallottunk, szenátor úr, egyedül csak abban, hogy összeütköztek egy másik autóval.

– Smalls szenátor úr – szólt közbe Carter – írásos nyilatkozatot adott, amelyben leszögezi, hogy az ütközés ereje egyértelműen egy másik járműre utal.

– Csak hát ott, ugye, ahol a baleset történt, elég magas az útpadka, és csupa kavics. Lehet, hogy a Whitehead asszonyság nekihajtott az útpadkának, és a szenátor úr azt a csattanást hallotta úgy, hogy egy másik autó az övékének ütközött.

– Nem – rázta a fejét Smalls. – Hallottam, ahogy az a másik kocsi nekünk jön. És láttam is. Épp kinéztem a vezetőoldali ablakon, amikor eltalált minket.

– De hát – hajtogatta a magáét Armstrong –, nincs nyoma se fémnek, se festéknek, az úton sem találtunk üvegcserepeket…

– Szenátor úr – kottyantott közbe ismét Carter –, talán az FBI kiküldhetne helyszínelőket a terepre.

Smalls az ajkára tett ujjával hallgattatta el.

– Carl – állt fel –, ha nem bánja, beszélnem kell valaki mással is ezekről a bizonyítékokról. Kitten meg én teljesen analfabéták vagyunk ebben, de abban biztos vagyok, hogy nem árt, ha minél többen foglalkoznak ezzel a históriával.

Armstrong látott már politikust épp eleget, és ez a Smalls még a viszonylag értelmesebbek közé tartozott, állapította meg magában: nem ordít, nem vádaskodik.

– Szenátor úr – öntötte el a hála és a megkönnyebbülés –, higgye el, megteszünk mindent, amit csak lehet. Mi magunk is szívesen a végére járnánk már ennek az ügynek. Küldje csak nyugodtan az embereit, segítünk mi nekik, de úgy, hogy a végén még sokallani fogják!

– Nagyszerű – nyújtotta a kezét Smalls. – Írok majd pár sort a főnökének, hogy megköszönjem neki a maga munkáját.

– Nahát, ez igazán kedves öntől – ragadta meg a szenátor kezét Armstrong –, köszönöm szépen!

MINEK KELLETT VELE annyit bájologni? – csattant fel Carter, ahogy Armstrong kitette a lábát – Egy szót se hitt abból, amit mondott neki! Te jóisten, hát megölték CeeCeet, és majdnem magát is! Ha hagyja, hogy neki legyen igaza, felejthetjük el az egész ügyet, úgy, ahogy van!

– Ugyan már – simított végig az orrán Smalls: még mindig fájt. Előkapta a fájdalomcsillapítós dobozt, megrázta, akár egy csörgődobot; aztán visszatette a zsebébe. Már csak egy-két tabletta maradt a dobozban, és reggel már bevett egyet. Igaza volt a dokinak: amikor odaadta a gyógyszert, még nem kellett, de most annál inkább.

Hogy enyhítse a fájdalmat, fel-alá járkált az irodájában, megállt a dicsőségfalnál, elnézte a bekeretezett képeket: ő maga szerepelt mindegyiken, egy-egy elnök, kormányzó vagy szenátor társaságában, vagy néhány válogatottan gazdag ember – köztük Whitehead – mellett; és persze nem hiányozhattak a közismerten konzervatív mozisztárok sem.

Még csak rágondolni is jólesik.

Carter hallgatott, nézte a szenátort, ahogy képeit bámulja, és közben a fülcimpájával játszik.

– Azért az meglepett – szólalt meg végül Smalls –, amit ez az Armstrong beszélt. Hogy nem találnak bizonyítékokat. Bár azért olyan nagyon nem lepett meg. Ugye, emlékszik még, hogy mit mondtam? Hogy a baleset után az első gondolatom az volt, hogy előkapjam a pisztolyomat, mert lehet, hogy aki nekünk jött, az egy bérgyilkos volt? Profi bérgyilkos?

– Igen, de…

– Hát igenis, hogy igazam volt! Mert az volt, bérgyilkos! Nem tudom pontosan, hogyan sikerült eltüntetnie a nyomokat, de biztos vagyok benne, hogy találunk valakit, aki meg tudja magyarázni. Éspedig minél előbb, annál jobb. Különben…

– Különben előbb-utóbb még megint megpróbálják – fejezte be helyette a mondatot Carter.

– Meg bizony. Nem feltétlenül most rögtön, de előbb vagy utóbb mindenképpen – szakadt el végre a dicsőségfaltól Smalls. Visszasántikált az íróasztalához, kiszólt a titkárnőjének a házi telefonon. – Sally, hívja fel nekem Lucas Davenportot! Megvan a száma a kontaktlistán.

– Lucas Davenport… – ráncolta össze a szemöldökét Carter – …ő az a pasi, aki…

– Ő bizony – bólintott Smalls –, ő, és senki más.