Csavaros préda

2.-1

2.Lucas Davenport és Charlie Knight kilépett a Sedgwick Megyei Regionális Törvényszéki Intézet épületéből: odakint vakító kansasi napsütés fogadta őket.

– Na, menjünk innen – kotorta elő a napszemüvegét Lucas, és rögtön az orrára is illesztette –, nincs itt semmi látnivaló.

– Lehetett volna rosszabb is – vélekedett Knight. Ő is feltette a napszemüvegét. Ezüstkerete volt, Knight úgy nézett ki, ha viselte, mint valami országúti járőr, egy Texasban játszódó filmben; és Knight valószínűleg tisztában volt ezzel. Sőt, ha kivillantotta a fogát, a két szikrázóan fehér felső tépőfogat, meg a sötétsárgás többit, csak még texasibb, és még zsarusabb lett tőle. – Az a rohadék várhatott volna egy kicsit a halálával.

– Azért nem volt akkora rohadék, mint a főnöke – vigyorgott Lucas; tetszett neki Knight megjegyzése.

– Akkora nem – egyezett bele Knight –, de nagyon kevés hiányzott neki hozzá.

Míg bent voltak az épületben, egy Molina nevű ember szitává lyuggatott holttestét nézegették. – Megírod a jelentést? – kérdezte Lucas, ahogy a bérelt autó felé kutyagoltak.

– Meg, még ma este – fogadkozott Knight. – Te már rég a nejed őnagyságával henteregsz, mire a végére érek. – Lucas gépe még aznap este indult, Knighté viszont csak másnap reggel.

– És Wise? – akadékoskodott Lucas. – Vele mi lesz?

– Ott dögöljön meg, ahol van – horkant fel Knight. – Majd Wichita a gondját viseli, aztán ellesz a Kansasi Állami Börtönben. Nem jártam még ott, de nem hinném, hogy nagyon vadregényes lenne.

– Igazad lesz – ismerte el Lucas. – Akkor most mi legyen, steak vagy sajtburger?

– Bármi, csak legyen benne marhahús, és ne legyen mexikói.

– Tényleg? Én imádom a mexikói kaját.

– Nekem viszont mexikói a feleségem, úgyhogy nálunk mindennap mexikói kaja van, szóval nem fogok mexikóit enni Wichitában. Addig járunk körbe, míg nem találunk egy jó, véres steaket.

– Azt nyilván találunk Wichitában – adta be a derekát Lucas. – Meséltem már neked, hogy egyszer egy bérgyilkossal táncoltam? Clara Rinker volt a neve, és…

LUCAS MUNKAHELYE tulajdonképpen Minneapolisban volt, de ott épp nem akadt túl sok tennivalója; Knight pedig Dallasban dolgozott, így kerültek össze, hogy együtt vizsgálják ki Jesús Rojas Molina halálának körülményeit. Molina, amikor meghalt, a szövetségi tanúvédelmi program védelmét élvezte, a programot pedig a seriffek irányították. Lucas és Knight, mindketten seriffek, ennek köszönhették a lehetőséget, hogy rájuk osztották az ügy kivizsgálását; továbbá annak, hogy mindketten gyilkossági nyomozóként dolgoztak korábban: Lucas Minnesotában, Knight Houstonban.

Molina, az elhunyt, beköpte a főnökét, egy afféle félamatőr kartell vezetőjét: a társaság az alabamai Birmingham város kábítószer-ellátásáról gondoskodott. Miután a főnököt elítélték, életfogytiglanra, Molinát a tanúvédők átköltöztették Wichitába, biztonságos távolságra a főnök rokonaitól, akik szentül megfogadták, hogy ütvefúróval és láncfűrésszel kezelik le az árulót, ha egyszer a kezük közé kerül. Molina minden szavukat elhitte – akárcsak a seriffek. Így került Molina, hála a tanúvédelmi programnak, egy düledező házacskába Wichita déli végvidékén, és így jutott hozzá egy ötéves Toyota Corollához, továbbá így szerzett magának munkát a helyi Walmart hipermarketben: ő köszönthette az áruházba betévedő vásárlókat.

Szép, szép – de nem elég egy olyan embernek, aki jobbhoz szokott. Még egy éve sem volt, hogy Wichitába érkezett, és máris kokaint árult a város előkelőbb rétegének, azoknak, akik a speedtől idegenkedtek, azt pedig, ahogy az kristálymet szétcincálja az agyukat, végképp nem szenvedhették. Dolgozott Molina, dolgozott szorgalmasan, egészen addig, amíg Bobby Wise – akivel a szabad vállalkozás iránti közös szenvedélyük hozta össze, és akinek dugta a nejét – bele nem eresztett öt golyót a .44-es Magnumjából: Molina ajtaján, a szúnyoghálón át, Molina nyakába és a mellkasába. Pedig egy golyó is elég lett volna – és akkor marad négy, amivel elintézhette volna az asszonyt, aki viszont így életben maradt, eléggé ahhoz, hogy azonnal feladja a férjét a rendőrségen. Wise azonban szerette a feleségét, így aztán csak sírdogált, amikor rákattintották a bilincset: imádom ezt a nőt, mondta a zsaruknak.

A wichitai zsaruk megtalálták a Magnumot, egyeztették a töltényhüvelyekkel, aztán Wise elé tárták a bizonyítékokat, Wise pedig bevallott mindent. Lucas és Knight a seriffek hivatala nevében vett részt a nyomozásban: az volt

a feladatuk, hogy megállapítsák, valóban Wise volt a gyilkos, és hogy a saját szakállára ölt, nem az alabamai maffiafőnök vérszomjas felesége, és nem kevésbé vérszomjas fiacskái megbízásából.

Wise mellett a feleségét is kihallgatták: az asszonykának szemlátomást fogalma sem volt róla, hogy mi az a tanúvédelem, arról pedig végképp nem, hogy Molina ennek köszönhetően került a környékükre. Mindketten szavahihetőnek tűntek, Lucas és Knight tehát továbbállt: nem volt itt semmi látnivaló.

SZÁMTALAN EFFÉLE ÜGYE volt már Lucasnak, amióta – már második éve – seriffként dolgozott. Ezek közül vagy fél tucat egész érdekes, de a legtöbb nyomozását egy-két hét alatt már le is zárhatta – de volt egy másik fél tucat, egyelőre lezáratlan; továbbá két, végképp megoldhatatlannak bizonyuló história.

Lucas épp azért állt be seriffnek, hogy a nehezebb ügyeket vállalja magára – de a helyzetnek még így is sikerült egy meglepetéssel szolgálnia: azzal, hogy a világ mintha megnyílt volna az amerikai bűnözők előtt. Egyrészt a közel-keleti háborúk miatt, másrészt azért, mert egyre több amerikai melós vállalt munkát külföldön: ez volt a két fő oka annak, hogy az okosabb fajtájú bűnözők szépen beleolvadhattak a háborús zűrzavar és a külföldi szabadúszás labirintusába; a többiek Kanada nyugati felén keresték a boldogulást, ahol az olajbányászat jó pénzt és biztos menedéket ígért, ráadásul a nyelvet is beszélték. Aztán ott volt még a katasztrófaipar körül kialakuló klímaválság: az is számtalan lehetőséget kínált szabadúszóknak és szélhámosoknak a Karib-tenger és Mexikó turistaparadicsomaiban: ha Amerikában működtek, állandóan a bűnüldözés ilyen-olyan hivatalaiba botlottak, külföldön viszont nem kellett ezzel számolniuk.

ÉS VOLT MÉG EGY nyomozástípus, ami szintén sok érdekességgel kecsegtetett, Lucasnak azonban mégsem fűlt hozzá a foga, legalábbis a főfoglalkozásának nem szívesen tette volna: ezek a megbízatások Washingtonból, a fővárosból származtak – és bajba jutott politikusok voltak a megbízók.

TAVALY TAVASSZAL Daniel Benson, egy demokrata párti kongresszusi képviselő Illinois államból azzal kereste meg Minnesota állam egykori kormányzóját, a barátját, hogy segítséget kérjen a lánya ügyében. A lány viszonylag rövid idő alatt a következőket művelte: abbahagyta a főiskolai tanulmányait; lángoló koponyát tetováltatott magára, méghozzá épp a feneke fölé; végezetül pedig összeállt valami gyanús pasassal, aki levágott ujjú dzsekiben járt, és volt neki egy Harley-ja. Benson ezt még valahogy elviselte volna, azt viszont már nem, hogy a pasiról kiderült, hogy bűnözői múltja van, jelenleg pedig egy neonáci párt tagja; és a lánya egy közös videót tett fel vele a YouTube-ra. A videón Benson lánya náci sisakot viselt, bár hamisítottat, továbbá vörös-fekete horogkeresztes karszalagot, és… és semmi mást. Ráadásul a képviselő képtelen volt elérni a lányát, a telefonját nem vette fel, az e-mailekre nem válaszolt. Lehet, hogy elrabolták, rémült meg Benson, vagy, ha el nem rabolták is, de mindenképpen az akarata ellenére tartózkodik ott, ahol van. A kormányzó régi jó barátját, Lucas Davenportot bízta meg, hogy kerítse elő a lányt.

Lucas megbeszélte a dolgot a főnökével, aki a lehető legboldogabban támogatta a gondolatot, hogy szívességet tegyenek egy kongresszusi különbizottság magas rangú tagjának. Lucas elő is kerítette a neonácit és a képviselő lányát, méghozzá nyolc napon belül: Ohio államban rejtőztek.

A lányt felpakolták és hazavitték, illetve nem haza, hanem előbb egy szex- és drogrehabilitációs kezelésre. A pasijával viszont meggyűlt a bajuk: ellenállt a letartóztatásnak, és az így kialakult haddelhaddban valahogy eltört az egyik lába, szegénynek.

Miután letartóztatásnak ellenállni bűn, Lucasnak és kollégáinak joguk volt behatolni a bérelt rejtekhelyre, ahol a szerelmeseken kívül több tasak kábítószert és négy félautomata pisztolyt is találtak. A letartóztatásnak való ellenszegülés mellett most már kábítószer birtoklását, terjesztés céljából, továbbá büntetett előéletűként lőfegyver birtoklását is hozzátehették a neonáci bűnlajstromához, elindítva ezzel a legközelebbi szövetségi börtön felé.

A videók ellen Lucas nem tehetett semmit, azok kikerültek a netre – de a felvételen a lányból alig látszott valami: ráadásul a videó olyan ostobára sikeredett, hogy a képviselőnek minden oka megvolt a reménykedésre, hogy mindenki pillanatok alatt elfelejti az egész históriát.

AZ ESETNEK HÍRE MENT, tehát újabb esetek követték. A következő ügyfél egy szenátor volt Wyoming államból, mellékállásban egy farm és számos lábasjószág tulajdonosa. A farm a Yellowstone Nemzeti Park szomszédja volt: itt farkasok élnek. A szenátor földjén egy idő után agyonlőtt farkasok tetemei kezdtek felbukkanni – aztán már a nemzeti park területén is.

A farkastetemekkel még csak ellett volna a szenátor: ahhoz viszont már nemigen volt kedve, hogy valami pert akasszanak a nyakába, olyan pert, amit az ország összes környezetvédője, és a nyomukban valamennyi országos tévécsatorna a figyelmével tüntessen ki.

– Én aztán nem lövök farkasra – háborgott –, meg a gyerekeim se, és az embereim se, mert elmagyaráztam mindenkinek, hogy jobban járunk egy elhullott jószággal, mint néhány lepuffantott farkassal, és ha megtudom, hogy valamelyikük farkast lőtt, hát úgy kirúgom, hogy a lába se éri a földet. Szóval ideje lenne már véget vetni ennek – mondta Lucasnak –, és lehetőleg most mindjárt.

A szövetségi környezetvédők, magyarázta, nem mentek semmire: először is azért, mert nem bűnügyi nyomozók; másodszor pedig azért, mert látásból mindenki ismeri őket, tehát szó sem lehet fedett bevetésről. Így hát Lucas volt kénytelen kiszállni Wyomingba, ahol egy-két napot kérdezősködéssel töltött, majd összeakadt három fivérrel, cowboy mindegyik, de emellett marhatolvajlással is foglalkoztak. Csendben, nyugodtan elbeszélgetett velük arról, hogy ki hol mikor mit művelt…

A cowboyok eleinte zsarolásról beszéltek, de később, miután mindenáron el akarták kerülni, hogy a mellékkeresetükre fény derüljön, hajlandók voltak feltételezésekbe bocsátkozni, hogy ki lehet a titokzatos farkasölő. Lucas, a társaságában egy vadvédelmi illetékessel, hogy az ügy a törvényesség látszatát keltse, másnap megrohamozta a szenátor farmjának déli szomszédját, akit rajtacsíptek, hogy igencsak kerülget egy csalinak kitett farkastetemet. A szenátor és a déli szomszéd évek óta haragban álltak egymással: valami vízügyi kérdésen kaptak hajba, Lucas meg sem próbálta megérteni, hogy pontosan min.

– Az a tetves rohadék – hörögte a szenátor a telefonba, amikor Lucas felhívta –, szégyent hoz rám, ráadásul a farkasoktól is megszabadul! Két legyet egy csapásra! Lefogadom, hogy demokrata a nyomorultja!

A szomszédot azonban képtelenség volt rajtakapni, hogy ténylegesen rálőtt volna bármire, tehát, még ha elítélik is, akkor sem kapott volna nagyobb büntetést. Amúgy azt állította, hogy csak sétálni ment, a .223-as félautomata puskáját meg önvédelemből vitte magával, farkasok ellen… meg medvék ellen… vagy ha vérszomjas cinegék támadnának rá… vagy mit tudom én, bármi…

– Ezen már ne törje a fejecskéjét, Lucas – nyájaskodott a szenátor –, az a jóember elég nagy darab földet bérel az államtól, azon legelteti a marháit. Nem lennék meglepve, ha az illetékesek vetnének egy pillantást a szerződésére, és… na, mindegy, ennyit arról a rohadékról. Maga viszont okosan tenné, ha küldene nekem néhány névjegykártyát, megtenné?

HÁLA EZEKNEK A MUNKÁKNAK, Lucas kezdte magát enyhén korruptnak érezni. Egy átlagpolgár sosem kapott volna ennyi segítséget. Másrészt viszont, gondolta, nincs annál érdekesebb, mint amikor bűnözés, pénz, és politika összemosódik. És mind a két eset ilyen összemosódás volt, mint ahogy mindkét esetben ugyanazt mondta neki a seriffek hivatalának igazgatója: remek munkát végzett, Lucas, de ha elbaltázta volna, ugye, tudja, hogy én még csak a nevét se hallottam magának?

A WICHITAI MELÓ tehát puszta rutin volt: Lucas már a Dwight Eisenhower repülőtéren ült, a beszállásra várva, egy halász-vadász-madarász magazint lapozgatott, amikor megszólalt a telefonja. Porter Smalls hívta.

– Azonnal beszélnünk kell, Lucas – hörögte a telefonba –, sőt, még jóval az azonnal előtt.

– Olvastam az újságban a balesetéről – felelte Lucas –, izgalmasnak hangzik. Amúgy jól van?

– Persze, csak az orromat törtem el, amikor nekicsapódott a légzsák. Viszont élek. Nem úgy, mint CeeCee – újságolta Smalls. – Körbetelefonáltam maga után, azt mondták, hogy nincs a városban. Mikor jön vissza?

– Már a reptéren vagyok. Nagyjából este nyolcra megérkezem.

– Remek. Az én gépem körülbelül öt perc múlva indul, a menetrend szerint nyolc húszkor érkezem. Megvárna a reptéren? Valamelyik étteremben, vagy bárhol? Nekem még enni sem volt időm.

– Ismeri azt a Stone Arch nevű helyet? Ott ihatnánk egy sört. És ha túl sokan vannak ott, és nem tudunk beszélni, keresünk valami nyugodtabbat.

– Hát akkor ott találkozunk!

MAGAS, KEMÉNYKÖTÉSŰ FÉRFI volt Lucas, napbarnított arcát fehér, a szemöldökétől az álláig húzódó késtől származó sebhely tette félreismerhetetlenné: a sebet egy halászkiránduláson szerezte. A szeme békés kék, fekete hajában már jócskán akadtak ősz szálak, és a mosolya bármikor képes volt gyilkos vigyorrá változni. Szeretett bunyózni – no, nem mindennap, csak úgy alkalomadtán. Tavaly télen, amikor felfedezte, hogy már nem tudja elolvasni az apró betűs részeket az újságban, megkapta élete első pápaszemét, egy aranykeretes pilótaszemüveget: és tiszta szívéből gyűlölte.

– Úgy nézek ki, mint Yoda – vakkantott a feleségének, Weathernek.

– Nem tudok róla, hogy Yoda szemüveges lenne – válaszolta Weather.

– Nem az igazi Yoda, hanem az a másik, az a vallásos csávó Tibetből – pontosított Lucas.

– Mármint őszentsége, a dalai láma?

– Az, az, igen.

– Tényleg hasonlítasz a lámához – nézett végig a férjén Weather: ebből persze egy szó sem volt igaz, de Weather úgy vélte, Lucasra ráférne egy kis vigasztalás. – És most már az újságot is úgy olvashatod, mint őszentsége, kisbetűs részestül, mindenestül.