Csavaros préda

2.-2

Lucas, aki sosem rettent vissza egy kis bunyótól, a repüléstől nagyon is félt. A józan esze valahogy mindig rávette, hogy repülőgépre üljön, de az érzelmeit szabályozó francia–­kanadai génjei azt sugallták, hogy ez a képtelen gondolat, hogy egy nagy fémcső fenn maradjon a levegőben, sehogy sem végződhet jól. A magazint tulajdonképpen csak azért lapozgatta, hogy elterelje a gondolatait a rettegéstől: a gépen is folytatta az olvasását, de nehezen haladt: az egyik stewardess túl csinos volt ahhoz, hogy Lucas az orrán hagyja a szemüvegét, amikor a lány elment az ülése mellett. Ráadásul az utolsó ilyen alkalommal még meg is veregette Lucas vállát: nyilván tudhatott egyet s mást a férfiszorongásról. És általában, a szorongásról mint olyanról.

A JÁRATA, MINT RENDESEN, most is késésben volt. Ahogy földet értek, Lucas azonnal hívta Smallst, aki az első csengetésre felvette.

– Láttam már, hogy késni fog, Lucas, én is csak öt perce landoltam. Megyek a Stone Arch felé; ott várok magára.

Lucasnak nem volt feladott csomagja, így aztán tíz perccel a landolás után már a találkozó helyére ért. A szokásos reptéri étterem volt ez, az asztalok túl közel egymáshoz, elvégre ide általában egyedül tértek be a vendégek, legfeljebb, ha kettesével – aztán repültek tovább, más éttermek felé. Smalls szerencsés volt, sikerült egy asztalt kifognia, aminek csak a harmadik szomszédjánál ültek, illetve ült egy magányos piás, aki ügyet sem vetett a szenátorra. Lucas azonnal észrevette.

– Örülök, hogy látom, szenátor úr – tette le az asztal mellé a táskáját. – Hogy s mint?

– Kérjen egy szendvicset vagy valamit – köszönt vissza Smalls –, én már rendeltem egy burgert meg egy sört.

JÖTT A PINCÉRNŐ, kihozta Smalls rendelését, és felvette Lucasét.

– Tudom, őrültségnek hangzik – hajolt át az asztal fölött Smalls –, de miféle baleset? Szó nincs balesetről, ez bizony gyilkossági kísérlet, semmi más. Meg akartak ölni, csak épp CeeCee halt meg helyettem. Azt is tudom, hogy ki a felelős érte. És maga is tudja.

Lucas egy pillanatig se köpni, se nyelni nem tudott.

– Jézusom, Porter – szólalt meg végül –, biztos ebben?

– Na, várjon csak, elmesélek mindent.

MEG IS TETTE, csak akkor tartott egy kis szünetet, amikor megérkezett a pincérnő Lucas diétás kólájával és csirkés szendvicsével; aztán befejezte a történetét.

– Most már érti, mire gondolok?

– És tényleg, semmi nyoma nem volt annak a másik kocsinak? Se karcolás, se festéknyom?

– Legalábbis ezt állítja az ottani baleseti helyszínelő, és úgy láttam, érti a dolgát. Szóval rejtély. És még azt is mondják, hogy az én fejemben van a rejtély kulcsa. Azzal jöttek, hogy biztos sokkot kaptam a traumától, azért hiszem azt, amit hiszek, pedig csak az történt, hogy CeeCee megpróbált kikerülni egy szembejövő autót, nekiment az útpadkának, olyan erősen, hogy én azt hittem, karamboloztunk. De nem! Az a másik autó nekünk jött. Tiszta erőből!

– És a rendőrök Nyugat-Virginiában? Ők is így gondolják?

– Egy nyavalyát. Na jó, nem egy nyavalyát, de szerintük elég valószínűtlen. Összeesküvésnek túl bonyolult lenne. És, hát igen, sokáig én is azt hittem, hogy bérgyilkosok csak a filmekben vannak, egészen addig azt hittem, amíg Grant meg nem próbált kinyírni, két évvel ezelőtt. Neki aztán voltak bérgyilkosai, a rohadt életbe, ez az igazság, és most megint megpróbált kinyírni, mert megint elkezdett félni tőlem.

– És mit vár tőlem – kérdezte Lucas –, mit csináljak?

EGÉSZ ÚTON HAZAFELÉ Lucasnak egyre csak Taryn Grant járt a fejében, az Egyesült Államok szenátora, aki két ével korábban valósággal leradírozta a pályáról Porter Smallst: ötvenegy százalékkal nyert Smalls negyvenkilenc százaléka ellenében a szenátusi választáson, hála „az amerikai történelem legocsmányabb választási trükkjének”, így Smalls. Lucas is biztos volt benne, hogy Grant állt az akkori események mögött, egy nyüzsgönc segítségével, aki a Demokrata Pártnak volt afféle kifutófiúja, de alkalmanként zsarolással is kiegészítette a jövedelmét. Ő csempészte fel a gyerekpornót egy számítógépre Smalls kampányirodájában, hogy aztán egy gyakornok, mintegy véletlenül, „felfedezze”.

Lucasnak sikerült bebizonyítania Smalls ártatlanságát, de már elkésett vele, a választást Grant nyerte meg. A nyomozást az a körülmény is hátráltatta, hogy a kifutófiú megszimatolta a nagy lehetőséget, és megzsarolta a megbízóját. Fáradozásaiért cserébe Grant megölette. Később, a választás napján megöltek még három embert. A választás után Smalls nyíltan megvádolta az ellenfelét, hogy ő rendelte a gyilkosságokat, és a gyerekpornót is ő rakatta a számítógépére, és Minnesota választópolgárai egy idő elteltével már inkább neki hittek: két évvel az említett választás után egy újabb megméretésen Smalls visszaszerezte a szenátusi székét.

Az efféle pszichopatákkal, mint Taryn Grant, jobb nem kikezdeni, morfondírozott Lucas: ha Smalls veszélyesnek bizonyul, Grant megpróbálhatja megöletni, mint ahogy a szenátusba is gyilkosságok árán sikerült bejutnia – ráadásul úgy, hogy semmit sem lehetett rábizonyítani.

Igen, utoljára ő győzedelmeskedett Lucas felett – és ő nem felejtett, és nem is bocsátott meg. Ha Smalls elmélete erről a gyilkossági kísérletről helytálló, akkor itt az alkalom a bosszúra, vigyorgott magában Lucas: ez a gondolat felderítette.

TUDNI AKAROM, hogy mi történt – mondta most Smalls Lucasnak –, és szeretném, ha minden erejével erre koncentrálna. Nézze át a baleseti jegyzőkönyvet. Próbálja előkeríteni azt az autót, amelyik nekünk jött, mert a helyi rendőrség még csak keresni sem akarja – halkította le a hangját, és lopva végigjártatta a tekintetét az éttermen. – De a lehető legdiszkrétebben! Ha tényleg Grant tervelte ki, akkor nyilván megpróbálja még egyszer. Ha rajta múlik, én már rég halott vagyok, de CeeCee zseniálisan lavírozott, bele azokba a fákba, amiken fennakadtunk. Én képtelen lettem volna rá.

Lucas csak bólintott.

– Jól tudom, hogy Grant indulni akar az elnökálasztáson? – kérdezte aztán.

– Igen, én is úgy tudom. Abból is lesz baj, épp elég, de azt inkább nem lőcsölném magára, Lucas. Nekem most egy a fontos, hogy életben maradjak.

Ültek, hallgattak.

– Maga mit gondol? – kérdezte egy néma perc után Smalls.

– Azt, hogy az igazat mondja, szenátor úr, de nem hinném, hogy ez az igazság elvezetne Taryn Grantig. Beszélek a zsarukkal Nyugat-Virginiában, körbeszimatolok, meglátom, mi alakul ki. És igyekszem távol tartani magam Granttól, legalábbis amíg megtehetem – felelte Lucas.

– Csak szóljon a stábomnak, és előkerítenek mindenkit, akivel beszélni akar. Kitten Carter a kabinetfőnököm, tökéletesen megbízható és szavahihető. Az lesz a legjobb, ha őt teszem meg összekötőnek magához, ő már úgyis mindent tud az esetről.

– Jó lesz. Beszélnem kell a feleségemmel, de szerintem holnap már Washingtonban lehetek – dőlt hátra a székében Lucas. Hosszan végigmérte a szenátort, és most olyan halkan szólalt meg, ahogyan Smalls az előbb. – Csak még valami: ha tényleg Taryn Grant az emberünk, kíváncsi lennék, hogyan sikerült összejönnie egy rakás profi bérgyilkossal. Még csak két éve érkezett Washingtonba, nem?

– Nagyon egyszerű – nevetett fel Smalls. – Tagja a hírszerzési bizottságnak, éjjel-nappal a lehető leggyanúsabb alakokkal érintkezik. Aztán még ott van az az ötlete is, hogy indul az elnökválasztáson. Fiatal, jóképű, pénze mint a tenger, és költekezni is hajlandó. Úgy néz ki, van most egy meglehetősen népszerűtlen elnökünk, és marad is még vagy két évig. Aztán vagy úgy dönt, hogy újra indul, ami elég kockázatos, mert nagyot bukhat; vagy talál valakit, aki átveszi tőle a stafétabotot, népszerűtlenségestül, mindenestül, úgyhogy Taryn Grant is egy lehetséges jelölt. Márpedig, ha Washington lehetőséget orront… hát akkor azt ki is használja.

– Még a bérgyilkosok is kihasználják? – húzta el a száját Lucas.

– Hírszerzési közösség, úgy hívják őket – vigyorgott Smalls, de azért hirtelen újra körülnézett, hátha egy kém leselkedik valahol. – Ugyan, Lucas, maga is tudja, a hírszerzői közösség körül százasával nyüzsögnek a katonaságtól frissen kikerült bérgyilkosok mostanában. A többségük rendes: hazafiak, az életüket kockáztatták Amerikáért, viszont akadnak köztük gazemberek is. Láttam egynéhányat, szenátusi bizottságok előtt tanúskodni. Ezek egyszerűen nem ismernek semmiféle határt, se erkölcsit, se semmilyet. Az életük egyetlen merő kockázat, és szeretik a kockázatot. Ha meglátják, mennyi pénze van Grantnek, és tudják, hogy esetleg elnök is lehet belőle, akkor persze hogy készségesen a rendelkezésére állnak. Legalábbis az ösztöneim ezt súgják.

– Jó, de hogyan? És miért pont most?

– Mert a választás óta szálka vagyok Grant szemében, olyan szálka, ami most már szúrni is tud.

– Talán egy ideig fel kéne hagynia a szurkálással – javasolta Lucas.

– Hát hiszen most épp felhagyok – felelte Smalls egy széles vigyor kíséretében –, itt bujkálok a városban, sőt még néhány exzsarut is felbéreltem, testőrnek. És ha maga is beszáll, talán meg fogja tudni mondani, hogy pontosan mekkora bajban vagyok. Nem ártana, ha tudnám, mielőtt újra kimerészkedem.

– Jó, de azért lenne még egy-két kellemetlen kérdésem. Például… mi a helyzet a házasságával?

– Hát hiszen maga is tudja…

– Azt tudom, hogy ön elég jól áll anyagilag, szenátor úr – bólintott Lucas. Valóban tudta, mert a választáskor az Ikervárosok újságjai széltében-hosszában kitárgyalták Smalls pénzügyeit: azt, hogy a szenátor vagyona nagyjából százmillió dollárra rúg. – De ha a felesége esetleg a fejébe venné, hogy ön új fejezetet akar nyitni az életében…

– Tudja ő, hogy én sosem… – csóválta meg a fejét Smalls.

– A lánya egyszer említett egy bizonyos litván szeretőt. Ha ön meg találna halni, ki az örökös? Gondolom, a litván szerető is bejelentkezne a részéért, közvetlenül, vagy közvetetten.

– Nem – vágott a szavába a szenátor. – A feleségem azért annyira nem ostoba. A pénz java része amúgy is a gyerekeimé lenne, már amennyit a kormány meghagy belőle. Szóval, ha mindent kiszámolunk, az asszony jobban áll anyagilag, mint én.

– Jó, jó, értem.

– Még egyszer mondom, nekem az a legfontosabb, hogy életben maradjak.

– És Miz Whitehead? Hátha tőle akart valaki megszabadulni.

– Lucas, az isten szerelmére – sziszegte Smalls –, lesz szíves végre a lényegre figyelni? Grant volt az, és kész! És nem, nem hinném, bárki is meg akart volna szabadulni CeeCeetől. Ő már tizenöt éve elvált, a volt férje legalább olyan gazdag, mint ő, és különben van már új családja. CeeCeenek két felnőtt lánya van, helyes lányok, mind a ketten Los Angelesben élnek, felveti őket a pénz, filmeket gyártanak, vagy mi a nyavalyát csinálnak. És ráadásul CeeCee és én az utolsó pillanatokban döntöttük el, hogy kimegyünk a hétvégi házamba, senki se tudhatta, hogy oda készülünk, tehát egészen biztos, hogy valaki figyelt bennünket.

– Jó, én csak megpróbálom kizárni, amit lehet – nyugtatta meg Lucas. – Utána fogok nézni, de jobb lenne, ha ön is kapcsolatba lépne a seriffhivatal igazgatójával, és elbeszélgetne vele. Nem Grantról, természetesen, csak, mondjuk, azért, mert kíváncsi a nyomozás állására.

– Jó, rendben, holnap ez lesz az első dolgom. Ami Grantet illeti: ha bele kell piszkálnia abba a darázsfészekbe, részemről áldásom rá. De azért csak óvatosan! Úgy látom, senki sem hiszi el, amit mondok, de ezek egyszer már megpróbáltak megölni. CeeCeet meg is ölték. És profik.

AMIKOR LUCAS HAZAÉRT, kiosztott egy puszit a feleségének, aztán a két gyereküknek, utóbbiakat ágyba is paterolta, aztán elmesélt mindent a feleségének Smalls ügyéről: arról sem feledkezett meg, hogy megemlítse: hétfőn újra útnak indul.

Másnap, lévén vasárnap, Weathernek nem kellett munkába mennie – sebész volt, mindennap fél hétkor indult el otthonról –, tehát fogta Lucast, berángatta az ágyba, és megtett mindent, amit csak lehetett, hogy a lehető legalaposabban lefárassza. Hogy ezzel megvoltak, kellemes félálomban, félmeztelenül heverésztek a második emeleti teraszon, a kezükben egy-egy pohár limonádéval.

– Meddig leszel el? – hunyorgott bele a napsütésbe Weather.

– Fogalmam sincs. Van pár haverom Washingtonban, de most ők se tudnak segíteni.

– Még Mallard sem? – Mallard a FBI igazgatóhelyettese volt, jó néhány közös munkával Lucas társaságában ilyen-olyan, többnyire fontos ügyekben.

– Mallard ehhez túl politikai káder. Nem hiszem, hogy szívesen kerülne a tűzvonalba Smalls és Grant között. Meg aztán, mielőtt nekikezdek, ki akarom deríteni, hogy Smalls sztorija hihető-e, vagy sem. Ha hihető, akkor először beszélnem kell valakivel, aki belelát a szenátus belső ügyeibe. Valaki, akitől esetleg megtudhatom, kivel beszélgetett mostanában Grant… valaki, aki esetleg összehozhatta profi bérgyilkosokkal. Azt is meg kellene tudnom, hogy ki akarhat ilyen lelkesen megszabadulni Portertől. Még lelkesebben, mint Grant.

– Porter egy méretes seggfej – vágta rá Weather – úgyhogy az elég hosszú lista lesz.

– De hát még téged is megnevettetett, amikor nálunk vacsorázott – fakadt ki Lucas.

– Tud ő elbűvölő is lenni, ha akar – ismerte be Weather. – Tény, hogy van humorérzéke. És jók a politikai sztorijai. Viszont mindent megtesz, hogy megszüntettesse a társadalombiztosítást. És be akarja tiltatni az abortuszt. És a legszíveseben az összes mexikói kiskölyköt kiutasítaná az országból. És ha rajta múlna, mindenkinek, férfinak, nőnek, gyereknek, lehetne kézifegyvere.

– Jó, hát eléggé jobbos, az tény – hajolt meg Lucas a felesége érvei előtt –, de azért még nem kell rögtön meggyilkolni!

– Nem, de ha valaki mégis meggyilkolná, én, azt hiszem, nem mennék Washingtonba, hogy tüntessek miatta.

– Szégyellhetnéd magad – pirított rá Lucas. – Meg kell mondanom, hiába nem vagyok akkora politikai szakértő, mint egynémely volt feleségem, én azért mégiscsak kedvelem ezt az embert. Pedig nekem aztán igazán nem kenyerem a politika.

Weather erre már inkább nem is felelt.

– Gyönyörű éjszakánk van – jegyezte meg válasz helyett.

– Az, gyönyörű – nézett fel Lucas is a csillagokra.

– Ha lehet, próbáld meg nem legyilkoltatni magad, oké?