a véget ért világ

**の* - 2016. április 18.

Elfehéredő ujjakkal szorongatta a rozsdás láncot, másik kezében pedig a plüssmaciját ölelte. Haja eltakarta az arcát, kócosan omlott vállára. Karját a koranyári napsugarak melengették, mégis olyan hideg volt azon a helyen… Egy sárga ruhában volt, meg a kedvenc ünneplő cipőjében, egy kis nyaklánccal a nyakában. Mélyeket lélegzett, majd felnézett az égre. Sárgás és narancssárgás színekben úszott az egész égbolt, és ellepték a madarak. Látta a repülők kondenzcsíkjait, meg a füstöt, ami messziről jött, és amit a gyárak okoztak. Valahol mélyen megnyugvás lapult minden egyes kis lélegzetvételben, a fák virággal borított lombjai között, beterítette az egész várost – vagy talán inkább elfogadásnak nevezte volna az érzést.

Nem tudta, miért felejtették el. Próbált utalni erre a napra, ha csak kicsit is, de minél több idő telt el, annál jobban úrrá lett rajta a szomorúság. Kisebb korában a szülei azt mondták, ha majd tízéves lesz, elviszik arra az óriáskerékre, ahova mindig fel akart menni, de sosem engedték, így csak csillogó szemmel bámulta, ahogy a fénykavalkádban nagyon lassan forog körbe-körbe. A hely tele volt ragyogó mosolyú emberekkel, meg nevetgélő kisgyerekekkel, és arra vágyott, hogy olyan lehessen, mint ők. Hogy egyszer felérhessen a csúcsra, hogy aztán örökké ott maradhasson. Az óriáskerék tetejéről be lehetett látni az egész vidámparkot, sőt a város egy részét is. Magába akarta nyelni az összes ottani érzést, a színeket és a fényt.

Annyira várta ezt a napot, most mégis félelemmel töltötte el, ha arra gondolt, hogy mi van, ha a szüleinek később sem jut majd eszébe, hogy ma van a szülinapja.

Lassan felállt, majd megindult egy még akkor ismeretlen irányba. Könnyeit visszanyelve lépkedett, és olyan magányosnak érezte magát. Tulajdonképpen senki nem köszöntötte fel, de ez mégsem lepte meg annyira – senkitől sem várta el, csak a szüleitől, hiszen másra nem is volt szüksége. Arra gondolt, hogy talán azt sem vették észre, hogy elment otthonról, valahol legmélyen pedig tudta, pontosan azért tette, hogy észrevegyék. Ez a szép ruha nem kellett volna magába szívja a sok port. Kétségbeesésében olyan szörnyű dolgokra volt képes.

Mikor egy kisebb utcácsában meglátta a fiút, meglepetten felnevetett. A másik még nem vette észre, leguggolva simogatott egy kóborkutyát. Az állat szőre nagyon rossz állapotban volt, foltokban sötétebb színeket vett fel, és volt, ahol alig, vagy egyáltalán nem volt szőr. Mégis olyan gyengéden érintette a keze a hátát, annyira vigyázott a fiú arra, hogy finoman simogassa. Pipacs csak ilyen helyzetekben tudta elképzelni, hiába találkozott azóta többször vele. Úgy érezte, valami különös kapcsolata van az állatokkal, hiszen annyira szerette őket. Úgy bánt velük, mintha legalább annyira törékenyek lettek volna, mint az emberek.

– Szia – mondta halkan a fiútól pár méterre, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán észre fogja majd venni. Viszont Zente egyből felismerte, és szélesen elmosolyodott.

– Pipacs! Mostanában nem nagyon láttalak, pedig sokat sétáltam mindenfele. Tele van a város virágzó fákkal, olyan gyönyörű ilyenkor minden. – A lány kicsit közelebb lépett, a koszos kutyát szuggerálva.

– Nem voltam kint sokat. Nem igazán szoktam sehova menni mostanában. – Úgy döntött, inkább témát vált. – Mihez fogsz kezdeni vele? – nézett a kutyára.

– Nem tudom, biztos nem tarhatjuk meg. De majd kitalálom – mondta a fiú, majd karjába vette a kutyust, és felegyenesedett. – Megnőttél. – A lányban lassan szétáradt megint a szomorúság. Úgy érezte, teljesen mindegy, mennyi idő telik el, ő semmit nem fog változni… akármennyire is próbálkozik, mindig ugyanolyan marad. Zentén viszont látta, hogy sokat változott. A haja hosszabb lett, göndör fürtjei össze-vissza álltak, mogyoróbarna szeme pedig ugyanúgy csillogott. Magasabb lett, de még így is csak kicsit haladta túl a lányt. Alig látható szeplők pennyezték arcát, amin nevetőráncok ültek.

– Én nem, te viszont igen. Egy éve semmit sem növök – suttogta. Olyan volt, mintha a fiú értette volna, amit mond – mintha tényleg értette volna.

– Szeretnél elmenni egy olyan helyre a városban, ahol az emberek boldogok? – kérdezte egy sokkal erőtlenebb hangszínnel, mint ezelőtt, de az arca most is sziporkázott a mosolyától. Pipacs bólintott, tudta, hogy a fiú ezt a kérdést is komolyan gondolta.

Megint csendben voltak. Ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt. A lány azt hitte, azzal, hogy régóta ismeri, és néha találkoznak, könnyebb lesz majd beszélnie, akármit mondania egyáltalán, de nem így volt. Érezte, hogy a másik nem akar most beszélni, hiszen teljesen belemerült a saját gondolataiba. Ő mégis félt, és nyugtalanul szedte a lábait. Az épületeket aranyos színekbe vonták a lemenő nap utolsó sugarai, és megvilágították Zente arcát. Nem akarta őt nézni, de még ragyogóbbá vált így, ő meg képtelen volt levenni róla a szemét. A kislány – habár rég nem érezte magát annak, az volt – nagyon mélyen tartott tőle, és nem azért, mert ijesztő lett volna. Olyan volt mellette létezni, mintha belőle minden színt kiszívtak volna. Mellette jelentéktelennek és kicsinek érezte magát, pedig tudta, hogy a fiúnak nem áll ez szándékában. Igazából szeretett vele lenni, mindezek mellett, mert rá is átragadt a boldogság, csak az amúgy is pici éne még apróbbá vált, és félt, hogy eltűnik.

A virágok kábító illatát szívta magába, néha rá-rátaposva a földre esett virágszirmokra. Nem nagyon tudta, hova mennek, mégis jó volt vele lenni – örült, hogy már nincs egyedül. Felértek egy dombra, ahonnan a kilátás elbűvölte a lányt. Szemük elé tárult a város teljes egészében, látta messziről a főteret, a templomtornyokat, a kis házakat, mindent. Olyan szép volt abban a pillanatban a világa. Teljesen elfelejtette a nap többi részét, csak belemerült a tájba. Az otthonába, hiszen itt nőtt fel. Még nem is voltak a domb legtetején, már szívébe zárta. A szél lágyan játszott a fák lombjaival, elszórtan itt-ott volt néhány ember, mégis olyan más volt itt lenni, mint bárhol máshol a városban.

– Ez a hely túlcsordul a boldogságtól – nézett rá a fiúra, most ő is mosolygott.

– Ezért hoztalak ide – válaszolta. – Ma van a szülinapod, ugye?

– Honnan tudta–

– Kívánj valamit – mondta kedvesen, félbeszakítva őt. Úgy döntött, inkább nem foglalkozik ezzel, majd kis gondolkozás után megszólalt:

– Maradjunk itt örökké. – Egy cseresznyefa alá telepedtek, a plüssmaci az ölében feküdt, ő meg átölelte a térdét karjával, miközben a tájat figyelte. A kutya boldogan szaglászott körülöttük, kiélvezve a friss levegőt.

– Itt maradhatunk. – A lány nem tudott nem hinni neki. – Miért vagy szomorú?

– Mindenki elfelejtette a tizedik születésnapomat. De lehet, csak túl elfoglaltak voltak, és majd valamikor eszükbe jut… apa és anya azt ígérte, hogy ha majd ekkora leszek, felülhetek velük az óriáskerékre, ehetek velük vattacukrot, és miután az öcsém elaludt, későig filmezhetünk. Én azt hittem, tudni fogják… hogy legalább kicsit is észrevesznek. De úgy viselkednek, mintha semmi sem lenne. Mostanában alig van idejük rám, és nem is bántott volna annyira ez, de olyan nagyon vártam ezt a napot – suttogta, és a könnyek egyre jobban szorították torkát. – Olyan, mintha semmi sem változott volna, és annyira félek… Olyan, mintha egy évvel ezelőtt megállt volna az idő. – Ránézett a fiúra, de az meg mereven bámult előre. Várta, hogy mondjon valamit… hogy mondja azt, nem lesz semmi baj, hogy igazából semmi nem történt, de Zente egy szót sem szólt. Mintha megfagyasztotta volna benne az érzéseket a lány, eltűnt belőle az összes ragyogás, belé pedig visszakúszott a dermesztő félelem.

Felnézett a cseresznyefára, ami lassan teljesen átváltott zöldre rózsaszín helyett. A halott kis virágszirmok beterítették a földet, a lány egyet a kezében morzsolgatott. Arra gondolt, talán ha kicsit előbb eljön ide, megnézhette volna a virágzást – annyira szerette volna látni a rózsaszínba öltözött fákat, ahogyan a szél gyengéden lefújja a szirmokat róla. Látni akarta, ahogyan ezek a virágok újra és újra meghalnak, hogy aztán megint virágot bonthassanak.

– Pipacs… – mondta sok idő után. – Tudod, nekem is elfelejtették a szülinapomat. Semmit nem nőttem több, mint egy év alatt, a hajamat leszámítva. Aznap nem értettem, mi történt, kérdezgettem őket, kiabáltam, de még csak rám sem néztek. Másnap ugyanúgy viselkedtek, mint azelőtt… mintha semmi nem lett volna. Abban a pillanatban annyira rettegtem… féltem, hogy soha többé nem fognak majd észrevenni. És mégis, olyan fura. Mint egy rémálom, amiből azt hiszed, felébredtél, de igazán sosem múlik el, csak lappang, majd újra felszínre tör. Árnyékként követ, és minduntalan a nyomodban van, a nyakadba liheg, hogy emlékeztessen arra, hogy még mindig ott van.

– Szerinted tényleg elfelejtettek minket? Tényleg eltűnünk…? – kérdezte, a plüssmaciját teljes erőből szorítva. – Mi van, ha jövő ilyenkor minden olyan lesz, amilyennek lennie kell, és csak ez az év csúszott ki a helyéről? – Olyan kétségbeesetten keresett valamit, amiben megfogózkodhatott, miközben zuhant. Szüksége volt szürke illúziókra, hogy ne kezdjen el sírni – nem akart megtörni ennyire könnyen, olyan gyengének és esetlennek érezte magát azon a késő délutánon, mellette ülve. Ha lett volna bátorsága, talán közelebb ült volna a fiúhoz, hogy hozzábújjon. Érezni akarta az illatát, ahogy mindent betölt, semmi helyet nem hagyva a szomorúságnak.

– Nem tudom, fogalmam sincs. De legalább nem vagyunk egyedül – mondta szelíden, arcára megint kiült a mosoly. Olyan volt, mintha a bőre ketté akart volna szakadni. Ő pedig azt kívánta, hogy soha többé ne kelljen elmennie innen. – Boldog szülinapot, Pipacs. – Ezt olyan kedvesen mondta, hogy a lánynak összefacsarodott a szíve. Szeméből hirtelen kigördült két könnycsepp, a lehető legjobban összegömbölyödött és alig hallhatóan szipogott. Már szinte sötét volt, pár távoli lámpán kívül semmi sem világított. Elképzelte, ahogyan a csillagok kis pettyekként ellepik az égboltot, és beragyogják a koromsötét éjt. Arra gondolt, talán ha a mellkasába egy csillag költözne, akkor a fénye melegséggel töltené el az egész testét.

– Köszönöm... – nézett fel, és ő is elmosolyodott, de nem feltétlenül mosoly volt ez, inkább egy keserű grimasz, amit arcára varázsolt. Mégis olyan jól esett neki, hogy ott van vele Zente, még sosem érezte magát ennyire biztonságban az otthonán kívül. Ennyire otthon.

Csendes volt az az éjjel. A lány akkor sokkal üresebbnek és ijesztőbbnek érezte a várost, ahogy ketten bolyongtak utcákon keresztül. Olyan volt, mintha a város el akarta volna nyelni őket, elevenen felfalni. Összerezzent minden egyes kis nesztől, félt a mellettük elmenő, rájuk sem hederítő emberektől. Maga sem tudta megmagyarázni, mitől ijedt meg ennyire; túl sok érzés kerítette hatalmába egyszerre, és nem tudta kezelni őket. Ismeretlenek és erőteljesek voltak, nem bírta el őket.

Mikor a fiú hazakísérte, megígértette vele, hogy majd rendszeresen találkoznak, és szólnak egymásnak, ha történt valami. Pipacs akkor érezte csak igazán, hogy a fiú mennyire is fél, addig nem nagyon mutatta, inkább őt nyugtatgatta, pedig ő maga is ugyanannyira el volt veszve. Hiszen ha tényleg eltűnnek... Ha tényleg lehetséges, akkor mégis kire hagyatkozhatnak? Azzal, hogy Zentével is megtörtént, olyan volt, mintha csak ők lettek volna képesek látni a másikat.

Ahogyan belépett a házba, megcsapta az orrát az a jellegzetes illat, ami folyamatosan ott volt a ház minden zugában. Az anyukája egyből felkapta a fejét, és odasietett hozzá.

– Jaj, Pipacs, hol voltál eddig? Megmondtam, hogy ne maradj kint sokáig, főleg ne egyedül, még kicsi vagy ehhez, és még koszos is lett az ünneplőruhád... Egyáltalán miért vetted fel? – Olyan sokat beszélt, hogy egy idő után már követni sem lehetett. Egyik kérdésre sem válaszolt, csak csendben tűrte, hogy az anyukája leporolja róla a koszt, és betuszkolja a fürdőbe, hogy tisztálkodjon meg. Nem vitatkozott, akkor sem, mikor elküldték hamar aludni, mondván, hogy meg is fázhatott, és pihenje ki magát (habár már április közepe elmúlt, a szülei szerint estefele így is könnyűszerrel meg lehetett fázni).

Nem tudott aludni, agyán ezerféle gondolat száguldott végig. Ismét a plüssmaciját ölelte, és szabadon engedte egész nap benttartott könnyeit, azok pedig boldogan szánkáztak lefelé arcán. Az, hogy a plafonra ragasztott kis, zöldesfehéren világító csillagait bámulta, kicsit megnyugtatta.

Arra gondolt, hogy talán nem is ők kezdtek el eltűnni, hanem hogy ez a világ ért véget.