a véget ért világ

*** - 2017. december 12.

A gyerekszobában kellemes félhomály uralkodott, a játékok nagyja a földön hevert. Csak az égősor világított, anékül teljes sötétség uralkodott a helyiségben. Az asztalon ceruzák és zsírkréták feküdtek rendezetlenül, a könyvek össze-vissza. Szinte minden kis szegletben volt valami, a szoba kész káosszá vált nagyon rövid idő alatt. A fiú behunyt szemmel hallgatta a másik egyenletes szuszogását. Pipacs az egyik kezével erősen szorította magához, félig őt ölelve aludt. Olyan békésnek tűnt, ahogy összegömbölyödve feküdt az ágyon. Már napok óta folyamatosan nyugtalan volt, nem tudott megülni egy helyben, és mindennap kérte Zentét, hogy menjenek valahova – az mindegy volt, hova, csak ne kelljen ugyanott lennie. A fiú látta rajta, hogy mennyire el van fáradva, ő mégis tovább hajtotta magát, mert még csak egy szusszanásnyi időre sem akart megállni. Olyan boldognak tűnt, de a másik legmélyen érezte, hogy szenved. Hatalmas mosollyal fogadott mindent, rengeteg helyre el akart menni, de örökké nem volt képes ezt csinálni.

Ahogy a másik a homlokára tette a kezét, érezte, hogy forró. Szomorú mosollyal nézett le rá, majd a mellette lévő takaróval óvatosan betakarta. Az arcát fürkészte, amin most a boldogság semmi jele nem volt megtalálható. Kissé pirosas színt öltött fel, mégis olyan ártatlan volt. Szeretett volna rajta segíteni, vagy csak megnyugtatni, hogy ne féljen ennyire. Talán kettejük közül a lány rettegett sokkal jobban, bármennyire is próbálta titkolni. Minél hidegebb lett, annál nehezebbé váltak a napok. A bénító fagy kiszipolyozta belőlük a reményt, kis foszlányokat hagyva helyén. Súlyos napok voltak ezek, végtelennek és sötétnek tűntek, és minél több idő telt el, annál nagyobb lett a magányuk.

Kezét a lányéra tette, ami jéghideg volt abban a pillanatban, és finoman felemelte őt, majd visszatette az ágyra a takarók közé. Pipacs abban a pillanatban sokkal nyugtalabb lett, szétoszlott az álmok okozta védőpajzs – egyelőre mégsem ébredt fel.

– Ne hagyj egyedül… – szólalt meg hirtelen, nagyon lassan és nyöszörgősen. A szemét csukva tartotta, de a kezét nem akarta elengedni Zentének. A fiú majdnem ott maradt – olyan aranyosan nézett ki a másik, olyan magára hagyottnak tűnt abban a pillanatban, de tudta, hogy most nem maradhat mellette.

– Mire felébredsz, újra itt leszek – suttogta a másik, és finoman lefejtette magáról a kis ujjacskákat. A lány ellenkezett, de nem kérlelte többet. A takaróba kapaszkodott, és elfordult. Zente felnézett a plafonon lévő kis csillagokra, és lekapcsolta az égősort. Kicsit összeszedte a mindenfele szétszóródott tárgyakat, és a plüssmacit is felemelte a sarokból. A lány oda hajította, mikor kétségbeesetten keresett valamit. Talán teljesen megfeledkezett róla – ő mégis tudta, hogy majd nagyon keresni fogja, így mellé helyezte.

Hangtalanul kiosont, de az ajtóban még egyszer visszafordult:

– Vigyázz magadra, Pipacs.

Arra gondolt, hogy talán ha a lányt terheli a saját szomorúságával, csak rosszabbul érezné magát, így inkább megpróbált mindig a lehető legkevésbé ártani neki önmagával. Tudta, ha a másik rájönne erre, haragudna rá, ugyanakkor azt is, hogy ő is ugyanezt teszi. Mióta azon az áprilisi napon találkoztak, nagyon sokat voltak együtt. Voltak barátaik, mégis, ha nem a másikkal voltak, a magány fojtogatta torkukat. Olyannak érezték magukat, mint az a lágy, fátyolos köd, tünékenyek és kicsik voltak ebben az óriási városban.

Felnézett az égre. Szürke felhők nehezedtek a városra, a sötétségben még nagyobbnak tűntek. Tele volt minden ragyogó díszekkel, a főtért ellepték az árusok. Pipaccsal együtt akarta felfedezni a fényességben úszó, karácsonyhoz közeli éjszakát, venni akart neki mézeskalácsot, hogy láthassa ártatlan kisgyerekként mosolyogni. Így nem is figyelte meg igazán a hóval borított utcákat. Ügyelt, hogy ne ázzon át a cipője, sietősen szedte a lábát, otthon akart lenni és bemenekülni a szobájába, hogy zenélhessen. Csendet akart maga körül, és irtózatos zajt.

Amikor hazaérkezett, az öccse az anyukájával tanult. Mélyen beszívta a levegőt, és odament hozzájuk. A kisfiú éppen egy verset próbált felmondani, de nem nagyon jegyezte meg a sorokat, lesütötte a szemét és a pólója ujját bizgerálta. Sütiillat terjengett a házban, Zentének mégis felkavarodott a gyomra tőle.

– Zente hazaérkezett már? – kérdezte az anyukája, inkább csak magától – Még mindig nem hívott, hogy miért késik. – A mögötte állló megdermedt. Mikor belépett, hangosan köszönt, és direkt zajt csapott a kulcsával. Olyan mélyen hasított belé a fájdalom, hogy minden erejével küszködnie kellett, hogy ne törjön ki, ne kezdjen el ordibálni, csapkodni vagy sírni. Utálta a családtagjait azért, amiért semmit nem vettek észre, amiért őt sem. Közben meg nagyon jól tudta, hogy nem tehetnek róla.

– Anyaa, ez nem ér, ő csomószor nincs itthon, nekem meg olyan sokat kell tanulni – hisztizett az öccse. – Kint akarok lenni már a barátaimmal, ő még nagyobb is és több házija van, miért engeded annyit? Vagy legalább hagyd, hogy játszhassak többet.

Nem akarta hallani a beszélgetés további részét, így inkább behúzódott a szobájába, a párnáját az arcára és a fülére szorítva. Hogy hagyhatta ott Pipacsot, egyedül és lázasan? Nem is tudta elképzelni, mikor elindult a téli estében hazafele, mit gondolt. Csak a sebeit tépegette folyamatosan, és ahelyett, hogy a lány mellett maradt volna, inkább újra és újra visszaengedte magát a szomorúság görcsös szorításába.

Idegesen elővette a gitárját, és miután behangolta, elkezdett játszani rajta és énekelni. A zene a zsigereig hatott, megborzongtatta és felemelte. Amikor zenélt, úgy érezte, benne dobognak a hangok rengeteg szín ragyogott fel szeme előtt. Az egész világ egy keserédes ízben úszott, és ő életben tartotta ezt a világot, beleégett a szívébe. Mikor zenélt, úgy érezte, ez a hely még lehet csodálatos, minden kis mozzanat azt sugallta neki, hogy minden rendben lesz, csak tartsanak ki. Amikor kicsi volt, az apukája tanította gitározni, és mindig panaszkodott, mert a kemény fémhúroktól fájt a keze, és sokszor kínná vált lejátszani a hangokat, mégsem állhatott meg. Mindezek mellett pedig annyira szerette azt az érzést, ami minden mást elfelejtetett vele, ami megmentette a fuldoklástól. Mikor minden elsötétült, és az érzései, az emberek, minden kis dolog örjöngő óceánná vált, ami karjaival körbefonta, ő meg annyira reszketett, hogy úgy érezte, menten megfullad, elég volt lefognia egy hangot, elég volt, ha eljátszotta a kedvenc dalát, és hirtelen az egész víz elcsendesedett körülötte, csak ő maradt a gitárral, az óceán mélyén, mégis boldogan, mert a zene megmentette. Ott lebegett a némaságban, egyedül, és arra gondolt, talán következő alkalommal már nem lesz mi segítsen rajta.

Aztán hirtelen, mintha csak fejbeütötték volna, minden semmivé foszlott. Eltűnt a varázs, és helyén csak elviselhetetlen üresség maradt. Félelemmel telt meg, a gitár éneke semmilyenné vált. Felállt és az ablakához sétált, ami a szoba fullasztó melege miatt picit nyitva volt. Kinyitotta, majd tekintetét a végtelen égboltra emelte. Sűrű köd volt az utcákon, a felhők teljesen megakadályozták abban, hogy láthassa a véget nem érő tintafekete eget. Abban a pillanatban döntött.

Gyorsan összeszedte a dolgait, magára kapta a zöld pulcsiját, majd kilépett a szobából. Az anyukája a konyhában tevékenykedett, a vízforraló hangjából arra következtetett, hogy teát szeretne főzni. Nyugodtan pakolgatta a csészéket a szekrénybe, sorban elrendezve őket. Mikor becsukta az ajtót, felé kapta a fejét:

– Zente, hát itt vagy! Mikor értél haza? – kérdezte meglepetten a nő, és letette a kezéből azt, amivel addig tevékenykedett.

– Nemrég, de mindjárt megint elmegyek. Fontos dolog – mondta, miközben már húzta is a cipőjét. Utálta ezt. Úgy mozgatták az életét, mintha egy báb lenne, azt csinálhattak vele, amit akartak. Azon gondolkozott, hogy vajon mikor következik megint az, hogy hirtelen képtelenek lesznek látni? Mikor azt akarja, hogy észrevegyék, nem fogják, és mikor el akar tűnni, látják majd? Úgy fújta az élet ide-oda, mint egy falevelet a hideg őszi szél, ő meg nem tudta, hova tart.

– Nem mehetsz el megint. Ma semmit nem tanultál, ugye? És egyébként is, rég sötét van, és órákkal ezelőtt engedtelek el.

– De, tanultam, megnézheted. Ez most tényleg nagyon fontos, majd valamikor érkezem. – Nem aggódott. Tudta, hogy ezek csak hullámok, apró rezdülések, de igazán nem rengetik meg lényét sem neki, sem másnak. Ezek pillanatok voltak, amiknek jelentősége szemrebbenésnyi idő alatt semmivé vált. Bármelyik percben kieshetett nekik, hol van, mit csinál. Minden érzést, ami fel akart törni benne, mikor a családjával beszélt, elnyomott, és megpróbált normálisan viselkedni. Hiszen ők is annyira próbálkoztak, miközben fogalmuk sem volt semmiről. Újabb és újabb esélyeket adott nekik arra, hogy emlékezzenek, ők meg újra és újra csődöt mondtak.

Körös-körül csend honolt a háznál. Csengetett többször is, de senki nem fárasztotta magát azzal, hogy ajtót nyisson neki. Tudta, hogy most a lány szülei nincsenek otthon, így az utolsó reménye az említett személyben maradt. Mindenezek mellett nem érezte úgy, hogy megérdemli, hogy ugyanúgy bánjon vele most is Pipacs. Míg önsanyargató gondolatok százai lepték el agyát, egy kis hókupacot rugdosott a kapu mellett. Ahogy arra emelte tekintetét, megfigyelte a még régebbi időkben épített, alacsony kis kaput, ami két a háznak az udvarára nyílt, és két ajtaja is volt. Kicsit rozsdássá is vált az időjárás viszontagságaitól, de mintázata mégis szép volt, az összhatás pedig nem a legrosszabb. Ez a város tele volt hasonló építésű kapukkal, ő egészen idáig mégsem figyelte meg őket; az egyszerű, de kellően elegáns kinézetüket, a napsugaraktól kikopott színüket. Valahol, nagyon mélyen beléjük ivódott a szomorúság.

A lány egy nyugodtabb részében élt ennek a helynek, itt inkább csak lakóházak voltak, a betonrengetegek csak távolabb húzódtak, közel a város széleihez. A közelben egy patak csordogált, nyaranta nagyon elapadva, algásan és undorítóan mocskos vízzel. Tele volt békákkal, akik néhány éjjelen – kölünösképp azokon a forró nyári éjszakákon – iszonyú nagy zajt csapva brekegtek. Mégis, még ez a kis patakocska is gyönyörűvé tette a látványt naplementekor, abban az utcában sétálva.

A háta mögött lépteket hallott a ropogós hóban. Oldalra fordította a fejét, a szeme sarkábó már így is ki tudta venni Pipacs körvonalait. Az utcai lámpának fénye megvilágította sápadt arcát, Zente pedig teljesen felé fordult. A másik ugyanabban a ruhában volt, amiben hagyta a fiú, a hóna alól kikandikált a plüssmaci feje. Álmoskás tekintettel meredt rá, de nem sugárzott belőle semmiféle düh vagy szomorúság – inkább csak kábultnak tűnt. Ettől még jobban bűntudata lett, attól tartott, hogy csak még magasabbá vált a láza, ameddig ő távol volt.

– Féltél egyedül?

– Egyáltalán nem. Most már soha többé nem kell félnem semmitől, mert itt vagy velem. Látod, most is visszajöttél, pedig már este van. – Olyan törékenynek nézett ki, ahogy ezt mondta, mégis mosolygott, és oldalra döntötte fejét. Ez kicsit megnyugtatta, és ő is elmosolyodott, aztán meglátta, hogy Pipacs csak papucsot vett magára, még kabátot is elfelejtett húzni kifelé jövet.

– Hé, meg fogsz fázni. Menjünk be – mondta, majd betolta előtte az ajtót, és nagyon halkan azt suttogta közben: – De nem voltam ott veled. Ne haragudj, hogy magadra hagytalak.

A lány mintha hallotta volna, de nem válaszolt, helyette a fiúnak is adott egy takarót, kellően biztosította arról, hogy nem fog jobban megbetegedni, és ledőltek a szobájában lévő szőnyegre. Kis kezét hirtelen a másikéhoz érintette, egészen olyan volt, mintha csak véletlenül tette volna, mert tekintete a holdfény gyenge kis fénnyalábját figyelte, ami bekúszott az ablakon keresztül. Gesztenyebarna írisze visszatükrözte a fehéres fényt, abban a pillanatban úgy tűnt, mintha aprócska kis csillagok ragyognának fel tekintetében.

– A terhedre vagyok? – kérdezte hirtelen Pipacs. Tudta, hogy a fiút meglepte a kérdésével, mégis annyira kikívánkozott belőle, hogy nem tudta elfojtani, így érdeklőve várta a választ.

– Nem vagy a terhemre. Mégis honnan veszel ilyen butaságokat? – kérdezte kedvesen.

– Folyamatosan vigyáznod kell rám, és veled ellentétben én tényleg olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Még csak jobb kedvre sem tudlak deríteni, teljesen hasznavehetetlen vagyok neked is – mondta keserűen. – Mi van, ha miattam hamarabb fogsz eltűnni? – Teljesen máshogy beszélt, mint máskor, most a szomorúság, ami körbefonta, erősebb volt, valósággal áradt belőle a megfékezhetetlen nyugtalanság. Haját egycopfba kötötte, ami megviselt volt az alvás után, sok tincs kijött belőle, amik kócosan keretezték arcát. Az oldalán feküdt, immár Zentével szemben.

– Mindegy, kivel vagyok, mert semmit nem változtat. Te vagy az egyetlen, aki mindig is fog látni. Hát nem érted?

– De én…

– Sokkal inkább te vigyázol rám, mint én rád. Ameddig veled vagyok, az álom nem fog megszűnni – simogatta meg a kisebbik fejét. Pipacs egy nagyon lassú mozdulattal megfogta a fiú kezét, majd még jobban összekucorodott. Sokáig csendben bámulták a pislákoló kis csillagokat, annyira sok ideig, hogy a fiú kezdett nagyon elálmosodni. Csukott szemmel feküdt a kislány mellett, és teljes nyugodtság vette körbe.

– Zente?

– Még nem alszol? – kérdezte szórakozottan, résnyire nyitva szemét.

– Nem, cseppet sem vagyok álmos. De van egy ötletem – mondta sokkal derűsebben, majd mikor a másik nem felelt, csak érdeklődve nézett rá, folytatta. – Bármikor, amikor nagyon elkeseredettek és szomorúak vagyunk, olyanok, mint ma, hívjuk fel egymást, vagy találkozzunk, és egészen a nap végéig maradjunk együtt. Amikor nagyon szomorú a másik, tartsunk vészhelyzet miatti mesélést. Meséljünk egymásnak, addig, ameddig a másik meg nem nyugszik, jó? – Meglepte ez a gondolat, mégis annyi törődés áradt belőle.

– Persze. Azért mondtad, mert szeretnéd, hogy meséljek?

– Nem lehet ez az ígéretünk? Nagyon boldoggá tenne, ha mesélnél, de azért szeretném ezt, mert nem szeretnélek többet ennyire szomorúnak látni. – Hát mégis észrevette. Olyan megfejthetetlennek tűnt, az ártatlansága és kedvessége csak úgy ragyogott. Gyerekes dolgokat csinált, és olyan volt, mint egy kilencéves, de mégis, emellett tele volt gondolatokkal és érzésekkel, amiket nagyon ritkán osztott meg másokkal.

– Köszönöm.

– Ugyan mit? – nevetett fel a lány, hangja boldogan csengett. – Ameddig nem teszel velem kisujjesküt, nem köszönhetsz semmit – vigyorgott, és odatartotta a legkisebb ujját a fiú felé. Ő is felemelte a kezét, és a másik boldogságát látva neki is sokkal jobb kedve lett. Tudta, hogy későre jár, és otthon kellene lennie, de ebben a szobában túl sok volt a nyugodtág ahhoz, hogy bármitől is féljen.

– Tudod, mit? Mesélek neked, hogy megnyugodj, és vissza tudj aludni. Ígérem, ameddig el nem alszol, nem megyek el. – A lány hálásan bólintott, és gyorsan kényelembe is helyezte magát.

Zente mesélt neki. Mindenről, ami eszébe jutott, mesélt szereplőkről, akik furcsa lényekkel találkoztak, mesélt óriáscicákról, akiket az emberiség megvetett, ők mégis harcoltak, a történeteiben csak úgy pezsgett az élet, miután belelendült. Aztán, mikor egyre kevesebb idő maradt az éjszakából, mesélt olyan dolgokról, amiknek nem volt közük semmi természetfelettihez, mégis a másik valósággal itta a szavait, végig figyelmesen hallgatta, egyszer sem bóbiskolt el. Mikor a fiú kifáradt, és agyában csak úgy zsongott a sok gondolat, megállt, és a lány felé fordult:

– Nem fogsz elaludni, ameddig mesélek, igaz? – A lány óriási szemekkel nézett rá, és bólogatott. – Aludnod is kell, hiszen beteg vagy.

– Azt mondtad, addig maradsz itt, ameddig elalszok. Nem akarom, hogy elmenj.

– Nem fogok – simogatta meg a kezét, majd mosolyogva figyelte a lassan elszenderülő lány, és ő is utat engedett fáradtságának. Ott feküdtek kézen fogva a padlón, sok takaróval együtt. A plüssmaci ott volt a lány karjai között, ő pedig végre megnyugodott. Azokban a percekben úgy érezték, ennél szebb nem is lehetne ez a hely.