a véget ért világ

*** - 2019. február 17.

Langyos szél borzolta fel a krémszínű kabátja szegélyét. Az idő olyannyira megenyhült azokban a napokban, hogy az ő lelkét valami különös boldogság lepte el a közeledő tavasz érzése, mégis félt igazán hinni benne, mert ez a hely olyan volt, mintha itt folyamatosan tél lett volna. A göcsörtös fák már nem a napfény után nyújtóztak oly’ vágyakozva, egészen kitekeredve, hanem a fagyos hideget várták, mint egy nyomasztó, folyton vissza-visszatérő álmot, aminek jöttét mégis tárt karokkal fogadták. Itt az emberek elfelejtették, milyen a kellemes, meleg napfény, annyira hosszúnak tűnt a tél, hogy mámorával az egész világot befedte. Mint egy kisgyerek, aki nem is igazán érti az életet, mégis élni szeretne, így hát, ha rúgkapálózva is, keservesen nyöszörögve, de feljut, mindenkinél magasabbra, fel az égbe. Hogy aztán soha ne kelljen visszajönnie. Mikor pedig szárnyakat kap, minden ragyog a szeme körül, kivéve az a haldokló világ, amit maga mögött hagyott. Ezt a világot behinti keserűséggel és olyannyi szomorúsággal, amit lehetetlen befogadni.

– Kicsi – érintette hozzá a mutatóujját a lány tenyeréhez, majd mikor annak felhős tekintete kitisztult, elmosolyodott. – Valamin nagyon gondolkoztál.

– Igen. Szerinted valaha vége lesz a télnek? Régebb rövidnek és csodálatosnak tartottam. A havat, a folyamatos gyér fényt, de most… mintha évek óta csak tél lenne.

– Persze hogy el fog múlni. – Ha bizonytalan is volt, nagyon jól titkolta. Aztán elfordult tőle, hogy az egyik fa tövéhez mutasson: – Látod? Egyre több hóvirág van mindenfele a városban.

Pipacs nem akarta elszomorítani, hogy azok a hóvirágok majd mind megfagynak sorra, és szirmaik, mintha csak a halálra lettek volna teremtve, kérlelés nélkül megadják magukat. Hagyják, hogy az elmúlás bekebelezze őket, jégvirágokká válnak. Tudta, jól, hiszen minden évben így volt; ezek a virágok nyíltak ki aztán a mellkasán.

– Szépek – suttogta, és közelebb lépett hozzájuk. Az egyiknek nagyon óvatosan megérintette a szirmát.

– Hova szeretnél majd menni? Vehetünk csokit, meg teát – mondta kedvesen, majd a lány kezére nézett, amiben örökösen ott volt a plüss, most éppen csak az egyik karját szorongatta, a többi része lefelé lógott. Zentén egy fekete kabát volt, egy egyszerű, kis sállal, de nem úgy tűnt, mintha egyikre is szüksége lenne, annyira enyhévé vált az időjárás.

– Emlékszel arra, mikor a belváros összes bevásárlóközpontjába be akartunk menni, de végül nem tettük? Oda szeretnék – sütötte le a szemét kissé zavartan, mert habár titokban tartotta Zente előtt, akart neki venni valamit, mert még decemberben, mikor volt a szülinapja, nem tudott. A lány akkor ugyancsak nagyon beteg volt, a fiú pedig megtiltotta neki, hogy kimozduljon, bármennyire is ragaszkodott ahhoz a másik, hogy rendesen meg tudják ünnepelni ezt a napot. Végül még csak együtt sem lehettek, és Pipacsot ez nagy valószínűséggel jobban bántotta, mint a fiút magát. Később még csak meg sem említette, a lány meg nem merte.

– Oké, de lehet, zuhogni fog ma. Legalábbis nagyon úgy tűnik.

– Menjünk oda – kérte még egyszer, így Zente megadta magát. Pipacs, aki még mindig félt ránézni, hiszen a fiú túlságosan ismerte, ujjait összekulcsolta az övéivel, és elkezdte húzni a város szíve felé. A legnagyobb bevásárlóközpontot a város szélére építették, több okból is. Ők egy olyanba mentek be először, ami kisebb és sokkal régibb is volt, jóval kevesebb látogatónak is örvendett, mégsem vált ettől csúnyává vagy értéketlenné.

Mindenféle dolgot helyeztek a polcokra, ők az élelmiszerek részlegén nézelődtek, miközben sok más ember mellett mentek el, néha-néha, de nem igazán figyelt, csak Zente lépteire és arra koncentrált, hogy semmiképp sem engedje el a kezét.

Az egyik sor telis-tele volt különféle édességekkel, a színes feliratok és ábrák ott virítottak a csomagolásokon. De annyira nem is volt ideje megfigyelni, majd azt követően gondosan kiválasztani, melyiket szeretné, mert Zente oldalra fordította, egyenesen ahhoz a részleghez, ahol az innivalókat árulták.

– Az ott nem…?

– De – mondta feszülten Zente, a tőlük tíz méternyire álló lányt fikszírozva. Egy hosszú, fekete kabát volt rajta, ami az egész testét elrejtette a tolakodó tekintetek elől. Egy elnyűtt sapkát viselt, mellé bő nadrágot és bakancsot. Mindennél jobban próbált láthatatlan lenni, de pont ezáltal lett sokkal láthatóbb. Kétségbeeséstől csöpögött minden mozdulata.

– Nem értem. Már két hete nem volt suliban, és semmit nem tudunk az okokról, de eddig azt hittem beteg, legyűrte az influenza vagy ilyesmi, de olyannak tűnik, mint mindig; álhatatosnak és feszélyezettnek.

Sztásának teljesen elvonták a figyelmét a különböző termékek, és Zente már húzta is volna kifelé a kisebbiket, hogy minél hamarabb kint legyenek az üzletből, de úgy tűnt, Pipacsnak más tervei voltak. Egy eltökélt mozdulattal elindult megragadta a fiú kezét, de az egy tapodtad sem mozdult, hiába igyekezett Pipacs minden erejével húzni őt Sztása irányába. A fiú ezért egy szúrós s meglehetősen morcos pillantást kapott, amiért mégis képes lett volna megadni mindent. Tudta, hogy ha nem magyarázza meg neki a tervét, valószínűleg egy szitokáradat is zúdul majd rá, az pedig túl hangos lett volna, így behúzta abba a sorba, ahonnan nem volt Sztásának rálátása kettejükre.

– Ezt most miért?! Ne mondd, hogy kémkedni akarsz utána, vagy teljesen figyelmen kívül hagyni az egészet! – mondta indulatosan, de látszott rajta, hogy félti a lányt. Majd mikor a fiú megmagyarázhatatlan mosolyát látta, felkiáltott: – Na, nem! Még mit nem. El is felejtheted, ő a barátom, nem fogom követni, mint egy beteg zaklató!

Aztán, valami furcsa okból kifolyólag mégis a fiú oldalán találta magát, megbújva egy kukásautó mögé. Azzal nyugtatgatta magát, hogy nem baj, ha néha butaságokat csinál és gyerekes, hiszen végső soron gyerek. Dee ott motoszkált benne a gondolat, hogy ez a gyerekkor-dolog, ez az egész, nem is létező, de már-már annyira idealizált határ a gyerekkor és felnőttkor között nem is létezik. Hogy valójában sosem létezett. Kiskorában úgy képzele, hogy ha egyszer felnő majd, akkor soha többé nem akar majd gyerek lenni, mert csak a kicsik akarnak minduntalan nagyobbakká válni, a felnőttek egyszerűen nem akarhatnak visszamenni a múltba, hogy aztán a jelenbe vágyakozzanak. Később persze rájött, hogy a felnőtté válás sokkal több egy kornál, egy címkénél. Úgy érezte, ő soha nem lenne képes felnőni önmagához. Hiába igyekezett érettnek és felnőttesnek tűnni, valójában csak az elmúlás gyökereit szerette volna elpusztítani, és élni abban a boldog, szinte összepréselő tudatlanságban, ami mégis a mentsvárává vált.

Sztása távolodó alakjához egy megnyúlt, szürke árnyék tartozott, ami néha el-eltűnt. Ők kis lépésekben, nagyon óvatosan követték, miután látták, hogy a lány indokolatlanul sok ételt és egy óriási csokor virágot vásárol az egyik sarki árusnál. Valami nem volt oké vele kapcsolatban: teljesen nyugodtan, rutinosan végezte a dolgát, mégis volt valami furcsa, oldhatatlan feszültség a tartásában.

Nagyon sokáig mentek utána, már nem is tudták igazán, hova. A nap leheletnyi sugarai olyannyira erőtlenek voltak, hogy szinte fölöslegesnek hatottak. A levegő nedves volt és súlyos, körülöttük szürke tömbházak magasodtak, mint valami óriások, akik nagyságukkal kitakarják az eget. Ennek a részét a városnak inkább csak a kisebb gyerekek árasztották el, akiknek szükségük volt a friss levegőre, de messzire nem mehettek egyedül otthonról. Nevetve szaladgáltak a vizes fűben, sárosan, de boldogan, még az sem érdekelte őket, hogy magas épületek közé szorultak, mintha megfeledkeztek volna az egészről. Az egyik kislánynak mindkét térdén sáros foltok voltak, a keze is piszkos volt, az anyukája pedig éppen megszidta, hogy máskor jobban vigyázzon, és ne csússzon el a sárban. Miközben mondta ezt, magához húzta, és átölelte a kicsit. Pipacs elfordította a fejét.

Mire feleszmélt, az egyik temető kapujában álltak. Ő pár lépéssel Zente mögött volt, miközben Sztása eltűnt a sok bokor és sír között. A fiú feléje fordult:

– „Véletlenül” találkozunk vele itt. De várj még egy kicsit, szerintem még nem jött el a megfelelő pillanat.

A talaj kissé csúszós volt a szinte folyamatos eső vagy éppen hó miatt, bukdácsolva tudtak csak haladni. Nem tűnt valami kísérteties vagy különleges helynek, még csak olyannak sem, ahova az emberek megpihenni járnak vagy kiönteni a szívüket egy elhunyt szerettüknek. Pipacs képzeletében ez a hely kizárólag azoknak volt, akik olyannyira elfáradtak, hogy a lábukat sem bírják megemelni, mert ezen a világon már semmijük sincs, ami miatt érdemes lenne egy tapodtad is mozdulniuk. Kisgyerekként szinte gyűlölte a temetőket, túl végeláthatatlanok és mélységesen szomorúak voltak, mintha szinte könyörögtek volna még több áldozatért. Soha nem sírt, mikor a családjával elmentek a sírokhoz, és gyertyát gyújtottak. Lehorgasztott fejjel állt, mert nem akarta látni a sírásba torzult arcokat, olyan emlékek szorultak a betonrétegek közé, amiket ő sosem látott vagy érzett, így pedig mindennél nagyobb súllyal nehezedtek rá a múlt foszlányai. Neki esélye sem volt ellenkezni.

Sokak szerint, akkor lesz még szomorúbb valami, ha közben zuhog az eső, és minden szürke lesz. A lány viszont úgy gondolta, akkor igazán szívszaggató valami, ha valaki hiába zuhan teljesen magába éppen, a világ pont az ellenkezőjét teszi; minden szeglete megtelik boldogsággal, és ő teljesen egyedül marad ebben a hazug fényességben, amit mégis magára ölt, mint egy álcát saját maga ellen.

Sztása az egyik sír elé guggolt. A virágcsokor ott pihent a kövön, mint egy túl díszes, nem ode illő ajándék. Közel voltak hozzá, de ahhoz nem elég közel, hogy a lány hallja is őket, annyira el volt mélyedve. Az arca alig láthatóan könnyektől csillogott. Ha valaki nem figyelte meg elég alaposan, verejtéknek is nevezhette volna, de télen arra sem lehetett fogni. Porcelánbőre piros volt akkor és egy kék folt húzódott rajta. Pipacsot hirtelen elfogta az aggodalom, hogy mégis mi történhetett ezzel a lánnyal, vagy hogy volt képes kibírni ezt?

– Sziasztok! – fordult hirtelen feléjük. Kézfejével letörölte a könnyeket arcáról, majd elmosolyodott. – Hogyhogy itt vagytok? Mármint… szóval nem nagyon szoktam itt találkozni senkivel – hadarta zavartan, valószínűleg az egész kialakult szituáció miatt. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint azt gondolták. A szenvedése egész lényét felemésztette.

– Hát – kezdte Zente, de a lány félbeszakította:

– Igazából csak észrevettünk, mikor a temető kapujában voltál, és gondoltuk, köszönünk. Nagyon régen láttunk.

– Tudom, hogy kellett volna suliban járnom, de… nem voltam rá képes – suttogta. A kézfején is voltak sebek, amik abban a fényben rikítónak hatottak. Pipacs elborzadt a gondolatra, hogy képes volt valaki ezt csinálni vele. – Szólnom kellett volna.

– Mondd, hogy nem miattuk vagy tele olyanokkal… – kérlelte, mert képtelen volt elhinni. Időközben letelepedtek az egyik korhadt deszkájú padra, ami kintebb esett, közelebb a kerítéshez.

– Bántottak sulin kívül? – kérdezte a fiú kis gondolkodás után, Pipacs pedig rájött, hogy ez a kérdés sokkal észszerűbb volt az övénél, mert a lényeget fogta meg, és nem ragadt le, hogy fölöslegesen szánakozzon.

– Három héttel ezelőtt – bólintott Sztása. Ráhúzta készfejére a kabátja ujját, és azt bámulta. – Azt hittem, nem fognak odáig vetemedni. Az mindig megnyugatott, hogy habár az iskolában lenni maga volt a pokol, utána senki sem árthatott nekem. Legalábbis én ezt hittem. Az utóbbi időben minden kedden kijöttem ide, hogy hozzak a bátyámnak új virágot. Ez az egyetlen hely, ahol úgy érzem, mindig velem van és megvéd. Anya szerint fölösleges ennyit látogatnom, egy ideig ő is jött velem, de mostanra, azt hiszem, kissé beleunt, ideje sincs ilyesmikre. Mikor éppen a virágárustól indultam el, és befordultam a sarkon, megláttam egy velem egy korúakból álló bandát, akik felém közeledtek; valószínűleg ismernem kellene őket, de nem fordítottam energiát a megfigyelésükre.

– Ugyanazok voltak, mint akkor? – vágott közbe Pipacs.

– Nem, akkor a barátaival beszéltem. Ők inkább csak ellenségesek voltak velem mindig is, de főleg azután, hogy ő már nem volt. – Itt kicsit megbicsaklott a hangja, de folytatta. – Szerintem ők látványosan soha nem lettek volna képesek bántani, ahhoz túlságosan szerették Kornélt, a bátyámat. Viszont akikkel akkor találkoztam… ők az osztálytársaink voltak. Nem is igazán ismerték őt, de valahogy az egész iskolát, míg oda járt, egyfajta bűvkörben tartotta. Mindenki imádta őt, én pedig még csak a legkevésbé sem hasonlítottam rá. És mindegy volt, ki kezdte, vagy mikor; a gyerekeknek néha még kifogásra sincs szükségük ahhoz, hogy folyamatosan, egészen a fulladásig víz alá nyomva tartsanak valakit. Az egyik elkezdte, és folytatta az összes többi. Képtelen voltam ellenkezni, aznap is ez történt. Hirtelen nekem mentek, meglöktek, én pedig egyből elestem, annyira felkészületlenül ért. Aztán egyre durvább lett, de valahogy sikerült kiszabadulnom a körből, ami kialakult körülöttem. Elrohantam ugyanide, és nem mertek követni, szerintem akkor fogták fel, mit tettek.

– Te meg nem mondtad el ezután sem a szüleidnek – mondta Zente erre. – Vagyis sosem mondtad el. – Sztása szégyellősen elmosolyodott. Elgondolkozva ült a pad támláján, cipőjével az ülő rész szélét rugdosva.

– Tényleg nem. De mégis mit mondhattam volna? – nevetett fel keserűen. – Az egész csak rosszabb lett volna.

– Ez nem igaz! Tudod nagyon jól, hogy soha, semmilyen módon nem elfogadott ez. Mégis miért nem engedted, hogy legalább egyszer, egy kicsit is segítsünk? – fakadt ki a lány. Cseppet sem volt mérges a másikra, de a kétségbeesés még nagyobbá nőtte ki magát benne.

– Mert soha nem gondoltam, hogy komolyabb dolog lenne. De most már nem félek segítséget kérni tőletek – simogatta meg Pipacs fejét, a lány pedig elvörösödött, de nem is ez a cselekedet miatt, hanem mert eszébe jutott, hogy Zente rengetegszer csinálta meg vele ezt a mozdulatot. A fiú most csak alig láthatóan szorongatta kisujjával a lányét, de azonkívül olyan volt, mint az esetek többségében, mikor mások társaságában voltak.

Később, mikor már sötétedett, elkezdett cseperegni. A hideg esőcseppek felébresztették Pipacsot, mintha addig nem a valóságban lett volna, pedig abban biztos volt, hogy kivételesen nem álmodik. Sztása kicsit mesélt nekik a bátyjáról, de mindhárman egyre jobban fáradtak, ahogy telt az idő. Az egyik központban lévő utcában érte őket utol az eső. A kövérkés, szürke felhők csak úgy ontották magukból az esőcseppeket, a levegő párássá vált. A rövidhajú felajánlotta, hogy addig, ameddig lentebb nem hagy az eső, lehetnek náluk, hogy megmelegedjenek, és teljesen ne ázzanak át.

– Ne lepődjetek meg, ha az anyukám kicsit… fura. Nem nagyon tudja, hogyan viselkedjen idegenekkel, mert nem szokott hozzá ahhoz, hogy barátokat lát nálam – magyarázta, mikor éppen a kulcsokkal babrált. A lakásuk egy régi építésű, kétszintes társasházban volt, aminek kissé kopottas volt a külső borítása, a lépcsőházban lévő krémszínű falon pedig pókhálók húzódtak. Sorban növényeket állítottak fel, de annak a fele már réges-régen elszáradhatott. Az egész növény-dolog annyira erőltetettnek tűnt az összes ilyen lépcsőházban, mintha egy elmaradhatatlan követelmény lett volna, amit rendesen senki nem tart be.

Beléptek a kisebb előszobába, ahol a – feltehetőleg – konyhából érkező illatok terjengtek. Egy megviselt arcú, negyvenes éveiben járó nő feje bukkant elő az ajtónyílásban. Őszülő haját rendezetlen kontyba fogta, de mikor meglátta az újonnan érkezetteket, halvány mosoly derengett fel ajkán, és szélesebbre tárta az ajtót.

– Sztásám, azért szólhattál volna, hogy vendégeink lesznek – szidta meg kedveskedve lányát. Készségesen segített elrendezni a kabátjaikat, majd figyelmesebben megszemlélte Zentét és Pipacsot. Hirtelen, egy ismeretlen okból kifolyólag zavarosabb lett a tekintete, szinte hallatszódott, ahogy a fogaskerekek csikorognak a fejében.

– De ti nem…? – kérdezte fátyolos hangon, de egy műsodperccel utána magához tért, és ismét elmosolyodott. – Semmi, bocsánat, csak összetévesztettelek valakikkel. Nyugodtan érezzétek otthon magatokat – mondta sokkal zavartabban, mint mikor először beszélt. Gyorsan besietett a konyhába, de még egyszer kikiáltott:

– Sztása, kérlek kísérd fel őket!

Pipacs nem nagyon tudott figyelni az ezt követő történésekre. Ott kavargott a fejében az a sok, összerakhatatlan puzzle-darabka, ami folyamatosan csak tekergőzött össze-vissza, és minél több dolgot tudott, annál kevésbé értette az egészet.

Gyerekként egyedül lenni ebben a hatalmas és visszataszító világban – gondolta – a legrosszabb dolog.