a véget ért világ

*** - 2019. február 28.

A kezére hajtotta a fejét, és kifelé bámult a piszkos ablakon. Émelygett és iszonyatosan hányingere volt, úgy érezte, mintha az egész teste lángolna, a kimerültség lassan emésztette el. Kint fátyolos köd honolt, hónak akkor még csak nyoma sem volt. Az udvaron lévő kis játszóteret figyelte. Nem tudta elképzelni, a rozsdás láncok egyáltalán hogyan képesek még tartani azokat a hintákat, a kordhadt fadeszkákat pedig könnyűszerrel el lehetett volna mozdítani a helyükről, mégis évek óta ott álltak, ugyanazon a csendes, magányos helyen, amit az emberek csak néha voltak képesek megtölteni élettel.

Csendesnek hatottak az osztálybeli morajlások, hiába magyarázott a tanáruk folyamatosan. Nagyon igyekezett figyelni, de addigra minden energiája elfogyott. Nézte a körülötte lévő gyerekeket, és olyan kicsinek érezte magát. Zente azt mondta neki egyszer, hogy néha kicsinek lenni a világon a legeslegszebb dolog, de ő akkor csak a félelmet érezte magában, ami mindig loholt utána.

Súlyos volt a lélegzete, úgy érezte, nem is az övé igazán, lassan kiszakadt a saját testéből, olyan volt, mint egy lázálom vagy egy lidércnyomás. Homályossá vált minden, a tárgyak és emberek pacákká mosódtak össze, képtelen volt kivenni bármit is. Valaki megérintette a vállát, és felkészületlenségében összerezzent. Arra gondolt, hogy ha most megtörik, akkor nem lesz többé képes tovább csinálni, a lélegzetvételei keservesek és kényszeredettek voltak, igyekezett nyitva tartani a szemét, de az álom folyamatosan hívogatta, szorította a csuklóját, ő pedig kimerültségében nem tudta elfordítani a fejét. Hajszolta magát, hogy a fáradtságán túl lásson, lássa a világot, ami fogságban tartotta. Ő szeretett volna lenni a fiú mentsvára, de ahelyett, hogy építgette volna a falakat, folyamatosan csak rombolt.

Megmozdult, de a szédülés olyannyira hatalmába kerítette, hogy nem tudott megfogózkodni. Az osztályt és a krétaporos táblát koromfeketeség váltotta fel, az összes zaj elhalt, mintha soha nem léteztek volna.

Zente a jegyzeteit nézte elgondolkodva. Egyik elméletük ellent mondott a másiknak, a sietős körmölésük bizonytalanságról árulkodott. Az elmúlt időben folyamatosan azon agyaltak, hogy mi történhetett velük a múltban, de folyton-folyvást zsákutcába torkollottak a lehetséges eshetőségek is. Érezte, hogy nem jófele haladnak, de szükség volt valamire, ami lenyugtatja Pipacsot. Olyannyira hajtott, hogy folyamatosan belemélyedt a tanulnivalóiba vagy a fiúval lejegyzett mondataiba. Fáradtnak tűnt, olyanná vált, mint egy élőhalott, a fényessége megkopott és ha mosolygott, az erőltetettnek és műnek hatott. Zente tudta, mennyire igyekszik egy mindkettejük számára megfelelő valóságot teremteni, de egyre jobban beletört, ő meg nem tudta megmondani neki, hogy nem az ő feladata elbírni az egész világ súlyát. Gesztenyebarna szemében minduntalan kétségbeesést látott felvillanni, amitől ő is félni kezdett.

Úgy érezte, hogy talán nem is ők álmodnak folyamatosan, hanem a körülöttük lévő emberek, akik árnyakká nőtték ki magukat. Néha, mikor az anyukája otthon volt, olyan boldogsággal köszöntötte, mint régen, de megtörtént, hogy teljesen belesüppedt a saját világába, és napokig nem vette észre Zentét. Nem tudta, melyik pillanatoknak higgyen, mégis túlságosan boldoggá tette, ha a szülei ismét szerették.

Ahogy a lány kerek betűit figyelte, valaki megkocogtatta a vállát. Felnézett a mellette álló Sztására.

– Nem akartalak megzavarni – mentegetőzött. – És tudom, hogy sokkal hamarabb kellett volna szólnom. Pipacs elájult a harmadik órán. – Zente ereiben egy tizedmásodperc alatt megfagyott a vér. – Az asszisztensnő szerint csak a túlzott stressz és fáradtság okozta, és hamar is magához tért, de a szülei utána jöttek. Csak… szerette volna, hogy szóljak és küldött egy ilyet – tartott Zente elé egy kis lapot, majd hajtotta le a fejét.

A fiú elvette és megköszönte, majd felvonult a tetőre, hogy ki tudja szellőztetni a fejét és higgadt tudjon maradni. A kis papílapra ezt firkantották fel: „bocsi, ma mégsem tudjuk folytatni a fantasztikus kutatásainkat, de holnap bepótoljuk. ígérem. addig is keress kóbor cicákat a városban, hogy megmenthessenek.”

Törökülésben ült, idegesen dobolt az ujjával térdén, miközben körülötte az épületek méltóságteljesen terpeszkedtek. Beigazolódott, amitől már hetek óta tartott: Pipacs addig hajszolta magát, amíg az összes energiája el nem fogyott. Tudta, hogy ez lesz, mégsem segített neki. Megint egyedül hagyta akkor, amikor a lánynak a legnagyobb szüksége lett volna rá. Azzal is tisztában volt, hogy a lány azért írta az üzenetet, hogy ne aggódjon, így inkább vidámakká tette a sorait, hogy ne legyenn még rosszabb, de Zente csak jobban aggódott.

A szomorúság és bűntudat gyomorforgató elegye teljesen ellepte testét. Míg a lány teljes szívével ragaszkodott hozzá, ő nem volt képes megóvni ettől a fullasztó valóságtól, a rémálmai hatalmukba kerítették, nem tudott kiszabadulni elméje fogvatartásából. Mégis, mikor Pipaccsal volt, az egész sokkal könnyebbnek tűnt, egyszerűen nem tudott számítani, mert mindent beterítettek a pislákoló fények és a szeretet lágy ölelése. Egyszer a lány arról beszélt neki, hogy őt folyamatosan egyedül hagyják. Hogy az emberek újra és újra kilépnek az életéből, mintha az csak egy örörkké tárva-nyitva levő ajtó lenne, ő pedig mindig egyedül marad a feneketlen ürességben.

Még csak figyelembe sem vette őt. Minden szava egy könyörgés volt, hogy valaki mentse ki ebből a tizenhárom évnyi fulladásból.

Mikor hazaért, mindent kapkodósan és a lehető leggyorsabban akart csinálni, hogy elmehessen hozzá. De az idő eltompította az érzékeit, hiába igyekezett gyorsnak lenni. A szürkeség magába húzta, és minél jobban kapálózott, annál mélyebbre süllyedt. Arra gondolt, hogy talán Pipacson kívül senkit sem tud szeretni. Aztán arra, hogy mégis hogy szerethetné igazán, ha folyamatosan egyedül hagyja?

Rendbe tette a szobáját, és már éppen öltözött, mikor az apukája, az ajtókeretnek dőlve megszólította:

– Te meg hová sietsz? – kérdezte nyugodtan.

– Az egyik barátom beteg és ma elájult a suliban. Csak elmegyek meglátogatni – válaszolta félszegen, a cipzárjával bíbelődve.

– Elég aggodalmas az arcod – felelte az apja, majd felé lépve összeborzolta göndör, egyébként sem túl rendezett haját. – Ma ne menj el hozzá. Nem tudom, kiről van szó, és látszik, hogy fontos neked, ezért megértelek. Viszont ma ne menj, látogasd majd meg később, mikor jobban lesz, most amúgy is pihennie kell – mondta, majd elmosolyodott. – Ne aggódj. Most pedig gyere, ezer éve nem töltöttünk időt együtt, négyesben! Mellesleg anya is nagyon szeretné, hogy kicsit velünk legyél, de nem tudsz arról hogy ezt elmondtam – súgta, és behúzta a nappaliba.

Az öccse éppen az egyik, a nagyszobában megtalálható albumot lapozta, ami telis-tele volt több éves képekkel. Az anyukájuk mellette ült a fotelban, és mosolyogva hallgatta a kisfiú magyarázását.

– Hé, Zente, nézd, ezen milyen hülyén néztél ki! – kiáltott fel hirtelen, miközben a hasát fogta a nevetéstől. – Ezt a képet megtartom, és majd ezzel zsarollak, ha nem akarsz adni a zsebpénzedből vagy csokidból – vigyorgott büszkén.

– Dénes, kérlek, ne kiabálj! – szidta meg az anyjuk a kisebbiket, akinek egy pillanatra lelohadt a mosolya, de utána ugyanúgy vigyorgott. – Egyébként rólad is vannak nagyon vicces képek, például az, ami akkor készült, mikor külföldön voltunk, és te először kóstoltad meg a fagyit – mondta, majd felé nyújtott egy fotót, ahol Dénes maszatosan vigyorog a kamerába, egy óriási fagyistölcsérrel a kezében, és közben hunyorog, mert aznap nagyon erős volt a napsütés. Zente elképzelte, hogy ismét abban a kellemes kis faházikóban szállnak meg, a ragacsos meleg mindenhova betelepszik és senki nem kérdőjelezi meg a szeretet fogalmát.

– Neem, nem ér! Minek kellett nektek direkt rossz pillanatban lefotóznotok?

– Azért, mert annyira fotogén vagy – válaszolta Zente, mire az öccse belebokszolt a vállába, majd duzzogva, de felnevetett. Előszedett egy pár éves fotóalbumot a halomból, és azt kezdte el lapozgatni. Mind a négyen körégyűltek.

– Ez a fotó akkor készült, mikor még nagyon kicsi voltál – mutatott az apja az egyik képre.

– Hogy nézhettem ennyire bambán? – fogta a fejét Zente.

– És anyaaa, nekem miért volt ennyire csúnya hajam? Mintha átmentek volna rajta valami géppel. Igen, egy buldózerrel mentek végig rajta! – pattant fel a kisfiú, és elkezdett szaladgálni a lakásban, próbálva utánozni egy buldózer hangját. Nagy eséllyel azt sem tudta, épp melyik járműről beszél, csak mondta, ami először eszébe jutott. Berregett, majd a földön kezdett fetrengeni, mikor „eltalálta egy vadászgép”, ami különös módon azelőtt sehol sem volt.

– Ne nyavajogjatok már, olyan kis édesek voltatok, az összes barátunk imádott meglátogatni, ezért is van az első évekből annyi giccses képünk – nevetett fel, miközben megcsóválta a fejét. – De hiszen én is nagyon büszke voltam, amiért ilyen szép gyerekeim vannak! – karolta át mindkét fiát. Majdnem mindkettejüknél alacsonyabb volt, de olyan szeretettel teli mosoly ragyogott fel az arcán, amikre csak az anyák képesek.

– Ez mikori? – kérdezte hirtelen Dénes. Világosbarna haja össze-vissza állt, de Zentével ellentétben fürtjei se nem voltak olyan hosszúak, mint az övéi, se nem olyan göndörek.

A képen ők álltak négyen, egymásba karolva és szélesen vigyorogva. A két fiatalabbik állt középen, míg az anyukájuk, egy világoskék ruhát viselve, a bal oldalukon, az apukájuk meg a jobbjukon. A fiú úgy érezte valami fura, vagy csak szimplán szokatlan a képen, de hamar rájött, hogy az otthoni háttér miatt. A képet valószínűleg a nagymamájuk készítette, mivel kissé elmosódott lett a végeredmény. Zente kisebbik énje hatalmas szemekkel bámult vissza rá. Olyan volt, mintha valaki atomonként beleégette volna azt a mosolyt, amit azóta is folyamatosan magán viselt; néha úgy érezte, ráragadt, mint egy lekaparhatatlan szokás. Nem azért mosolygott, mert a boldogság miatt nem tudott volna másképp tenni, hanem azért, mert az izmai erre késztették. Néha pedig úgy érezte, ha mosolyog, a világ is kevésbé elviselhetetlen. De mégis hogy lehet szokás az egyik legszebb gesztus?

Pipacs mindent sokkal erőteljesebben és valóságosabban érzett nála. Úgy viselte magán a szomorúság maró fájását, mintha az nem is egy befertőzött seb, hanem egy ajándék lett volna. Ajándék, mert még mindig életben volt.

– Ez 2012-ben készült, azt hiszem, áprilisban – mondta elgondolkozva az apukája. – Mikor… egyik este hazaértünk egy szülinapról, és anya ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy olyan képünk, ahol mindenki szépen és elegánsan fest.

Zente az anyukájára nézett, akinek hirtelen elhomályosodott a tekintete, mintha vakon keresett volna valami olyat, ami soha nem is volt ott. Kissé grimaszolt, mert azelőtt mosolygott, de addigra ez a furcsa arckifejezés váltotta fel. A fiú úgy érezte, a tudatlansága gátat szab a szülei és közé. Ott volt közöttük, alattuk, minden lépésükben, amit egymás felé próbáltak tenni, egy folyamatos, akaraton kívüli hátralépés az előrelépés után, és soha nem jutottak közelebb egymáshoz. Évek kellettek hozzá, hogy a föld, amin álltak, teljesen kettészakadjon, hogy a fiú hirtelen egy magányos, elhagyatott helyen találja magát a saját szívében. A szüleit pedig olyan messze, mint még sosem. Persze a jelek észrevehetőek lettek volna, a fáradt sóhajok, mindannyiuk szótlansága és elszigeteltsége. Néha hiába szeret az ember bármennyire is valakit, a szeretetet önmagában még nem mentheti meg őket.

Látta, ahogyan a szülei összerezzenek. Ugyanolyan arckifejezéssel, kissé meggörnyedve ültek ott, és a fiú még sosem látta így őket. Íriszükben mintha ezer évnyi fáradtság telepedett volna meg, volt bennük valami lassan, de folyamatosan gomolygó fájdalom. Azták ők is úgy viselkedtek, mint Sztása anyukája is: egy pillanat múlva ismét olyanok voltak, mint azelőtt, minden kétségbeesést leráztak magukról. Talán nem is akartak emlékezni.

– Arra is emlékszem, mennyit vitatkozunk azon, hogy mit vesztek majd fel. Dénes nem volt hajlandó inget viselni, így rá kellett erőszakolnunk egy annál is csúnyább mellényt – mondta szórakozottan az anyukája, de Zente a következő mondatokra már nem igazán figyelt.

– De tudjátok jól, hogy utáltam a fehéret! – méltatlankodott az öccse.

– Meg a sárgát. És a krémszínt. Meg talán a narancssárgát és természetesen a rózsaszínt – vágott vissza az apja.

– Mert rondák voltak!

Zente behunyta a szemét. Mikor ő nézett arra a képre, egészen mást érzett, mint amit a szülei érezhettek. Volt az egészben valami… valami olyan, ami miatt csak még jobban érdekelte az egész. A megfakult színek még érdekesebbé tették, nem értette, hogy tud egy kép ennyire öreg és fiatal is lenni. Magában hordozott egy pillanatot az univerzumból, és az a másodperc valaminek a része volt; habár nem tudta, pontosan mi van benne, mégis örökre benne ragadt az az érzést, amit akkor élhettek át.

Estefele, mikor a család többi része valami családi filmet nézett, ő behúzódott a szobájába, és végigdőlt az ágyán. Ahogy magába szívta a kellemes, frissen mosott ágynemű illatát, már sokkal nyugodtabb volt, aztán eszébe jutott, hogy fel akart hívni a lányt.

Pipacs, mintha addig csak az ő hívására várt volna, egyből felvette.

– Szia! – szólalt meg Pipacs zavartan. Biztosan az lehetett, mert a hangja vékony volt és határozatlan.

– Szia, jobban vagy?

– Igen… azt hiszem. Egyébként nem volt komoly, csak túlreagálták – forgatta meg a szemét, de Zente érezte rajta a feltörekvő szomorúságot.

– Mit mondtak? – kérdezte, a fűtőtestjénk dőlve.

– Hogy pár napig pihennem kell, és inkább maradjak itthon, mert lehet, most megint könnyen kiakasztanám a szervezetem. Ma reggel elfelejtettem reggelizni, és hetek óta nagyon kimerült vagyok, mert inkább tanultam és kutakodtam, mint hogy pihentem volna – motyogta, tényleg őszintének tűnt. – Ne haragudj… az egészért. Megígértem kétszer is, hogy veled leszek sulin kívül, és egyszer sem tartottam be.

– Én meg nem tudtalak megállítani. Még csak me sem próbáltam… – suttogta elveszetten.

– Az nem is a te dolgod lett volna. De majd… sokkal jobban igyekszem – mosolyodott el, legalábbbis Zente szerint. – Szörnyű vagyok – mondta elhaló hangon.

– Ne mondj ilyet. Csak vigyázz magadra.

– Okéé – nyújtotta el az utolsó hangot. – Egyébként a plüss azt állítja, hogy nélküled sokkal unalmasabb itt. Na szép – duzzogott, de közben a fiúval együtt felnevetett. – Egyébként tényleg unalmasabb, nem vagyok valami üdítő társaság, és szegény évek óta elvisel.

– Hát, azért annyira nem vagy rossz, én nem untalak meg – nyugtatta meg Zente.

– Holnap eljössz ide? – kérdezte hirtelen a lány. – Tudom, hogy suli van, és többet kell tanulnod-

– Elmehetek? – Felidézte az apja szavait.

– Hát persze. – Pipacs annyira kedves volt vele akkor is. Mindig kedveséggel felelt az emberek tetteire.

Kipillantott az félrehúzott függöny mellől. A levegő megtelt egy kissé édeskés, mégis kesernyés ízzel, és mintha a jégréteg, ami burokban tartotta addig az egész várost, elkezdett volna felolvadni. Szinte érezte, ahogy a jégcsapok és jégvirágok leolvadnak a testéről, hogy mindenhol, ahol megy, olvad az a hótömbbe zárt valami, amitől túlságosan félünk. Ahogy hirtelen megmoccan a világ a hónapokig tartó mozdulatanságból, a mélységes banalitásból.

Akkor volt a tél utolsó napja.