a véget ért világ

**** - 2019. március 1.

Tomboló elméjének zaját elcsendesítette a ház kávé- és otthonillata, amit mélyen magába szívott. A macskával az ölében ült, és kifelé bámult az ablakon. Selymes bundáját simogatta, figyelve, ahogyan elégedetten dorombol és elnyúlik a lábán, miközben érdeklődve felnéz rá.

– Most már sokkal jobban vagyok – mosolygott rá Pipacs a fiúra, mikor délben, közvetlenül suli után beállított hozzájuk. A lányt kissé meg is lepte, mert mindenre számított, csak arra nem, hogy a másik ennyire előtérbe helyezte a meglátogatását. – Ha szeretnéd, elmehetünk sétálni. De elég nyúzottnak tűnsz – jegyezte meg, miközben a fiú arca felé nyújtotta kezét, és gyengéden megsimította. Mintha felhőből és porcelán furcsa keverékéből lett volna, magához akarta szorítani azt a törékeny testet, ami hozzá tartozott, addig akarta tartani, ameddig a sötétség szét nem foszlott. Ameddig a tenger elnémult, és helyet adott az űrnek. Szinte érezte, amint az a koromfeketeség végtelenül hullámzik és fodrodózik körülöttük, ahogyan lassú mozdulatokkal magába nyel mindent. A négyzetcentiméterek zsúfolásig voltak fuldoklással.

– Csak aggódtam – nézett félre zavartan Zente. Hirtelen közelebb lépett hozzá, és lehajolt annyira, hogy szemben állva vele, a fejét rá tudja helyezni a lány vállára. Olyan illata volt a hajának, mint a tavasznak, és csendben hallgatta a lélegzésüket. – Többet ne csinálj ilyet, oké?

– Maximum akkor, ha ketten csináljuk. De nem fogok, és te sem csinálhatsz – hunyta be a szemét.

– Kicsi – szólította meg Zente, mikor már távolabb álltak egymástól, a lány pedig továbbra is a macskával játszott, aki folyamatosan az asztalterítő rojtjait akarta elkapni mancsaival.

– Igen? – nézett fel rá átható, ártatlan tekintettel.

– Keressünk ma macskákat, akik megmenthetnek. – Zente arcán megjelent egy kedves mosoly, mikor a lány szavait idézte. Az illető mondjuk nem annyira emlékezett, mit üzent akkor neki, mert nagyon rosszul volt, de egyből felidézte azt a pár sort, amint a fiú kimondta.

– Elég szerencsétlennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ilyen ötleteket adjon neked – jegyezte meg gunyorosan. – És mit akarsz velük csinálni? Más embereknek adod őket, hogy ha már magadon nem tudsz, legalább rajtuk segíts?

– Például. De egyébként nem is abban rejlik a segítség önmagad felé, mikor megmentesz egy előlényt. Az a pillanat, amikor rajtad áll, hogy megpróbálsz-e neki adni egy esélyt az életre, amit azelőtt sosem kapott. Az a pillanat számít, mikor felelős leszel érte azzal, hogy megmented. Az az egyetlen másodperc, ami elhiteti veled, hogy jó ember vagy és jelentesz valamit, kicsit boldoggá tesz.

Tuladjonképpen Zente sosem tudta kivenni a valóság és az álmok közötti határt. Számára az egész annyira egybefolyt, hogy csupán foltokban tudta érzékelni. A fájdalom volt az egyetlen, amitől tudta, hogy nem csak egy újabb végtelen szövődményben bolyong, hanem van kiút. Gyakran érezte, hogy a csápszerű, nyúlós indák rátekerednek a nyakára, a csuklójára, és olyan szorosan ölelik át, mintha nem akarnák megölni. Szerette volna azt hinni, hogy ha van élet, akkor talán egyszer ő is megmenekülhet.

A lány gyors, nagy léptekben szedte a lábát, mikor kiértek az utcára. Az autók visszatükrözték a napsugarakat, amik minden kis szegletbe bebújtak, követelték a rájuk szegeződő szemeket. Rózsaként hajtott bimbót a fény az épületek poros párkányain, az ablakokok meg-megcsillant és visszatükröződött. Ahogy haladtak, látták az embereket, akik boldogan sütkéreztek a tünékeny csodában. A hosszú, véget nem érő sötétség után el sem tudták képzelni, hogy ha ezek a napsugarak egyszer csak eltűnnek, a koromfeketeség csak még jobban beékeli magát a szívükbe.

Menet közben Pipacs hirtelen megfogta a kezét. Olyan természetes, mégis elképzelhetetlenül bensőséges mozdulat volt, amitől Zente egyszerre félt és szerette volna mindennél jobban. Amikor fogták a kezét, olyan volt, mintha létezne biztonság.

A lány tudatosan vitte el Zentét arra a helyre. A kézfogás, az arcsimítás, az érintései… egyszerre voltak túl sokak, erőteljesek és valóságosak neki, egyben túl kevesek. Égtek a porcikái a rengeteg szeretettől, ami beléjük szorult, viszkettek minden alkalommal, mikor ökölbe szorította a kezét, mert nem merte megölelni őt, vagy csak hozzábújni.

A játszótér békésnek tűnt, egy lélek sem kószált arrafelé. Egy eldugott kis hely volt, távol a kisgyerekek zajától, akik inkább a nagy, érdekesebb helyekre mentek. A két, piros-sárga hinta, ami azóta ott állt, hogy Pipacs betöltötte a második életévét, büszkén tartotta magát, és a libikóka, ami veszélyesnek tűnt régebb, mozdulatlan maradt. A tömbházak óvon ölelték körbe a kis földrészt, amit csomókban fű borított. Össszességében, főleg a sár miatt, nem volt túl hívogató, mégis kíváncsiság áradt szét a lányban, és hagyta, hogy szépen, óvatos léptekkel beáramoljanak a testébe az ide tartozó emlékek.

– Mit keresel? – kérdezte Zente.

– Meglátod – tért ki a válasz alól, és tovább nézelődött. Bekukkantott az egyetlen csúszda alá, aminek oszlopai semmi jelét nem mutatták annak, hogy valaha biztonságosak voltak, mégis rengeteg felirat díszítette őket, amiket sebtében róttak rá kamaszok, akik azt hitték, van valaki, akit még érdekelnek felírt telefonszámok vagy felhasználónevek, másik esetben meg kisgyerekek hadserege miatt lett megrongálva. Volt egy alacsonyan fekvő teteje is, pár helyen lyukasan.

– Hirtelen megbolondultál, ezért a bogarakat macskáknak nézed? Vagy van egy eltitkolt hobbid, és ide rejted az alanyokat hozzá – találgatott a fiú, a lányból pedig röviden felnevetett.

– Annyira azért nem vagyok elvetemült. Egyébként is mindenki magából indul ki – vágott vissza, rá se pillantva.

– Hé, ez nem volt szép! Nem én beszélgetek növényekkel, meg énekelek nekik, hogy jobban legyenek. Én csak neveket adok nekik – mondta sértődötten. – Szóval szerintem nem én fogok hamarabb öldökölni vagy megbolondulni.

– Bizonyított tény, hogy ha beszélsz vagy énekelsz nekik, egészségesebbek lesznek, és gyorsabban nőnek. Te meg tudatosan vonzod a spirituális erőket, és szabadidődben kaktuszokat nevezel el! – fordult el a lány kissé sértetten, egyben szórakozottan. Talán ő sem tudta eldönteni, melyik a kettő közül.

– Jó, naa, nyertél – biggyesztette le az ajkát a fiú. – Egyelőre. – Ezt egy hatásszünet után tette hozzá.

– Én mindig nyerek – húzta ki magát, de a próbálkozás nem bizonyult túl sikeresnek, mert amaz még mindig magasabb volt nála. Zente elvigyorodott, amiért egy szúrós pillantást kapott. – Egyébként megtaláltam, amit kerestem.

Lehajoltak, bepillantva az egyik sáros fűcsomó mögé. A lány lelapította őket, majd még bentebb nyúlt, karja súrolta a csúszda piros műanyagját. Mikor kihúzta kezét, egy pár hónapos kismacska volt benne. A fején sáros foltok voltak, tappancsait elfeketítette a kosz, csak nagyon kicsit látszott, hogy eredetileg rózsaszínek. Bundája fehér volt, és kísértetiesen hasonlított arra a cicára, amit több évvel ezelőtt mindketten követtek. Szeme ugyanolyan kitartóan ragyogott, és annyira kicsinek tűnt Pipacs kezében, hogy attól félt, összeroppan egy kis szorítástól is.

Amikor először találkoztunk, gondolta, esett az eső. Mi van akkor, ha mi is csak azok a parányi esőcseppek vagyunk, amik beterítették a földet?

– Mit kezdesz majd vele? – nézett rá Zente. Néhány tincs belelógott a szemébe, miközben a másikat vizslatta.

– Meg szeretném tartani – válaszolt ártatlanul. – Yuki lesz a neve. Japánul havat jelent. – Ahogy ránézett, szeme körül nevetőráncok rajzolódtak ki, és a tekintete sima, csillogó víztükörré változott. Barna haja kócosan feküdt vállán, a tincsek össze-vissza álltak. Amikor a kisállatra és a lányra nézett, elfogta valami különös szomorúság.

– Fel akarok mászni oda – mutatott Pipacs a csúszdára. Kiskoromban sokszor bújtam el ott, és itt sosem kerestek.

Miután óvatosan leültek a faháznak sem nevezhető deszkatömegre, Zente elmesélte, hogy a legjobb barátja az a cica volt, amit közösen mentettek meg, és a legtöbb szabad percét vele töltötte. Aztán mikor a rokonai elköltöztek, mivel végtére is az ő macskájuk volt, magukkal vitték, és ő akkor érezte életében először igazán magányosnak magát. Mikor befejezte a mesélést, a lány megszólalt:

– Szerinted ha mindenkinek lenne egy macskája vagy kutyája, a világ kicsit boldogabb hely lenne?

– Nem hiszem. Rövidtávon lehet, de egy idő után elkezdene az egész olyan lenni, mint a családokban; az állatok ennél is jobban el lesznek hanyagolva, sokakat már nem is fog érdekelni, és az emberek újra és újra ugyanoda sodródnak. A háziállatok elűzhetik a magányodat, de nem lehetnek emberek más emberek helyett.

– De én itt maradok veled, ameddig szeretnéd. – Piros ruhája meglebbent a szélben, ami még így is utat talált magának a deszkákon keresztül. Reszketett a vékony öltözetben, átkulcsolta a lábát, és az egyre halványuló napsugarakat figyelte.

Mindketten az első napra gondoltak. Valahogy ott remegett közöttük az az egy óra, amit együtt töltöttek, és amiről csak ők tudtak. Pipacs bőrét simogatták az emlékek, minden rezzenést tisztán látott, és képtelen volt elhinni, hogy ezek ők voltak. Észrevehetetlenül a mostani Zentére pillantott. Haja göndör fürtökben lógott a vállára, szeme tele volt olyan kedvességgel, amire ő sosem volt képes. Szeplők pöttyözték világos bőrét, és – habár ilyet nem mondunk fiúkra – szép volt. Volt valami végtelenül fájdalmas a mosolyaiban, a hangjában, ami mindig megnyugtatta a lányt. Félt, hogy ha egyszer nem lesz neki a másik, elsüllyed a saját tengerében.

– Min gondolkozol? – kérdezte Zente, a kismacska az ő ölében szunyókált, pedig nemrég még félénken meredt rájuk.

– Azon, hogy sosem fogunk kijutni innen – suttogta. – Téged nem feszít szét a szomorúság? Még sosem voltunk ennyire egyedül.

– De mégsem vagyunk egyedül – válaszolta, és összekulcsolta a lányéval a kisujját. – Látod?

A csillagok ijesztő közelségben voltak, annyira világítottak még a városban is, hogy attól félt, a fényük eléri őt. A feketeség bugyborékolt körülötte, érezte, ahogyan a tüdeje megtelik semmivel, ahogy a lábujjától felfele egyre csak nő benne. Attól rettegett, hogy túlnő rajta, és megtölti a világot.

– Féltél tegnap?

– Nagyon… – vallotta be.

A deszkát kaparta körmével. Kis homokszemcsék mentek a körömháza alá, de nem törődött velük. Mikor az egyik résnél volt, kitapintott egy virágszirmot, ami valahogy, talán évekkel ezelőtt beragadt oda. Reflexből felemelte, és a látványra összeszorult a szíve. Egy cseresznyevirág szirma volt a tenyerében.

Összekuporodott, el akart tűnni az estében. Az erei bénultsággal teltek meg, a bőrét felszakította a végtelen fájdalom. Összeszorított szemmel hallgatta a saját sikolyait. Ki akart szabadulni a fejéből, a nyirkos fán ülve remegett. Hogy lehetett mindenhol olyan elképesztően hideg? A velejéig hatolt, megfagyasztotta a szívét, és ő megtört. Érezte, ahogyan cafatokra tépi a saját lelkét, hetek óta akkor volt először őszinte magával.

– Nagyon rosszul vagyok. – Fülsüketítőek voltak a szavai, szinte sértették a bőrét.

– Jaj, Kicsi… – Zente félig átölelte. – Mi a baj?

– Nem tudom – mondta elhalóan. – Akkor is képes leszel szeretni, amikor már semmi jó nem marad bennem? – kérdezte Pipacs, hangja megbicsaklott. – Nem látod…? Napról-napra csak szörnyűbb leszek.

Erre a másik csak még erősebben szorította magához, mintha meg akarná ragadni, hogy véletlenül se párologhasson el, hogy maradjon ott mindörökre… abban a szinte megfoghatatlan, egypercnyi örökkévalóságban ragadva. Ujjai görcsösen markolták a kisebbik vállát, aki félős, bizonytalan mozdulatokkal megölelte. Pipacs arra gondolt, hogy hiába állt mindig is annyira közel a fiúhoz, egy alkalmon kívül még egyszer sem ölelte meg. Pontosan azért nem tette meg, mert ha valami fontosabb nekünk a saját, semmit sem érő életünknél, akkor rettegünk attól, hogy egyetlen félrecsúszott mozdulattal széttörik kezünkben, mikor megpróbáljuk megközelíteni.

A fiú illata olyan különleges volt, hogy nem tudta pontosan megmondani, mihez is lehetett volna hasonlítani. Édeskés és keserű is volt egyben, magában hordozta a virágzó fákat és a tengert, a sós levegőt és a virágok bódító illatát. A lány olyan szorosan fúrta a mellkasába fejét, hogy hallotta a másik szívdobogását. Abban a pillanatban, amikor Zente elkezdte lassan, körkörös mozdulatokkal simogatni a hátát, feloldódott benne az a görcs, ami a teste összes szegletébe bevackolta magát. A végtagjai ellazultak, akkor érezte, mennyire nehezek is, hogy mennyire fáradt. Akkor jött rá, hogy addig mennyire rettegett.

A teste hirtelen elkezdett rázkódni, és ahogy a fiú ránézett, csak arra tudott gondolni, hogy hogy lehet valaki ennyire szép és törékeny. Csontos vállát behúzta, mint egy megsebzett vad; gesztenyebarna szeme élesen és fájdalommal telien villant, mikor kissé elhúzodott tőle. A hold fénye megvilágította a fejét, amin haja borzosan foglalt helyet. Szívalakú arca tele volt szomorúsággal, és ez csak gyönyörűbbé tette.

– Te soha nem voltál szörnyű – válaszolta a fiú. Most ő simogatta meg Pipacs arcát, de annyira gyors, alig észlelhető mozdulattal, hogy olyan volt, mintha csak a szél érintette volna meg. Zente is érezte. A fekete, végtelen sötétség elérte őket, örvénylett, és lehetetlen volt kilátni belőle. A zsinórok megfeszültek csuklóikon, a lábukat és kezüket megbénította. Hát ilyen lehet – gondolta –, igazán elkeseredettnek lenni. A nyúlós, alaktalan feketeség nyakuk köré tekeredett, szinte követelte a rettegést és szenvedést. Mégis hogy menekülhettek volna? Hiszen a sötét lyuk bennük lakozott, és onnan meresztette csápjait, és folyamatosan csak többet és annál is többet akart.

– Most már elég? Most már szabad sírnunk? – kérdezte a lány elfuló hangon. Szeméből abban a pillanatban kiömlött mindaz, amit évekig nem engedett láttatni; a faházikó zsúfolásig telt érzelmekkel, ott volt a közöttük lévő távolságban, beégett mindenhova, veszélyesebb volt, mint bármelyik szó. És akkor a lány sírva fakadt.

Zente magához húzta, és hagyta, hogy a felsője megteljen sós könnyekkel. Nem is igazán tudta, melyikükét érzi a nyakán meg az arcán egyaránt, egybefolytak, egy kék világmindenséget alkotva, ahova senki más nem ért el. Olyan csendes volt a sírásuk, mintha nem éppen a szívük szakadt volna meg – ahogy ott ültek, egymásba kapaszkodva, úgy néztek ki, mint két kisgyerek, akik soha többé nem fognak hazatalálni. Mivel egy idő után a lány elkezdett hangosabban, szinte zokogásszerűen sírni, Zente nyugtatóan ringatta. A kismacska, mintha csak megérezte volna, közéjük telepedett, és elkezdett nyávogni cérnavékony hangján. Pipacs túlságosan hasonlított a macskára.

– Szeretnél hazamenni? – suttogta neki, miután ismét csend lett körülöttük. Ő megrázta a fejét.

– Nem akarom, hogy megtudják.

Az éjszaka olyan volt, mintha az univerzum átölelte volna őket – habár városban voltak, és az égbolt világos színű volt a fényszennyezés miatt, mégis pöttyökben fénylettek fel rajta a csillagok. A felhők estére eloszlottak, teljes rálátást adva a végtelenül elterülő világra. Kézen fogva, szinte hangtalanul sétáltak, annyira könnyedén lépkedtek Mintha az égből jöttek volna.

Pipacs, mikor a kapujuk előtt álltak, felpillantott, el a fiú feje mellett, az égre emelt tekintettel. Kezében Yuki kényelembe helyezte magát, és figyelmesen nézte a két gyereket.

– Tudod – kezdte –, addig, ameddig van melletted valaki, a világod sosem ér igazán véget. – Mondandója után széles mosoly rajzolódott arcára, és egy libbenés maradt csak utána a következő pillanatban. Az ajtó kattanása alig hallatszódott.