a véget ért világ

**** - 2019. március 21.

Ahogy belökte a lánymosdó ajtaját, orrát megcsapta a förtelmes bűz, amivel tele volt a helyiség. A piszkos csempék néhol minden egyenletességet nélkülözve feküdtek szorosan egymás mellett, volt, ahol lyukak éktelenkedtek. Pipacs el sem tudta képzelni, amikor ezt megtervezték, mire gondolhattak; a csempe pirosas-narancssárgás volt, mintája ocsmány, a fülkék gyenge falait fából építették, és a diákok előszeretettel használták társkeresőnek. Ha valakinek szüksége volt mindenféle telefonszámra, elég volt ránéznie az egyik fülke falára, és máris ott volt három. Káromkodásokat írtak fekete markerrel, különféle neveket, pluszjellel és szívecskébe zárva (nem sokkal utána pedig az egészet áthúzták). A lány nem igazán értette, a tanulók miért firkálták tele értelmetlenebbnél értelmetlenebb dolgokkal, mintha csak elképesztően unatkoztak volna.

Összesen négy, szinte fülkének sem nevezhető tákolmányt helyeztek el a mosdóban. A hely szűkössége miatt minden nesz kristálytisztán kivehető volt. Pipacs mindig is olyannak gondolta az iskolát, ahol az embernek nem lehetnek titkai – legalábbis olyanok nem, amiket fel lehet fedezni, és az övét sosem látták.

A tükörbe bámult, és önmagát tanulmányozta. Alacsony növése miatt alig látta magát, haja éppen kétcopfos fonásban volt, szeme csillogott. Gondolatban centiről centire kitörölte a testének összes szegletét, és arra gondolt, hogy talán annyira nem is szomorú meghalni. Hiszen gyakorlatilag csak hirtelen, egyetlen másodperc alatt elfelejtesz létezni, és soha többé nem veszel levegőt – tüdődből az összeset kipréselődik, a bordáid összezuhannak. Az egész egy váratlan fordulat, egy vég, aminek nem is szabadna léteznie. De tényleg a halál a legrosszabb?

Elkapta a tekintetét, és a vécék felé indult, mikor megpillantotta a sarokban álló Sztását, aki annyira csendes volt, hogy eddig észre sem vette. Egy halvány mosoly és integetés kíséretében üdvözölte.

– Szia! – dőlt a lány mellé Pipacs, hátát a hideg fűtőtestnek nyomva. – Hogy vagy? – kérdezte, mert az elmúlt időben nem nagyon volt alkalmuk hosszabb ideig beszélgetni egymással. Azután a márciusi nap után Pipacs még inkább Zentével akart lenni, nagyon ragaszkodott hozzá, amellett meg rengeteget tanult.

– Hiányzol ám, de jól vagyok – ölelte át kedvesen a magasabbik a másikat, miközben fejét félig Pipacséra hajtotta. – Amúgy nem meséltem még neked, de döntöttem – lépett el tőle, majd egy nyugodt mozdulattal lehuppant a csempére. Lábát keresztbe vetette, bakancsa csikorgó hangot hagyott maga után.

– Hogy érted?

– Segítséget akarok kérni. – Mindössze ennyit mondott, szavai visszhangozva pattantak le a falakról, hogy aztán körülöttük járjanak táncot. Pipacs meglepetten kémlelte, aztán boldogan elmosolyodott. A másik elveszetten bámult a földet, derengő napsugár volt, annyira halvány, hogy a lány nem tudta, még hogy nem tűnt el.

– Kinek szeretnéd elmondani?

– Nem tudom… csak túl rosszul érzem magam ahhoz, hogy kibírjam még egyszer, hogy ennél is lejjebb nyomjanak – suttogta. – Magamért sosem csinálnám meg, de a bátyámért igen. Te pedig… annyira sokszor álltál ki mellettem, hogy nem akarom, bármelyik ember, akit szeretek, miattam törje magát ilyeneken.

– Jaj, Sztása – mondta szeretetteljesen Pipacs, majd biztató tekintetét rászegezte: – Remélem, jól leszel, csak… ne hátrálj meg – mosolyodott el. A másik bólintott. – Amúgy nincs kedved eljönni teát venni velem? Olyan jó idő van egy teázáshoz! – csapta össze a kezét boldogan.

– Van gyömbéres?

– Persze! Habár nem nagyon akartam eddig itt olyat inni, de biztos finom. – Meg sem várta a válaszát, alig egy másodperc múlva kint termett a mosdóból, és a sarkán billegve várta Sztását. Copfjai ide-oda szálltak, mikor egy gyorsabb mozdulatot tett, és tizedmásodpercekig azt lehetett hinni, hogy a garvitáció nem hat Pipacs hajára, aztán egyetlen mozdulattal visszazuhantak helyükre.

Mikor kiértek, és rövid tanakodás után Sztása végül tényleg egy gyömbéres, Pipacs pedig egy cseresznyés teát kért, letelepedtek az egyik padra. Habár a nap sütött, olyannyira fényesen, hogy hunyorítaniuk kellett, még mindig hideg volt. A lány arra gondolt, hogy ez hazugság, mert a napsugarak becsapnak, mindenki sóvárog utánuk, ezért elhiszik, hogy most már eljött az, amire vártak; hogy a jeges fénnyalábok a világ minden szegletét felmelegítik, és többet nem engedik, hogy a hideg befagyassza a Földet. Senki nem tudja, hogy ez nincs így – minden olvad, de soha nem ér el a szívig, az első sugarak csak még jobban megsebeznek, miután a boldogság lassan szétoszlik, és az illúzió ködös árnya marad csak. Pipacs sokszor úgy érezte, hogy ilyenkor még nehezebb a levegő, mint télen.

Elgondolkozva szürcsölgette teáját, közben pedig, szinte csak megszokásból ide-oda billegett, mint egy kisgyerek. Fekete harisnyát viselt, és egy sárga kantáros nadrágot, ami a combja közepéig ért. Egy bő szabasú kabát volt rajta, amit dideregve összehúzott magán, de még így is olyan volt, mint egy napraforgó.

– Olyan aranyos vagy – jegyezte meg hirtelen Sztása, egy értetlen pillantást kapva cserébe. – Tudod… néha eléggé tudlak irigyelni. Igen, nagyon gyerekes, de hogy ne tenném? – húzódott egy kissé fanyar mosolyra a szája. Pipacs felé kapta a tekintetét, majd egyből elszégyellte magát. Azon morfondírozott, hogyan irigyelhetik őt, mikor neki az égvilágon semmije sincs, amit bárki akarna. Mégis, valahogy furcsán érezte magát ettől a „bóktól”. Sztása sokkal szebb volt nála mindig is; lábai hosszúak és vékonyak voltak, haja rövid, ami nagyon jól kiemelte az arcát. Arccsontja éles volt, viszont csupa szelídséget sugárzott magából. Szeme kerek és fakókéken csillogott, mindig úgy tűnt, mintha figyelne. Örökké csak figyelni. A lány gyönyörű volt, néha Pipacs azt hitte, nem is lépked, hanem repül, annyira légiesek voltak léptei.

– Miért tennéd? – kérdezett vissza zavartan. A rövidhajú higgadtan, gondolkodás nélkül válaszolt:

– A boldogságodért. És téged van, aki mindennél jobban szeret. Szerintem ez csodálatos. – Pipacs szólásra nyitotta száját, de végül nem jött ki hang a torkán. Érezte, ahogy arcát elönti a forróság, és arra gondolt, hogy a lánynak fogalma sincs róla, hogy milyen úgy élni, hogy félig nem is létezel igazából. Aztán pedig bűntudata támadt, mert mégis honnan tudta volna? Hiszen ebben a világban csak Zente és ő volt. Senki nem jött ki és hagyta el az emlékektől roskadozó helyet. Mozdulatlanság és csend honolt, olyan, ami elnehezíti a tüdőt, az összes levegőt elszívja.

– Tudod… szerintem mi azért szeretjük egymást, mert nem tudjuk, hogyan tudnánk másképp tenni – mondta őszintén.

– Tudom – suttogta Sztása. – És még sosem láttam embereket, akik ennyire szeretik egymást. Hidd el, Zente nagyon aggódik érted, és tényleg fontos vagy neki. Ezt irigylem annyira.

– Mi téged is nagyon szeretünk – ellenkezett Pipacs ártatlanul.

Sztása felnevetett.

– Jaj, te butus! – simogatta meg a lány fejét, ő pedig kicsit úgy érezte, mintha szokássá vált volna az ő fejét simogatni. Hát innen is tudhatta, hogy még mindig kisgyerek. – Ti másképp szeretitek egymást, mint engem, és ez így van jól. Sosem éreztem emiatt rosszul magam, csak remélem, majd egyszer én is annyira számítani fogok valakinek – vallotta be egy halvány mosollyal. – Emellett meg, ti mentettetek meg, amiért végtelenül hálás vagyok. – Erre Pipacs is visszamosolygott, de még mindig ott kavarogtak benne Sztása szavai.

– Akkor ígérem, hogy egyszer valaki olyan nagyon fog szeretni, ahogy én tenném. – Megölelte megint. A lányhoz is nagyon ragaszkodott, de igazából tudta, hogy igaza van. Hiszen Zentét mindenki másnál jobban tisztelte és szerette már azóta, mióta először találkoztak, és ez alól senki nem volt kivétel, bármennyire is igyekezett.

– Sokszor elég, ha más boldogságát látod, és te is nagyon boldog leszel.

Délután Zentével a jegyzeteiket bújták, kiülve az egyik közeli parkba. A szél lágyan susogott körülöttük, de a hétágra sütő nap ellenére is kabátban voltak. Pipacs hátát a fiúnak döntötte, és úgy mélyedt el a kockás füzetlapokban, mintha azokon múlna az élete. Talán így is volt.

– Az egésznek semmi értelme – sóhajtott fel később. Fáradtan felemelte karját az ég felé, aztán mintha csak meggondolta volna magát, leengedte hirtelen.

– Pedig van – válaszolta szelíden a fiú.

– De még csak meleg sincs, akkor sokkal reménytelibb lennék! Hogy lehet ilyen idő tavasszal? – puffogott a kisebbik. Zente elmosolyodott, aztán ugyanazt az arckifejezést öltötte magára akkor is, mikor felelt neki:

– Pontosan úgy, hogy tavasz van. Kicsi, nagyon sok időnk lesz arra is, hogy melegben legyünk és havat kívánjunk helyette.

– De én nem kérek havat! A tél maga a csupasz félelem… – Lehajtotta fejét, de Zente felemelte állát, hogy ne tudjon elmenekülni a tekintete elől. Olykor a lány kicsit olyan volt, mint egy ötéves, aki képtelen felfogni a világot; hiszen olyan elképesztően könnyű mindent eltemetni a bensődben. Olyan könnyű saját magad temetőjévé válni. Akkor, mikor ennyire gyerekként viselkedett, a fiú nem nagyon tudta, hogyan viselkedjen vele, nem volt játékbaba, sem egy boldogan, örökké vigyorgó árucikk. Maga volt a mélységes szomorúság, amit egyikük sem bírt elviselni.

– Nem, Pipacs. A tél a legőszintébb – mosolygott rá, majd megfogta a lány csuklóját. Kicsit fentebb csúszott a kabátjának ujja, és kivillant alóla a karkötő, amit viselt. Az, amit még Zente vett neki régebb, amiről ő azt hitte, a másik már jóideje el is felejtette, hogy létezett.

– Ez még az…? – kérdezte elkerekedett szemmel.

– Persze! Mit gondoltál, csak úgy elhányom valahova? – kérte számon Zentét, kis sértettséggel a hangjában. Hiszen az volt a kedvenc ékszere, és az, hogy tőle kapta, ezerszer értékesebbé tette a többinél.

– Csak meglepett. Tényleg azóta vigyázol rá?

Pipacs zavartan bólintott, mire a fiú is felé tartotta csuklóját. Ott volt rajta az ugyanolyan karkötő, amit csak a közepén lévő hullám különböztetett meg a lány cseresznyevirágos karkötőjétől.

– Nem számítottam rá, hogy hordani fogod, legalábbis tartósan biztos nem – vallotta be, arcbőre vöröses színűvé változott. – Ezt hol találtad? – kérdezte egy sokkal komolyabb hangszínnel. A kezében az a papír volt, amit még Pipacs vett el Zente kabátjából, de utána a fiúnak mégis sikerült náluk hagynia egy alkalommal, így úgy döntött, elteszi. Amikor a kérdő tekintete rászegeződött, bűntudata lett, hogy nem szólt neki előbb erről. Hogy olyan sok dolgot nem mondott el neki.

– Nálunk hagytad – motyogta. – Még múlthéten. – Bocsánatot akart kérni, aztán mégis meggondolta magát. – És te hol találtad?

– A szüleim szobájában, mikor anya beküldött, hogy keressem meg az egyik ruháját. A szekrényükön van egy kupacnyi könyv, azok között volt – magyarázta, aztán elgondolkozva lapozgatta a lábának támasztott füzetet. – Vajon hol voltunk mi akkor? – Kérdése annyira halk volt, hogy Pipacsnak is szüksége volt egy kis időre, ameddig felfogta. Hiszen azok az évek annyira távol voltak.

– Akkor tényleg kicsik voltunk – pillantott a dátumra. Zente szórakozottan figyelte.

– Ezt úgy mondod, mintha most nem lennénk azok – jegyezte meg, mire Pipacs oldalba bökte, majd miután egy kisebb ugrást produkált ültében, tovább bökdöste nevetve. Míg a fiú a pad széle felé araszolt, a lány lassan elfoglalta az egészet. Már éppen felkiáltott volna, hogy ezegyszer ő nyert, mikor a másik elkezdett visszatámadni. Végül mindketten feladták, mert túl érzékenyek voltak a csikizésre. Felvették az azelőtti testhelyzetüket, és Pipacs Zente karjára hajtotta a fejét. Pillái elnehezdtek a fáradtságtól, nyugodtan szuszogott.

Nem sokkal később, mintha csak eszébe jutott volna valami tíz perc hallgatás után, megint megszólalt:

– Zente, én…

– Mi az, Kicsi? – pillantott fel érdeklődve a fiú. Az ég megtelt fekete pöttyökkel, a madárrajok betöltötték a látóhatárt.

– Emlékszel arra, mikor éjjel telefonáltunk? A… rémálmaink miatt. – Mikor látta a bólintását, folytatta: – Akkor azt álmodtam, hogy mindketten meghaltunk, és néha még most is előjönnek azok az álmok – fejezte be szakadozva.

– Hogy érted? Honnan tudod ennyire biztosra? – meredt rá értetlenül Zente.

– Egyedül voltam egy sötét helyen. Nagyon féltem… aztán megtaláltalak téged, mikor lélekszakadva rohantam a sikolyok elől. Olyan volt, mintha valósággal égett volna a tüdőm. Nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy semmit sem szenvedtünk; akkor egyetlenegy sikoltás töltötte be a helyiséget, és az az enyém volt. Elképesztően sírtam, és te mellettem voltál… ezutám olyan volt, mintha valaki szép, kifinomult mozdulatokkal cafatokra akart volna szedni, és hiába próbáltam, lehetetlenségnek bizonyult felébredni.

– Ez nem igazság – mondta Zente. – Miért neked kell ilyeneket álmodnod…? – kérdezte szomorúan. Pipacs megnyugatóan simogatta a kezét, és elmosolyodott.

– Csak egy álom volt.

– Csak egy álom – ismételte, mire a lány bólintott.

– Nézd azokat a madarakat! Ők tudják, hogyan kell repülni – suttogta. Kipirosodott bőrét elrejtette sála, kezét zsebébe süllyesztette. Az a pillanat egyike volt azoknak, mikor nem tudta, mit mondjon a fiúnak – hogy egyáltalán szükséges-e valamit mondani. A zsigereiben volt az a kellemes borzongás, és félt. Még soha életében nem félt annyira attól, hogy egyszer elveszíti Zentét. Hosszú kabátujját gyűrögette zsebében, a másik tenyerébe pedig belemélyesztette a körmét. Miért gondolják azt, hogy gyűlölni olyan nehéz?

Csendesen, szinte mozdulatlanul ültek egymásnak dőlve. Abban a fényben úgy tűnt, mintha mindketten évszázadok óta élő, göcsörtös és az égig nyújtózkodó fák lettek volna. A hidegnek bársonyos ölelése elfeledtette velük a magányt. Zente köhögött, orra még Pipacsénál is pirosabb volt – kezdett nagyon meghűlni. A lány, hogy legalább kicsit is védje a hűvös levegőtől, odabújt mellé. A hallgatásuk nem nyugtalanságot, hanem harmóniát szült.

– Én egyáltalán, soha nem akartam meghalni – lehelte a lány, annyira halkan, hogy Zente egy pillanatig nem is volt biztos abban, hogy tényleg megszólalt. Vékony ajka kiszáradt, közben pedig egész testében vacogott.

– Tudom, Kicsi – hajolt oda hozzá. – Tudom.

Hirtelen elkezdett havazni. Annyira hirtelen jött; mintha egyikük sem számított volna rá. A parányi kis hópelyhek ott kavarogtak körülöttük, egyre nagyobbá és nagyobbá válva. Körkörös mozdulatokkal táncoltak, beleolvadtak a hely nyugalmába. Ott, március végén mindenki utálni akarta a havat, pedig csak azt tette, ami a dolga lenne; kecses mozdulatokkal betöltötte a várost. Pipacs elképzelte, ahogy ketten sétálnak ebben a havazásban, nagyokat nevetve és forrócsokit tartva kezükben. Rájött, hogy Zentének igaza volt.

Egyszer, mikor az ablakból figyelte, ahogy folyamatosan hull a hó, meglátta azokat a pelyheket, amik az ablakpárkányon megálltak. Olyan részletesen ki voltak dolgozva, nagyon nagy precizitással készültek. Szíve csordultig telt a varázzsal, csak arra tudott gondolni, hogy hány csoda kell ahhoz, hogy ő is hópehely legyen.

Ahogy hazafelé mentek, az utcai lámpák fényénél is csillogtak a hópihék. Olyan lassúsággal értek a földre, mintha lebegtek volna. Az idő megállt, és nem akarta elfelejteni a perceket. Szürkület volt, az égbolt nehéz az esőfelhőktől, amik szorosan egymás mellett gomolyogtak. A kislány éppen magyarázott neki, olykor-olykor furcsán halk és komor lett, de tényleg igyekezett ez alkalommal a lehető legjobb formáját hozni.

Hazaérkezése után szótlanul feküdt az ágyon, ujjával megérintette a tenyerét. Arra gondolt, hogy miután az emberek meghalnak, a virágok vérvörösen ragyognak életellen testükből kinőve. Lyukat fúrnak a bordáikon át, átszakítják azt a réteget, amit az emberek bőrnek hívnak. Ezek a virágok éjjel is világítanak – csak túl messze vannak ahhoz, hogy az ember szívét elkezdhessék gyógyítani. Ehhez pedig csak egyvalamire van szükség; arra a szeretetre, amit képesek voltak eltemetni magukban.