a véget ért világ

**** - 2019. április 26.

A lehető leghalkabban öltötte magára a vékony kabátját, és igyekezett olyan észrevehetetlenül kisurranni a házból, amennyire csak lehetséges volt. A tavaszi szél cirógatta nyakát, majdnem el is kezdett kuncogni, mert a csiklandós érzéstől mindig nevethetnékje támadt. Tekintetét a látóhatárra szegezte, figyelte a fel-felröppenő madarakat, a kerítésen kívül húzódó világot. Tele volt az aszfalt kátyúkkal, amik, bár be lettek foldozva, döcögősek és egyenletlenek voltak, színük itt-ott különbözött. Pipacs nagyon szerette hajnalban a táj összes rezdülését figyelni. Ilyenkor még csak ébredeztek a szorgos méhek és a virágok még csak akkortájt kezdték el bontogatni szirmaikat. Néha kicsit olyannak is érezte pirkadatot, mint egy törékeny újjászületést, ami annyira részletes és szinte nem is látható, hogy csak jóval később kezd el hatni. Egyik helyen egy fáradt, de annál inkább boldogabb mosoly, máshol egy néma megbocsátás.

Ahogy átsétált az udvarukon, a garázsuk mellett lévő borostyánra pillantott, aminek levelei ezerfele ágaztak, megfojtva körülöttük az összes növényt. Mélyen beszívta a levegőt, majd kilépett az utcára. Csak sokkal később vette észre, hogy a macskájuk követi; az a kiscica, amit nemrég elhoztak a játszótérről, a nagyobbik valószínűleg aludt éppen, vagy lustálkodott a kanapéjukon. Azóta nagyon hozzájuk nőtt, még az apukáját is rajtakapta néha azon, hogy mosolyogva, már-már szeretettel néz le a kis állatkára, de ezt legtöbbször olyankor tette, mikor mások nem látták. Mikor betoppant a macskával, ő volt a legmérgesebb, viszont haragja rövid idő alatt átalakult szeretetté.

Tizenöt perc múlva már Zentéék tömbháza előtt állt, és tétován toporzékolt egy helyben. Nem akarta felvinni Yukit a lakásukba, de ott sem akarta hagyni őt, ha már így utána jött, így egy köztes választás mellett döntött: elhatározta, hogy felviszi az ajtóig, és azt is eldöntötte, hogy annál tovább most ő sem megy. Mikor elindult volna, kattant egyet a súlyos vasajtó, és megjelent a fiú. Csak egy pulcsit viselt és kék farmert, mosolyogva sétált felé, de a lányt nem tudta megtéveszteni; megfigyelte, hogy Zente akkor beteg, mikor nagyon csillog a szeme, most pedig a szokásosnál is feltűnőbb volt. Elszorult a torka, és a fiú köré kulcsolta karjait.

– Még mindig nagyon rossz, igaz? – suttogta olyan halkan, hogy biztos volt benne, csak ő hallotta.

– A friss levegő jót tesz a szerveteznek – felelte Zente, kikerülve a kérdést. Pipacs összeszorította a fogát. Körülöttük a fák ágai megteltek élettel, csivitelő madarak énekeltek egymásnak, mintha az enyhe reggeli fagy is kezdett volna teljesen etűnni – már csak foltokban volt fehéresen csillogó harmattal bevonva a fű.

– De én nagyon féltelek.

– Utána sokkal jobb lesz, ne félj – simogatta meg a hátát, mintegy megnyugtatásként, majd érdeklődve pillantott a kiscicára, aki éppen azzal ütötte el az időt, hogy egy pillangót kergetett. A lepke csapdosott szárnyaival, néha magasabbra reppent, de soha nem szállt nagyon messze a földtől. Szárnya kéken csillant meg a korai napfényben, ami átszűrödött a fenyőfák lombjai között, volt rajta pár feketés csík is. – Ő hogyhogy itt van?

– Velem akart jönni, pontosabban kilopózott, mikor én kijöttem – vonta meg a vállát a lány. – Lehet, neki is hiányoztál – mosolyodott el.

Egyikük sem tudta, pontosan merre akarnak menni, így félig-meddig követték a kiscicát, aki könnyed léptekkel haladt előttük, minden bogarat és mozgó tárgyat árgus szemmel figyelve. Pipacs értelmetlen teóriákkal fárasztotta Zentét, aki egy idő után megállás nélkül nevetett a másik butaságain, így ő direkt folytatta. Annyira szerette volna azt, hogy Zente is bele tudjon feledkezni ebbe a napsütésbe, ami csak az övék volt. Mikor nevetett, fejét enyhén hátradöntötte, és kis gödröcskék jelentek meg az arcán, nevetőráncok húzódtak szeme körül. A lány pedig bármit megtett volna azért, hogy még egyszer hallhassa ezt a különös, de egyben aranyos kacagást.

Ahogy kifele haladtak a városból, egyre ritkábbak voltak a föléjük magasodó tömbházak, helyüket modern és régi építésű magánházak váltották fel. Az utcák roskadoztak a sok-sok virágzó fától és bokortól. Pipacs boldogan szelte az utcákat, örömében össze-vissza beszélt.

– Zente, te mi szeretnél lenni, ha majd idősebb leszel? – Óvatosan kérdezett, mert ő sem volt biztos abban, hogy egyáltalán valaha nőnek még. A fiú elgondolkozva bámult maga elé, majd vigyorogva ezt felelte:

– Fogalmam sincs. Körbe szeretném utazni a világot, és rengeteg helyet megismerni. De soha nem tudtam igazán, hogy mi szeretnék lenni. És te, Kicsi?

– Én annyira sok dolgot szeretnék csinálni, hogy az egyszerre nem is lenne lehetséges. De… az a célom, hogy embereken segítsek. Gyerekeken, akik már kiskorukban megvakulnak a szomorúságuktól – magyarázta, majd picit megrázta a fejét, mintha le akarta volna rázni magáról ezzel a rossz érzéseket. Neki is mosoly jelent meg az arcán. – Igazából csak veled szeretnék felnőni, és mindennél boldogabbnak lenni. Ez olyan gyerekes, nem? – kérdezte kissé szomorkásan.

– Tényleg velem szeretnél lenni?

– Hát persze! Egyedül olyan lennék, mint aznap… mikor először találkoztunk. – Zente kedvesen átkarolta, és bólintott. Arra gondolt, hogy talán ha egy ember se lenne egyedül, a világ egy kicsit boldogabb hely lenne.

Később, mikor már teljesen ismeretlennek tűnő helyen voltak, és a Yuki is inkább felkérezkedett Zente karjába – valamiért őt jobban szerette –, megálltak szétnézni. Abban a pillanatban, mikor Pipacs jobban megfigyelte a kihalt helyet, megállt benne az ütő. Ez volt az a hely.

Ezzel a hellyel álmodott folyamatosan, itt haltak meg újra és újra, mintha a halál csak egy keserű, véget nem érő játék lenne. Az orra megtelt a friss fű illatával, az út porával, amitől köhöghetnékje támadt. A járdán fűcsomók nőttek ki, miután átszakították a betont, az áprilisi melegben boldogan nyújtózkodtak az ég felé. Táblák szegélyezték az utat, amik a kihalt, egykor használatban levő épület felé mutattak, amit most munkagépek vettek körbe, de munkásoknak nyoma sem volt.

Pipacsban szétterjedt a jéghideg rettegés, képtelen volt egy kis lépést is továbbmenni, de még csak nem is kezdett el hátrálni. Állt ott földbe gyökerezett lábbal, Zentétől pár méterre, aki akkor még nem értette, mi történik.

A szél bársonyossága felborzolta a pihéket a bőrén, annyira ártatlannak és kedvesnek hatott a körülöttük lévő természet, ami majd kicsattant az élettől, túl szép volt ehhez a helyhez. Az ő keze kihűlt, egész testében remegett. Nem azt látta, ami tényleg a szeme előtt volt, az agya összekeverte az álmot és a valóságot, a massza pedig elevenen bekebezelte őt. Amikor az egykori repülőtérre nézett, az eső verte ablakokat látta, a szürke falakat, azt a rengeteg embert, akik oda igyekeztek. Szinte hallotta a bőröndök csattogását a kövön, a morajlást. Minden porcikájában benne volt az iszony, hogy el kell mennie innen, hogy most azonnal vissza kell fordulnia, mert ez a hely nem csinál mást, csak felszakítja a horzsolásokat és a mélyedéseket, amik egész bőrét behálózták. Mégsem tette.

– Pipacs…? – szólt hozzá hirtelen a fiú.

– Nem akarok itt lenni… menjünk innen – lehelte, majd elkerekedett a szeme, mikor a cica egyenesen az épület felé vette az irányt.

– De mi a baj? – kérdezte idegesen Zente.

– Ez! – mutatott körbe. – Itt vagyok bezárva a fejemben, örökkön-örökké… Hát te nem ezzel álmodsz folyamatosan? – Hangjában semmi erő nem volt. Zente arca megrándult, néhány pillanat alatt teljesen megváltoztak vonásai, izmai megfeszültek.

A macska után mentek. Pipacs, miután kicsit sikerült legyőznie a gyomorgörcsöt, ami miatt émelygett és nagyon rosszul érezte magát, aggódva tekintett Zentére, aki olyan fáradtnak nézett ki, mintha sosem aludt volna. A kavicsok a talpuk alatt nagy zajt csaptak, de nem kellett sokat sétálniuk ahhoz, hogy elérjenek a kihelyezett figyelmeztetőtáblákig.

„Belépés szigorúan tilos! A hely restaurálás alatt áll, csak engedéllyel szabad bemenni. Megértésüket köszönjük!”

A két gyerek egy ideig elidőzött azzal, hogy a kiírást vették szemügyre, majd a szalagot, amivel nyomatékosítani akarták a helyzet súlyosságát. Ezután Zente egy könnyed mozdulattal átlépte, és vigyorogva tartotta a kezét Pipacsnak, akinek eszébe se jutott ellenkezni. A benne dúló vihar tombolt, és abban a pillanatban el nem tudta képzelni, hogy lehet valakinek fontos egy olyan dolog, mint a táblák vagy a buta, nem is kézzel fogható szabályok betartása.

Mikor az ajtónál voltak, Zente kinyújtott keze megállt a levegőben. Ő is reszketett, csak a lány addig a pillanatig nem vette észre. Lépteikkel felverték a port az úton, de nem foglalkoztak vele, csak az épületet tudták nézni odafele menet. A repülőtér még a régebbi időkben, több évtizede épült, egykor zsúfolt parkolója most teljesen kihalt és gondozatlan volt. A bejáratnál szögletes oszlopok voltak és mozgásra nyíló ajtók, amik közül már egyik sem funkcionált. Nagy üvegablakokkal rendelkezett és egy kisebb melléképülettel, ami a városba érkezők fogadására volt kialakítva.

A fiú valamit nagyon figyelt, tekintete a bal oldalán levő oszlop tövére szegeződött. Pipacs is odanézett, és meglátta az ott fekvő csatot. A mocsoktól nem látszott a mintázata, de ahogy felvették a földről, és a ruhájuk ujjába törölték többször is, ameddig kilátszott már az igazi színe, észrevehetőek voltak rajta a rózsaszín kis virágok. Kicsi csat volt, amit évekkel ezelőtt hagyhattak itt.

Összeráncolt szemöldökkel morfondírozott a két gyerek. Pipacs a kezében forgatta a tárgyat, érezte a tapintását, próbált bárminemű érzelmet és emléket kicsikarni magából, tudni akarta ennek a helynek a titkát. Túl szép volt a messzeségben elterülő domboldal, ahova már nem építettek házakat, a távolban repdeső madarak. A világ pezsgett, és ki akarta köpni őket magából, ezzel a hellyel együtt.

Miután öbbször is szemügyre vette, megpillantott egy apróbetűs szöveget. Kiejtette a kezéből a tárgyat, ami visszacsapódott a betonról, majd újra földet ért. A szívükben dobogó vér visszhangot vert az oszlopok között, egybeolvadt a csattanás zajával.

– Ez az enyém volt – suttogta, majd a törött csatra nézett. Mellkasára szorította kezét, és felpillantott Zentére, akinek falfehér volt az arca.

Egy szót sem szólt, némán remegő ajka megrémítette a lányt, de a sós könnyek, amik megállíthatatlanul ömlöttek szeméből, még jobban. Állt ott mozdulatalanul, ökölbe szorított kézzel, és a lány érezte, ahogy a fiú testén nőtt virágok egyre vörösebbek és vörösebbek, mígnem mindenét elveszik, hogy ragyogjanak. Látta, ahogy a szárak körbetekerednek Zente oldalán, beékelődnek a csontjai közé, és fel akart sikítani, de rettegett, így csak egy bátortalan mozdulattal megfogta a kezét.

– Hát ezért mondtad, hogy egyszer a macskák fognak megmenteni – motyogta inkább magának, és Yukira gondolt, aki abban a pillanatban is éppen a bogarakkal játszott.

A fiú egyből rápillantott, mintha a lidércnyomás eltűnt volna egy másodperc alatt.

– Menjünk haza, Pipacs.

Zentééknél rengeteg takaró alá bújtak és a kezükben tartott csészéből kortyolgatták a teát. Még mindig jéghidegek voltak az ujjaik. Mikor odaértek, a fiú anyukája aggodalmas tekintettel vizslatta őket, majd ellentmondást nem tűrően a kezükbe nyomott egy tál süteményt és egy-egy csésze forró teát. Kérdésekkel bombázta őket, de mikor mindkettejüktől zavart és kedvetlen választ kapott, inkább békén hagyta őket.

A szobában meleg volt, olyannyira, hogy egyre fáradtabbnak érezték magukat, a puha plédek között biztonság volt, mégse voltak nyugodtak. A repülőtéren egyszerűen nem mertek többet beszélni, viszont tisztában voltak azzal, hogy valamikor muszáj. Még a lány házáig is elmentek, hogy ott hagyják a kiscicát, és még akkor sem tudtak felhozakodni a témával.

Pipacs odabújt a fiú mellé, hallgatta az egyenletes lélegzését és közben mindenre próbált gondolni, ami nem az a hely volt. Agyában felsejlett egy virágokkal teli mező képe, ahogyan a szél fújja a magasabbra nőtt füvet. Látta magát, ahogyan a földön fekszik, és hallgatja a csodálatos természetet. Talpát belemélyesztette a puha talajba, ami barátságosan tapadt bőréhez. De minduntalan visszakúsztak gondolatai a repülőtérhez, és a gyerekkora óta dédelgetett álomkép folyamatosan szertefoszlott. A madarak éneke sírássá vált, fuldokoltak a méregtől, amivel a rét megtelt. A szurok ellepte a földet, tekergőzött előre és előre, magának akart mindent. Azt üzente, hogy többé nincs helye azon a mesebeli mezőn.

– Néha olyan szörnyű kicsinek lenni, igaz? – pillantott rá a fiú szomorúan.

– Te mondtad, hogy olykor a legszebb dolog a világon – ellenkezett Pipacs.

– Igen, de van, mikor nem is lehet rosszabb nála. – Hosszan nézte a lányt, majd lehunyt szemmel a vállára hajtotta fejét. Pipacs képtelen volt megszólalni, pedig többször is ráparancsolt magára, hogy mondjon valamit.

– Tudom, hogy nem kellett volna sírnom – mondta szomorú mosollyal Zente. – Csak… néha annyira nehéz nem sírva fakadni, Kicsi. Ígérem, hogy máskor jobban vigyázok majd. – Olyan volt a hangja, mintha mindent feladott volna, Pipacsnak pedig elszorult a torka.

– Ne fojtsd el a sírásod miattam – kérte.

– Emlékszel arra a lapra? Azt hiszem… erről a repülőtérről szólt.

Hiszen olyan súlyosak voltak szavai! Egyikük sem merte kimondani, ami ott motoszkált a gondolataik közt, ami gyökeret vetett elméjükben, és egyre nagyobbá nőtt. Mégis rettegtek már csak attól is, hogy szembenézzenek ezzel a gondolattal.

– Zente, megharagszol, ha elalszom? – kérdezte ásítva, fél óra múlva.

– Majd felköltelek. Pihend ki magad, és később beszélünk erről. Most már… azt hiszem, minden rendben. – A lány bólintott, majd összegömbölyödött a fiú mellett, csak a feje látszott ki a sok takaró alól. Olyan békésnek tűnt, szája félig elnyílt, a gyakran összeráncolt homloka kiegyenesedett, ilyenkor tűnt a legnyugodtabbnak.

Mikor már alkonyodott, a fiú kimerülten feküdt az alvó lány mellett, aki álmában szorongatta az ő kezét, így nem volt szíve felkölteni azzal, hogy elmegy mellőle. Meg amúgy sem lett volna képes otthagyni őt.

– Bárcsak mindig itt lehetnél – susogta, hogy senki ne tudja meghallani.

Annyira fáradt volt. Mintha testét ólomba mártották volna, ahhoz sem volt ereje, hogy csupán egy porcikáját is megmozdítsa. Tudta, hogy mindketten ugyanazt a titkot őrzik, mintha ezzel meg lehetne védeni a külvilágtól. A szívük mélyén lapult, és soha nem akarták a felszínre engedni, mégis utat tört magának.

Az egész hely azt sikította, hogy azon a repülőtéren ért véget tiszavirág-életű világuk.