a véget ért világ

あとがき - 2012. április 26.

A falon táncot lejtett a délutáni fény és kirajzolódott az ablaka mellett lévő fa árnyéka, de mivel a redőny még le volt engedve, csak vonalakként törtek utat a napsugarak. Ő fáradtan, az alvástól kábultan bámulta ezeket a kis fénynyalábokat. Tudta, hogy nemsokára hét óra lesz, akkor pedig jönnek a szülei, hogy öltöztessék, sürgessék, mert a gép senkit nem vár meg. A fiú már tíz perce ébren volt, de az álomtól még mindig kábultan pislogott körbe.

Akkorra már minden ruhája egy nagy, fekete bőröndbe volt gyömöszölve, a testvérének a holmijaival együtt, aki miatt alig fértek el. A hely több, mint felét a cumisüvegek, a rengeteg pelenka és a babaruhák töltötték meg, a maradék felületen pedig az ő ruhái sorakoztak. Furcsa várakozást érzett, mert az álmaiban a repülés csillogó és káprázatos volt. Azokban a pillanatokban, mikor valamivel be kellett töltenie a semmittevéssel teli perceket, erre gondolt. Hogy miközben emelkedik, a talaj pici és olyan elérhetetlen lesz, mint amilyennek addig a végtelenbe nyúló égbolt tűnt. A képzeletében elevenen élt a kép, ahogyan egyes-egyedül átszeli az eget, közvetlenül a város felett, és teljes egészében feltérképezi a környéken lévő helyeket, vagy akár annál is messzebb merészkedik, túl a horizonton, a naplemente által vérvörösre festett felhőkön keresztül. Persze a szülei sokszor elmesélték neki, hogy ez repülés nem olyan, mint a szabadság, nem olyan, mintha madárként repülnél. Egyszer az anyukája még azt is mondta, hogy ez a fajta repülés inkább menekülés egy egész ország elől.

– Zeneee, kelj fel – nyafogott az öccse, miközben kíváncsian benézett a szobába. Csak egy pelenka volt rajta, meg egy zöld póló. Kis kezét szájához emelte, miközben a fiú válaszára várt. Ő volt az egyetlen, aki Zenének szólította, méghozzá azért, mert nem tudta kimondani a rendes nevét. Sokan jól szórakoztak rajta, de Zente örült neki, mert az első szavak között volt, amit kimondott.

Mikor már az autóban ültek, kissé szomorúan figyelte az ablakon leszánkázó esőcseppeket, amikből egyre több és több lett, hiába volt azelőtt egy órával még ragyogó napsütés. A súlyos felhők baljósan gyülekeztek, egymáshoz annyira sorosan húzódva, hogy az égboltot már csak ők töltötték be. A résnyire lehúzott ablakon esőillat áradt be, és a szellő, ami hirtelen csapta arcon, megborzongatta. Hűvös és nyirkos volt az utca, mintha minden lélegzetével ki akarta volna köpni magából őket. Közel voltak már a repülőtérhez, az anyukája éppen a bepakolt holmikat sorolta, hogy megbizonyosodjon, semmit nem hagytak otthon.

Az épületbe özönlő emberek nehéz, tömött bőröndöket és táskákat cipeltek maguk után, emiatt pedig átlagos hangzavar keletkezett. Ahogy őket figyelte, kicsit szomorú lett. Olyan kimerültnek tűnt az ideges apukák és anyukák arca, ráncokkal szőtt arcuk semmi vidámságot nem tükrözött. Zente azt hitte, ez a hely tele lesz boldogsággal, hiszen a repülésnek ki nem örülne? Viszont miután meglátta ezeket az embereket, csalódottság kúszott a szívébe. A poros ablakokat figyelte, miközben családjával befele igyekezett.

Belépve az épületbe körülnézett. A tágas hely minden díszítést nélkülözött, egymástól távol automaták voltak elhelyezve, meg néhány növény, közvetlenül a bejárat mellett. A koszos, csempeszerű padlót fakókékre festették, néhány helyen pedig már meg volt repedve. A teremben oszlopok magaslottak, és körülöttük sorban sötétkék székek voltak, ahova telepedhettek a kirándulók. Távolabb az ellenőrzöpontokat látta, és a már sokszor elképzelt – sajnos bárminemű kreativitástól mentes – fekete szalag. Ez kacskaringózott egészen az ellenőrző kapukig, ahova már egy kísérő sem tehette be lábát.

– Kéjek olyan csokit! – hisztizett Dénes, mikor már a váróteremben ültek. Az anyukájuk lemondóan sóhajtott, majd az apukájukra pillantott.

– Nem hiszem el, hogy pont az édességet felejtettük ki! A repülőtéren minden sokkal drágább – panaszkodott.

– De anyaa, ez szivájványszínű volt, olyat sehol sem vettünk még – nézett rá ártatlanul a kisfiú, igyekezett lehető legjobb hatást elérni bociszemével és a gyülekező könnyeivel.

– Ha ezt megvesszük, a repülőn már nem kaphatsz semmit – rázta meg a fejét, miután pár percre feladta az alig kétéves kisfia nevelését. Persze magában ezt azzal indokolta, hogy úgysem kirándulnak minden nap, de legmélyen nem is akart szigorú lenni vele.

Dénes boldogan bólintott, és kezecskéjével máris a Zentéét fogta, és húzni kezdte az egyik üzlet felé. A fiú először tiltakozott, aztán pedig csak nagyon nehezen tudta elmagyarázni az öccsének, hogy a csokit nem az előttük álló bőröndös bácsi kezéből fogják megvenni. Pár kellemetlen pillantás után közelebb jutottak az úticélukhoz.

Miközben a kisebbik az édességekkel teli polcot nézte áhítattól ragyogó szemekkel, ő megpillantott a közelükben egy kislányt, akinek kétcopfba volt kötve a haja, a kiálló hajtincseket pedig egy virágos csat fogta le. Habár jó pár méterrel arrébb állt, mégis látszott, hogy alacsonyabb nála. Egyenesen a fiú szemébe bámult, és habár fiatalabbnak is tűnt, mint ő, tekintete valóságosan égetett. Száját dacosan összeszorította, kezét pedig összefonta maga előtt, és úgy bámulta. A fiú értetlenül nézett vissza rá, majd mikor ugyanazt a pillantást kapta cserébe, mosolyra húzta száját. A másik gyerek arca hirtelen pipacsvörössé, majd azzal a lendülettel hátat is fordított neki. Még így is nagyon aranyosan festett abban a kislányos ruhában, felettébb mérgesen.

– Hé – húzta meg a kabátujját az öccse. – Azt kéjem – mutatott az egyik csokira, majd mikor megvették, a lehető legelégedettebb mosollyal indult visszafelé, oldalán Zentével, aki még mindig a furcsa kislányra gondolt.

Egy óra múlva már a sorban várakoztak. A fiú figyelte a helyiség felfelé ívelő gerendáit, a giccses plakátokat és a szuveníreket, amiktől a bolt polcai roskadoztak. A sok-sok ember mellett ebben a teremben is székek álltak sorba, a földön pedig nyilakkal jelezték, merre kell menniük az utazóknak. Az egyik falon egy tévé mutatta, a járatok mikor indulnak és érkeznek, onnan jobbra pedig a mosdó volt.

Zentét akkor egy különös, nyomasztó érzés kerítette hatalmába. A repülőtér óriási volt, ő pedig túl kicsi hozzá. Látta, amint előtte egy nő a lányával beszélget, és minden második pillanatban meglibbenti a haját, mert kecsesnek és nyugodtnak akar tűnni, de azt is észrevette, hogy folyamatosan rágja a száját. Körmét a kézitáskájába mélyesztette, mintha csak a közeledő kétségbeesését próbálta volna visszatartani. Hiányzott az egyik papírjuk, ami nélkül nem engedélyezték a felszállást. Az ott dolgozó, akinek a hivatalos papírokat kellett ellenőriznie, gondterhelt ábrázattal nézett az előtte állókra, a tömeg többsége feszengett. A fiú érezte, ahogy zubog a vér a fülében, az ereiben, át az összes végtagján. Hallotta a dübörgést a mellkasában, és az összes moccanás, ami körülötte volt, fülsüketítőnek hatott, pedig az átlagos moraj nem halt el. Egy öregember megvakarta őszülő haját, miközben a kisunokájának magyarázott valamit, de Zente semmit sem tudott kivenni a mondanivalójából. Egyszerre voltak a szavak kristálytiszták, és egyszerre olvadtak össze egy érthetetlen egyveleggé.

Egy hirtelen pillanatban csak annyit érzékelt, hogy tömeg megindult a kapuk felé, őt pedig sodorta magával, de a szülei lassanként távolabb kerültek tőle, hiába érezte még magán az öccse kezének szorítását. Elég volt egy pillanat, és már nem is látta őket. Ismeretlen embereknek a könyöke fúródott be az oldalába, meglökték és a cipőjére tapostak, figyelmen kívül hagyva, hogy azt motyogta, arra kell mennie, hogy sietnie kell… hogy van, aki őt ott még várja. Néha-néha azt hitte, talán Dénes feje búbját látja, de folyamatosan csak ismeretlen kisgyerekekbe és felnőttekbe botlott. Túl alacsony volt ahhoz, hogy túllásson a tömegen.

A gyomrában valami görcsösen markolta, szinte fojtogatta, minél több ideje volt egyedül. A láthatatlan markok, amik a rémálmaiban folyamatosan elkapták és fogvatartották, beférkőztek a valóságába, szinte érezte, ahogy a bokájától felfele araszolnak. Csak pár perc volt az egész, mégis remegett, és próbált a vélt hely felé nyomakodni, de nem járt sikerrel. Mikor több idő is eltelt, feladta a lökdösődést, és minden erejével azon volt, hogy ki tudjon jutni a tömeg szívéből. Izzadtságszag terjengett a levegőben és valami olcsó kölni orrfacsaró bűze. A rosszullét kerülgette, valaki oldalba lökte az egyik csomagjával, és csak arra tudott gondolni, hogy ha most azonnal nem jut ki, rosszul lesz.

Aztán megtörtént az első lövés.

Többen is felsikoltottak, és az a rengeteg ember, aki addig egy helyen nyomakodott, több részre oszlott, a kialakult káosz közepett pedig senki nem figyelt Zentére, aki a váratlan hang miatt elfelejtett tovább lépdelni.

A fiú kővé dermedt félelmében. A föld csupa vér volt, ami patakokban folyt mindenfele, aztán látta az embert… érezte a jéghideget, a csapdosó karokat, valaki annyira meglökte, hogy hátraesett, de még ez sem fájt neki. Folyamatosan csak a nőt látta, a fejében azt, ami megölte, a golyót, a vértócsákat és az elborzadt arcokat. Felkavarodott a gyomra, a hányinger teljesen leterítette, muszáj volt a szája elé kapnia kezét és mélyeket lélegeznie, hogy ne kezdjen el hányni.

Mikor elég erőt gyűjtött a sokk utáni félelemből, felpattant és rohanni kezdett. Mindenhonnan sírás, kiáltások és félelem torokszorító hangja hallatszott, neki pedig fogalma sem volt, hogy hova menjen, csak azt tudta, ott nem maradhat. Mégis hova mehetett volna? Sajgott a lába a megerőltetéstől, félt, hogy valaki megragadja a kezét, és nem engedi, hogy menjen, mert képtelen lett volna egy percre is megállni. Rettegett a mellette elmenőktől, látta a rendőröket, de egyik sem felé tartott. Oda mentek, ahhoz a helyhez…

Egy idő után már teljesen kifulladt. Megállt és körülnézett, majd gondolkodás nélkül benyomta az előtte lévő ajtót.

A helyiség, ahova behúzódott, sokkal kisebb volt az összes eddiginél, amit eddig a repülőtéren látott. A szoba egyik sarkában egy pelenkázóasztal foglalt helyet, az egyetlen, nagy ablak sötétkék függönnyel volt elhúzva. Középen pedig, mintegy mellékesen néhány társast és babajátékot helyeztek el. Zente egy néma kiáltással jött rá, hogy a gyerekeknek fenttartott játszószobában van, ami egyáltalán nem volt közel a kijárathoz.

Akkor még jobban megijedt, mikor egy halk, erőtlen sírásra lett figyelmes. A szoba másik sarkában ott gubbasztott az a kislány, akit még az öccsével való vásárlásnál látott, de annyira picire húzta össze magát, hogy abban a pillanatban alig nézett ki négyévesnek. Zente közelebb ment hozzá, miközben érezte, ahogy a rémület jeges fullánkjai ismét belefúródnak szívébe. Olyan kétségbeesett volt a lány hangja, miközben elképzelhetetlen ricsaj szűrődött be kintről. Felé kapta tekintetét, amiben félelem ragyogott fel.

– Vissza kell mennem… – szipogta. – Hol van anya… és apa? – kérdezte megbicsakló hangon.

Zente megrázta a fejét. Mire képes lett volna egy nyugodt mondatot megfogalmazni – már amennyire tudott volna nyolcévesen –, feltört belőle a zokogás, ami egészen addig valahogy nyugton ült a mellkasában. A kislány mellé kuporodott, akit magában elkeresztelt Kicsinek, hiszen annyira aprócska volt abban a fehér ruhácskában. A ruha ujja már szürkésebb lett, de még így is szép volt, és ahogy jobban megfigyelte, a csat is a hajában volt.

Mikor közelebb bújt hozzá a lány, érezte, hogy remeg. Alig hallhatóan azt suttogta, „félek… valaki… annyira félek…”, mire Zente ügyetlenül átkarolta, miközben tudta, hogy mindjárt rájuk tör egy rendőr vagy valaki más.

– Hova menjünk? – kérdezte a fiú, miközben arra gondolt, hogy a szülei most valahol kint vannak, lehet, már távol, ő pedig itt marad a fulladással, a rengeteg vérrel és ezzel a kislánnyal körülvéve, akinek arcán megállíthatatlanul peregtek a könnyek. Bent ragadtak a félelmükkel együtt.

– Menjünk el innen… menjünk ki – motyogta Kicsi, de képtelen volt felnézni. Ő is látta, ahogy az az ember… ahogy az az ember mindenki szeme láttára lelőtte azt a nőt. A nőt, aki nem hozta magával az egyik papírját. Aztán mindketten hallották a további lövéseket, mint egy véget nem érő lidércnyomás, a belsőjükbe kúszott, kifeszegette az ajtókat, a réseken át becsusszant mindenhova. Lépései nem is olyanok voltak, mint egy szörny, sokkal inkább hasonlítottak egy varázslényére. Aztán mikor a szív elkezdett szeretni, belé mart, és a mérgét mindenhova elszállították a testben. Hiszen ez nem történhetett meg… az emberek egyszerűen nem halhatnak meg ilyen könnyen! A halál nem lehet ennyire gyomorforgató és közönséges. Olyasvalaminek kell lennie, ami világokat renget meg és fordít fel. Ami csillámokat szór a halott test köré, virágba borítja a fákat, csak hogy utána egyetlen kegyetlen mozdulattal törzsüktől fogva kiszakítsa őket. Ezerszer el tudta képzelni, ahogy pillanatról pillanatra kiszívja a természet a gyermekéből az életet, de most, hogy itt kúszott, toporgott előtte a fájdalom, csak az iszonyatos rettegést érezte. Mégis hogy létezhetnek a halál virágai, ha még idejük sem volt kirügyezni?

A beállt csendben egyikük sem mert szólni, mégis együttes erővel lökték ki a játszószoba ajtaját, és rohantak a kijárati ajtók felé. Nem néztek semerre, pedig az épület tele volt köpenyes emberekkel, akik rájuk kiáltottak, hogy tilos itt tartózkodniuk, Zente pedig csak arra tudott gondolni, hogy őket mégsem kereste meg senki.

Ahogy kiértek, megtorpantak. Az épület előtt óriási lett a tömeg, egymást próbálták túlkiabálni, miközben a mentőautókból egyszerre hat orvos szállt ki. Zentének ismét hányingere lett, de nem tudta volna akkor elengedni Kicsi kezét. Csak álltak ott, a két elveszett kisgyerek, akiket senki sem keresett, és próbálták az összes csalódottságukat visszanyelni.

Aztán a fiú megpillantotta az anyukáját, aki az egyik őrrel ordibált:

– Hol van? – kérdezte maró kétségbeeséssel. – Keressék már meg, nem értik?! Miért nem hagyják, hogy a gyerekemhez menjek… legalább én kereshessem meg – fulladt el a hangja. Kontyba tekert haja kibomlott, és a vállára omlott.

– Sajnálom, asszonyom, de per pillanat ez nem túl megolható. Az embereket haza kell küldenünk, méghozzá minél gyorsabban – válaszolta szomorúan a férfi, majd szinte baráti gesztusként tette az anyukája vállára a kezét.

– Adják vissza a fiamat! – kiáltotta zokogva, miköben Zente apukája átkarolta, és csitítgatni kezdte. – Mit csináltak vele?! – sikította. Annyira kiment az erő a lábaiból hogy földre rogyott, és csak némán sírt tovább, mintha az arca egy hömpölygő folyó lett volna, ami sosem képes elapadni. Ezután egy rendőr odament hozzá, és valamit a fülébe súgott. Az anyukája mintha megfagyott volna, az arcizmai mozdulalanok maradtak, akár egy bénultté. A lépcsőn álló fiút képtelen lett volna látni.

Kicsi olyan erősen szorította a kezét, hogy érezte, ahogy beléhasít a fájdalom. Akkor vette észre, hogy megint sír – de ezek a könnyek nem megnyugvást és békét hoztak, hanem dühöt. Forrt benne, az egész testében ott tombolt, még akkor is, mikor a törékeny termetű lány esetlen ölelésbe vonta. Kis kezeit átfonta a fiú teste körül, együtt bámulták a sötét környéket, a csendes, szomorúságtól súlyos köveket és belélegezték a virágok fullasztó illatát.