Prológus

1473 Words
Megtörölközöm befelé menet, közben élvezem a szikrázó napsütést, mely felszárítja a bőrömön maradt vízcseppeket. Jasmine imád medencézni, de melyik hatéves ne szeretne? Egyszerűen ki sem lehet robbantani belőle a húgomat, így ő még kint marad. Beérek a házba, hirtelen hűvös levegő szalad végig még kissé nedves testemen. Elindulok a konyha felé. A levegőben terjengő mennyei illatokra megkordul a gyomrom. Hiába van itt Maria, anya akkor is besegít neki. Egyszerűen imád főzni. A főzésen kívül nagyon sok mindenhez ért annak ellenére, hogy apa szinte sehova sem engedi el egyedül. Mindig a házban kell lennie velünk együtt. Sokszor érezzük börtönnek a luxust, de már megszoktuk. Nagyon ritka, hogy kimozdulhatunk a szigorúan őrzött otthonunkból, s olyankor mindig van velünk két izmos férfi, akik közel akkorák, mint Jasmine fehér gardróbszekrénye. Apa mindig azt mondja, ők ránk vigyáznak, és így sokkal nyugodtabb, amikor távol vagyunk. Olyan a házunk, akár egy erődítmény, azokra a nagy kastélyokra emlékeztet, ahová a mesékben szegény királylányokat zárják… – Kisfiam! – Ahogy anya meglát, azonnal leteszi a kanalat, és elém térdel. – Hát itt vagy. Jasmine? – kérdezi bársonyos hangján, mely kellemesen csilingel, bármit is mondjon. De akkor a legszebb, amikor a zongora mellett ül, és énekel. – Még a medencében van. Tudod, milyen – megrántom a vállam –, néha sellőnek hiszi magát, aki arra vár, mikor nő úszóhártya az ujjai közé. – Elnevetem magam, mire anya rosszallóan néz rám. – Ne szemtelenkedj, Alexander! Tudod, Jasmine még kislány, ő hisz ezekben a dolgokban. Én majd szólok a húgodnak, te pedig szólj apádnak. Megbeszéltük? – kérdezi mosolyogva, közben rám kacsint. Sötétbarna haja hosszú és hullámos, a bőre napbarnított, a szeme zöld. Anya a legszebb nő a világon. Apa néha azt mondja neki, hogy Cattleya. A Cattleya egy orchideanemzetség, ami Kolumbiában is honos, ahol anya is született. – Most menj! – Anya megpuszilja az arcomat, majd feláll, és befejezi Mariával az ebédet. Elindulok apa dolgozószobája felé. Telefonál. Ezt még a zárt ajtó ellenére is hallom. Mindig intéz valamit, persze mindent a legnagyobb titokban. A felnőttek sokszor sugdolóznak. Főleg apa és az első embere. Aki, azt hiszem, a barátja is. Csendben benyitok. Épp leteszi a telefont, és szigorú tekintettel felém fordul. Előttünk soha nem telefonál, mindig azt mondja, fontos emberekkel beszél. – Fiam! – A hangja mély. – Jasmine? – Még fürdik – válaszolom, és óvatosan közelebb lépek hozzá. Apa erős és kemény férfi benyomását kelti. Néha még én is félek tőle, ahogy sok ember, aki a közelébe kerül. Láttam erős és magas férfiakat, akik fiatalok voltak, mégis meghunyászkodtak előtte. Furcsállottam, hiszen, bár apa is erős, mégis öregebb tőlük. Ő soha nem mutatja, ha boldog, azt sem, ha rosszkedvű. Nem lehet leolvasni az arcáról semmit. Talán csak akkor, amikor Jasmine hozzábújik, vagy megcsókolja anyát. Olyankor átsuhan az arcán egy elégedett mosoly. – Anya küldött, hogy szóljak, hamarosan kész az ebéd. – Gyere ide! – int, mire gondolkodás nélkül, engedelmesen mellé állok. Maga felé fordít, és mélyen a szemembe néz. Az arca merev, a tekintete kemény, soha nem lehet tudni, hogy éppen mire gondol. Apa nem egy kedves ember, de számára fontos a család. Ezt mindig éreztette velünk. Velem. Rám néha másképp néz. Ahogy most is… – Egy napon ez itt mind a tiéd lesz, fiam. De azt tudnod kell, hogy el akarják majd venni tőled. Erősnek kell lenned, és meg kell védened a családodat. – De mégis kitől kell megvédenem? Sokszor mondogatja ezt nekem, de soha nem értem, mire gondol. – Azoktól az emberektől, akik azt akarják, ami a tiéd. – A házunkat? – Azt is. Mindent. – Nem értelek apa, nem tudom, mire gondolsz. – Egy napon megérted, fiam. Még gyerek vagy, nem tudod, hogyan működik a világ, de ha eljön az idő, készen kell állnod. – Még mindig nem tudom, miről beszélsz, apa – suttogom. Sokszor mesélt nekem emberekről, akik egyszer eljönnek értem… értünk. – Nem érdekes. – Nagyot sóhajt, két keze közé fogja az arcomat, és megcsókolja a homlokomat. – Most menj, anyád nem szereti, ha késünk. – Megyek. – Sarkon fordulok, és magára hagyom apát. Láttam rajta, hogy gondterhelt. Bántja valami. Igaz, még csak tízéves vagyok, de látom, amit látok. Anya mindig azt mondja, hogy a koromhoz képest sokkal érettebb és felelősségteljesebb vagyok, mint a velem egykorú gyerekek. Lehet, hogy tudat alatt túl hamar fel akarok nőni? Megtenni azt, amit apa elvár tőlem? A szobámba érve felveszek egy pólót, mert a hűvös házban kezdtem fázni. Kiterítem a vizes törölközőt, majd elindulok le a lépcsőn. Éktelen sikoltás hasítja ketté a súlyos csendet. A vér is megfagy bennem. A hang vékony és éles, akár a legélesebb kés. Újabb sikítás és hangos dörrenés bénít meg. Olyan, mintha lőnének. Félek, a testemet átjárja a pánik és a félelem. Itt vannak… Azonnal sarkon fordulok, és elbújok a titkos rejtekhelyemen, melyről még a szüleim sem tudnak. Éjjelente ide rejtőzöm el képregényt olvasni, ha nem tudok aludni. Magamhoz húzom remegő lábamat, és ringatózni kezdek. Az arcomon megállíthatatlanul folynak le sós könnyeim, melyek szinte csípik a számat. Lépteket hallok. – Hol van az a kis szaros? – Egy mély hangú férfi lép be a szobámba. Összeszorítom a szemem, érzem, hogy a szívem egyre hevesebben dobog a mellkasomban. – Keresd meg azt a kis taknyost, és nyírd ki! Egy Salvatore sem élheti túl, azt mondta a főnök. – De hol a faszban van? – Nem tudom, baszd meg, keresd meg! Az egyik férfi kimegy, a másik itt marad, és elkezdi felforgatni a szobámat. Tör, zúz, közben vadul káromkodik. Érzem, hogy sűrű könnyek borítják az arcomat, majd remegve a kézfejemre hullnak. Pár perc múlva visszajön a másik férfi. – Hol van az a kibaszott kölyök? – Nem találom. – Mindegy, most húzzunk el innen! Úgyis megtaláljuk, és kinyírjuk őt is. – Baszki! – ordítja, majd pár percen belül elmennek. Továbbra is egy helyben ülök, olyan erősen szorítom a lábam, hogy az ujjaim is belefehérednek. Nem merek kimenni. Sohasem féltem úgy, mint ebben a pillanatban. Egyszer csak eszembe jut a családom. Anya, Jasmine, apa! Hirtelen mintha kilöknének a szűk ajtón, kirontok a szekrényből, és lélekszakadva rohanok le a lépcsőn. Meglátom Gustavot a földön. A ruhája… a ruhája piros. Sosem láttam még halott embert és annyi vért, amennyi vörösre festi a hófehér márványlapot is. – Anya! Anya! – ordítom egymás után, miközben őt hívva a konyha felé rohanok. Nem nézek a lábam elé, megbotlom valamiben, és elesem. Felnézek. Maria néz rám üveges tekintettel, az ő lábában estem el. Elfordítom a fejem, és meglátom anyát élettelenül a konyha hideg kövén. – Anya! – Odakúszom hozzá, és fénytelen szemébe nézek. Azok a szemek nem ragyognak. Elragadta a halál kegyetlen sötétje. – Anya! – szólongatom, de nem válaszol. Selymes blúzát vörösre festi kiömlő vére. Megfogom a kezét, és megcsókolom. – Anya… – suttogom, majd még meleg vérétől átázva felállok, és tovább ordítozok. Gyenge vagyok, és véres, mely úgy ragad rám, akár a szurok. Lemoshatatlan… – Jasmine! – Elindulok ki a teraszra, hogy megkeressem a húgomat, de sehol sem találom. – Jasmine! – kiáltom újra és újra, de a hangomat csak a szél viszi tova, nem érkezik válasz. Biztos elbújt valahova, mert megijedt. Meg kell keresnem. – Apa! – Kiabálva rohanok tovább a ház felé, majd végig a hosszú folyosón, egyenesen az irodájába. Rosszullét kerülget. Hányingerem van, és fázom… Berontok a hatalmas szobába. – Apa… – Meglátom a földön fekve. Odarohanok hozzá, és letérdelek mellé. A lábam előtt kavarog sötét vére, érzem, ahogy megcsúszik benne a térdem, miközben fölé magasodom. – Apa! – szólongatom zokogva, mire megmozdul a szemhéja. – Apa, itt vagyok. – Alex…an…der – nyöszörgi erőtlenül, majd erőlködve kinyitja a szemét, és rám néz. – Fiam… – Véres kezét az arcomra teszi, melyet savként marnak végig forró könnyeim. – Apa… – A hangom remeg, ahogy az egész testem. – Fiam! Menekülj el innen! – Hallom a hangján, hogy gyenge. Az én apám gyenge. És elpusztítható… – De hova? – Akárhova! Csak el innen! Amíg egy Salvatore is él, van remény… – Becsukja a szemét. – Apa! – visítom. – A halál nem kegyes. De te sem leszel az. – Fuldoklik a rengeteg vértől, ami kibuggyan a száján. Még egyszer rám néz. Ebben a tekintetben benne van minden, ami rám vár. Sötét és végzetes. Akárcsak az életünk… – Egyet ígérj meg nekem… fiam! – Megszorítja a kezem. – Egy napon visszatérsz, és visszaveszed a téged megillető helyet. – Nem értelek, apa. – Megrázom a fejem, nem értem, miért kell menekülnöm, nem értem, mi történik. – Egy napon mindent megértesz, Alexander. Küzdeni fogsz, bántani fognak, és meg akarnak ölni. – Miért? – szipogom. – Mert Salvatore vagy. – Nem akarom, apa! – De – újra megszorítja a kezem, ezúttal olyan erősen, hogy majd eltörik az ujjam –, akarnod kell, fiam! Egy napon visszatérsz, és vérrel írod újra a történetünket. – Apa – zokogom, és fuldoklom. – Ismételd el, Alexander Salvatore! – mennydörgi utoljára, mielőtt végleg elragadná őt is tőlem a sötétség. – Vérrel írom újra a történetünket!
Free reading for new users
Scan code to download app
Facebookexpand_more
  • author-avatar
    Writer
  • chap_listContents
  • likeADD