A vezér

Alexander-2

Útközben nézem a várost, ahol az emberek szorgos kis hangyaként bolyonganak. Panama City Beachen van egy házam. Ház? Inkább erődítmény. Golyóálló üveg, többpontos biztonsági rendszer, magas falak. Soha senki nem tud bejutni hozzám. Bár apám is azt hitte, hogy hozzánk sem. Egy napon mégis berontott a halál, és elpusztított mindent, ami az útjában állt. Nálam nincsenek fegyveresek, nem bírnám elviselni, ha körülöttem nyüzsögnének. Apa tartott fegyveres őröket. És mégis mire ment velük? Semmire. Ha eljön értünk a kaszás, nincs menekülés. De hogy mégse maradjak „védtelen”, ahogy Louis mondaná, megvette a mellettem lévő házat. Olyan, mintha egy rakás kutya őrizné az otthonomat. Louisnak kimagasló képességei vannak, főleg, ha védelemről és gyilkolásról van szó.

Megállok a ház előtt, megnyomom a piros gombot, és már nyílik is a hatalmas kapu. Begurulok, közben körbenézek. Nyugodt és csendes minden. Szeretem a várost, de a nyugalmat jobban. Szeretek elvonulni a világ elől, leginkább az egyedüllétet kedvelem.

Leállítom az autót, és bemegyek.

– Uram! – Lucia lép mellém. Sokszor úgy érzem, figyel engem, mert mindig a legalkalmatlanabb időben jelenik meg. – Milyen napja volt?

Lucia az egyik emberem anyja. Ő főz rám, emellett rendben tartja a házat.

– Jó, köszönöm.

– Előkészítettem a szmokingját, fent van az emeleten.

– Köszönöm, Lucia, hazamehet.

– Biztos, uram? Nincs szüksége még valamire?

– Biztos.

– Rendben, érezze jól magát este!

– Köszönöm.

Lucia halványan elmosolyodik, és magamra hagy. Néha úgy érzem, másképp tekint rám. Nem csak a főnökeként. Mintha látná bennem azt a kisfiút, aki zokogva kuporgott a kis rejtekhelyén…

Felmegyek az emeletre, leveszem az órámat, és vetkőzni kezdek. Ledobálom a ruháimat, majd bemegyek a fürdőszobába, és megnyitom a zuhanyzóban a csapot. A víz hangosan zubogni kezd, pillanatokon belül forró pára öleli körbe a vastag üvegfalakat. Ledobom a bokszeremet is, és a víz alá állok. Érzem, ahogy a meleg és kövér vízcseppek az arcomra csapódnak. Becsukom a szemem, és hagyom, hogy a víz ellazítson.

Emlékek kúsznak elő. Jók és rosszak egyaránt. Nyári zápor, melyben nevetve kergetőztünk anyával és Jasmine-nel. Én voltam az első, utánam jött a húgom, majd anya. A nevetése még ma is kísért, melyet elragadott tőlem a halál, hogy örök némaságba száműzze.

Kinyitom a szemem, elzárom a fejemben lévő képeket jó mélyre. Utálom őket. A jókat azért, mert elgyengítenek, a rosszakat azért, mert feldühítenek – így gyorsan átmosom magam, és felöltözöm. Lucia egy háromrészes fekete szmokingot készített ki nekem fehér, frissen vasalt inggel. A tükör elé állok, és megnézem magam. A tükörképem kemény és határozott, a tekintetem elszánt és sötét. Árnyék vagyok egy olyan világban, ahol az élők elevenek és boldogok. Hátrasimítom a hajam, majd begombolom a mandzsetta apró gombjait. Pontosan így fest egy befolyásos üzletember. Tiszta és makulátlan…

Elindulok le az emeletről, közben végigsimítom a tökéletesre megmunkált fakorlátot. Ahogy leérek, észreveszem Louist az ajtóban ácsorogni. Természetesen őt rohadtul nem érdekli, hogy ez az én házam, engedély nélkül is bejön hozzám.

– Megint csak úgy besétáltál hozzám. Akkor minek a saját ház? – kérdezem számonkérően.

– Hiszen csak ön van itt, uram. Én meg…

– …csak úgy bejöttél.

– Igen, uram.

– És, gondolom, erről a szokásodról nem vagy hajlandó leszokni még akkor sem, ha megparancsolom, hogy ne tedd. Igazam van?

– Igen, uram. Nem hibázhatok újra.

– Jól van, Louis.

Pontosan tudom, hogy azért csinálja ezt, ami a múltban történt. Nem hibáztatom, és való igaz, van pár ember, aki szívesen látna holtan. Amióta visszavettem azt, ami az enyém, akadt néhány ellenségem. Mindig lesz olyan, aki meg akar ölni, hiszen ez egy ilyen világ. Ölsz, vagy ölnek.

– Kész van, uram?

– Igen.

– Kint áll az autó, indulhatunk, ha gondolja. – Kinyitja nekem az ajtót, és elindulunk a fekete terepjáróhoz. Beülök hátra, ő elölre a sofőr mellé. Az autó üvegei sötétek, nem lehet belátni rajtuk. Minden az én védelmem érdekében van. Fegyveres őrök, páncélozott autó, akár egy kibaszott elnök. Louis maximálisan gondoskodik a biztonságomról.

Nincs sok kedvem a puccparádéhoz, de fenn kell tartani a látszatot, így ma este mosolyt és pénzt villantunk.

Megérkezünk az estélyre. Egy óriási területen fekvő magánbirtokon gyűlik össze a felső tízezer és talpnyalóik. A ház maga a luxus, minden pórusából árad a pénz, a hatalom, az elit. Egy amerikai befektető adja ma a partit, ahol a ribanc feleségével – aki azzal fekszik össze, akivel csak akar – együtt szórakoztatják a vendégeket és fogadják az ömlengést, hogy nekik milyen kurva jó. Nos, panaszra valóban nincs okuk, már ami a vagyont és a társadalomban elfoglalt helyüket illeti.

– Mr. Salvatore! – Rayas szenátor lép mellém, és kezet fogunk. – Örülök, hogy itt van.

– Üdvözlöm, Rayas szenátor!

Egy nagyképű vén fasz, aki fiatal kurvákat cipel fel az egyik legdrágább hotelbe, amíg a felesége otthon van a két gyerekkel. Mocskos kis vérszívó. Jobb lenne neki a föld alatt, de egy szenátort kiiktatni merész húzás lenne, és persze érdekem sem fűződik hozzá.

– Pompás estély – mondja, és belekortyol a kezében lévő italba.

– Még nem igazán néztem körbe, most érkeztem.

– Értem. Jól megy az üzlet? – kérdezi kíváncsian.

– Nem panaszkodom.

– Rayas szenátor… – Egy idősebb, szakállas férfi lép mellénk.

– Áh, George!

Azonnal kezet ráznak.

– Elnézést! – közlöm unottan, majd sarkon fordulok, és távozom. Semmi kedvem őket hallgatni. Maradok egy rövid ideig, aztán hazamegyek, miután adományoztunk.

Felveszem az asztalon lévő poharat, és belekortyolok az italomba. Igazi skót whisky, melynek minden cseppje dollárokat ér. Itt még a csapból is pénz folyik. Mocskos pénzek.

Italozás közben nézem az embereket, ahogy egymással bájolognak. Egyszerű kis csótányok, akik az élet körforgását szolgálják, vagy az enyémet. Semmi értelme egy-egy ilyen estélynek. Hatalomfitogtatás. Szenátorok, rendőrfőnökök, igazi nagykutyák, akik azt hiszik, övék a világ. Pedig a világ tetején a legerősebbek és legkegyetlenebbek vannak. Olyanok, mint én. Olyanok, akik soha nem félnek, akik képesek eltaposni másokat. Vezérnek nemcsak születni kell, hanem ki kell érdemelni. Meg kell harcolni érte.

Oldalra tekintek, a bejárat felé. Louis engem figyel. Mindig velem van. Vigyáz rám. Nem mintha rászorulnék. Többször borította a kezemet vér, mint víz. Meg kellett küzdenem minden egyes nap azokkal, akik el akartak taposni. Puszta kézzel és vérrel értem el oda, ahol most vagyok. Soha nem futamodtam meg, akkor sem, ha padlóra küldtek. Mert voltam ott. A hatalom erős kézbe való, vasmarokkal kell irányítani. Így végül eleget tettem apám kérésének – vérrel írtam újra a családunk történetét. Ma már mindenki tudja, hogy kurvára nem jó döntés szarakodni velem.

Leteszem az üres poharat, majd újra a bejárat felé nézek, ahol meglátok egy fekete ruhás nőt bevonulni. Hosszú vörös haja van, az ajka mélybordó, szinte fekete. A ruhája földig ér, a dekoltázsa azonnal odavonzza a tekintetem. Vékony és alacsony nő, akin minden valamirevaló férfinak megakad a szeme, természetesen az enyém is. Úgy suhan át a termen, akár egy látomás. Lassan halad felém, közben engem néz. A pillantása kemény, az arca merev. Olyan, akár egy élettelen porcelán, mely rideg és hűvös, de mégis a legbecsesebb kincseddé válik. Elhalad mellettem, közben rám pillant. A szeme tiszta zöld, akár a smaragd. Nem fél, egyenesen belém mélyeszti pusztító tekintetét. Résnyire húzott szemmel figyelem, ahogy vékony testét elnyeli a tömeg. Soha nem láttam még hozzá foghatót, pedig sok nő fordult meg az ágyamban. Megfordulok, és intek Louisnak, aki azonnal elindul felém.

– Uram? – Diszkréten mellém áll.

– Ki volt ez a nő?

– Nem tudom, uram.

– Derítsd ki! Tudni akarom!

– Igen, uram. Meddig maradunk?

– Nem sokáig. Holnap el kell utaznunk egy üzlet miatt.

– A Mendez-üzlet.

– Így van. Reggelre szedd össze az embereidet, tízkor indul a gép. Estére haza akarok érni.

– Értettem, uram.

A Mendez-üzlet kurva sok pénzt hoz, és persze még nagyobb hatalmat. Sikerült felvásárolni az egész partszakaszt, vele együtt egy egész kis flottát, így az áru gyorsabban juthat el oda, ahova kell, és persze biztonságosabban is. A rendőrök nem ellenőrzik úgy a hajókat, mint például a repülőket vagy a határon átmenő autókat. Terjeszkednünk kell, egészen addig, amíg Escobal üzletének határa nem súrolja az enyémet. Ha ez megtörténik, biztos vagyok benne, hogy kitör a háború. És én pontosan ezt akarom. Éreznie, nem, tudnia kell, hogy jövök, hogy közeledem felé, és hogy pontosan azt teszem majd vele, amit ő tett velem. Elveszek tőle mindent, és bárkit eltaposok, aki az utamba áll.

– Elnézést, találkoztunk már?

Egy fiatal nő lép mellém. Nagyon elegáns és rendkívül feltűnő a vörös ruhájában. A haja feketébe hajló, az ajka vörös. Kíváncsian méreget.

– Ne haragudjon, azt hiszem, még nem – válaszolom.

Elmosolyodik, közben felém nyújtja a kezét.

– Stefani Henderson vagyok – suttogja. A számhoz emelem a kezét, és adok egy csókot a kézfejére, mire csendben felsóhajt.

– Örülök, Stefani. Alexander Salvatore.

– Mivel foglalkozik, Alexander?

– Szállítmányozással. Ezenkívül van több alapítványom és vendéglátóhelyem is.

– Oh, maga igazán sok helyen jelen van, és persze igazán feltűnő jelenség. – Közelebb áll hozzám, vékony ujjait végigfuttatja a karomon.

Stefani cseppet sem szégyenlős. Tudom, mit akar. Vad és kemény baszást egy félreeső kis helyen. Számára nincs érték, így ő maga is értéktelenné válik. Valamiért nem csábít a lehetőség, hogy megkeféljem a budiban vagy a ház egyik eldugott szegletében. Mohón méreget, közben az ajkát nyalogatja. Lefogadom, gondolatban már előttem térdelve a farkamat szopja.

– Mi a terve ma estére? – kérdezi negédes hangon.

Hát nem az, amit te szeretnél, Stefani…

– Nem tervezek mindig. Néha csak hagyom, hogy alakuljanak a dolgok, főleg akkor, amikor szórakozom.

– És most szórakozik? – Még közelebb húzódik hozzám, a melle finoman súrolja a karomat.

– Nem. Most leteszem az italomat, és hazamegyek – közlöm távolságtartóan. Szeretem, ha egy nőt kihívás meghódítani, mert azokban a nőkben van tartás. Stefaniban nincs. Habár gyönyörű, akit ha akarnék, barbár módon megbaszhatnék, valahogy mégsem vonz a dolog. Most nem.

– Azt hittem, esetleg kedve támad szórakozni is.

Megfogom a kezét, és adok egy újabb csókot a kézfejére, majd felnézek rá.

– Ma nem szórakozom. További szép estét kívánok! – Intek Louisnak, aki azonnal mellettem terem, és elindulunk a kijárat felé.

– Ki volt ez a vonzó nő? – kérdezi fülig érő vigyorral az arcán.

Louis majdnem minden hódításomról tud, hiszen folyamatosan mellettem van.

– Senki – válaszolom egykedvűen. – Adományoztál?

– Igen, uram.

– Rendben. Holnap első dolgod legyen kideríteni, ki volt a titokzatos vörös nő!

– Szóval a vörös nő – vigyorog.

– Ne legyél idétlen, Louis!

– Az a nő valóban gyönyörű volt – mondja, miközben kinyitja nekem az autó ajtaját.

– Valóban az volt. Éppen ezért tudni akarom, ki ő!

A gépen ülve Louis eligazítja az embereket, hogy kinek mi lesz a dolga. Mexikóba utazunk. Tulajdonképpen Mexikó választja el a két üzletet egymástól. Escobal uralja Kolumbiát, de már itt is vannak érdekeltségei, ahogy nekem is ott. Egyre beljebb és közelebb merészkedünk egymáshoz. Ő csak a hatalmát akarja megtartani, én viszont mindent akarok. Az egész hálózatát meg fogom szerezni. Azt akarom, hogy végignézze, ahogy a kis birodalma romba dől, és hogyan építem újjá az én irányításom alatt. Addig nem ölöm meg. Sok kisebb, helyi gengszter is munkálkodik, de ők nem jelentenek fenyegetést számomra. Amíg nem akarnak hatalomra törni, amíg megelégszenek a kis morzsákkal, melyek az ölükbe hullanak, élhetnek. De mihelyt ellenem fordulnak, meghalnak.

Emlékszem, mennyi mocskos ügyünk volt Louisszal, mire visszaszereztem azt, ami az enyém. Családokat irtottunk ki, halomra öltük az embereket. Mindezt sokáig teljes titokban. Az ellenségeimnek fogalma sem volt arról, hogy én állok az egész mögött. Nem is gyanították, hogy egy Salvatore az, aki szép lassan terjeszkedik. Évekig gázoltunk mocsokban és vérben. Kisebb boltokkal kezdtük, lassan vettük át a város irányítását. Úgy terjeszkedtünk, akár a pestis. Amikor kiderült, hogy ki vagyok, voltak emberek, akik önszántukból adták meg magukat. Miért? Mert tudták, hogy a Salvatoréék könyörtelenek. És mert bennük még égett a hűség véres fogalma.

Apám volt a valaha élt legkegyetlenebb ember. Mégis meg tudták ölni. Mégis el tudtak venni tőle mindent, mert időközben lett egy gyenge pontja. Ami nem más, mint a család. Ebben a világban nem lehet családod. Nem vehetnek körül olyan emberek, akiket szeretsz. Nem szerethetsz, mert gyenge leszel tőle. Voltam én is gyenge, vágytam a boldogság minden cseppjére, sőt, szomjaztam rá. De ma már nem boldogságra szomjazom, hanem vérre. Az ellenségeim mocskos vérére.

– Uram, hamarosan megérkezünk.

Louis karcos hangja zökkent ki a gondolataimból.