Nyugodj békében!

Kettő

KETTŐANNA

Ella nyolchetes. A szeme csukva; hosszú, sötét szempillája pufi orcáját verdesi, miközben az fel-le mozog, ahogyan szopizik. A mellemre egy apró kéz öt ujja támaszkodik, akárcsak egy tengeri csillag. Én pedig itt ülök a fotelnek szegezve, és azon jár az agyam, mi mindent csinálhatnék, amíg őt etetem. Olvashatnék. Nézhetném a tévét. Vagy rendelhetnék valami ennivalót az internetről.

De ma nem lehet.

A mai nap más, mint a többi.

A lányomat figyelem. Kis idő múlva a szempillája felemelkedik, és sötétkék szemét komolyan, bizalommal telve rám szegezi. Pupillája akár egy mély tó; a feltétlen szeretet árad belőle, és saját tükörképemet látom benne – kicsiben bár, de megingathatatlanul.

Ella egyre lassabban szopizik. Egymást figyeljük, és az fogalmazódik meg bennem, hogy az anyaság a világ legjobban őrzött titka: hiszen az összes létező könyv, film vagy tanács sem tudna felkészíteni arra a mindent felemésztő érzésre, hogy ezen aprócska ember életében te vagy a minden. És hogy neked ő a minden. Megőrzöm magamban e titkot, senkinek sem fedem fel, hiszen kinek is mondhatnám el? Kevesebb mint egy évtizeddel az iskola befejezése után a barátaim a szerelmükkel, nem pedig kisbabákkal osztják meg az ágyukat.

Ella továbbra is engem néz, ám a szeme egyre inkább elhomályosul, ahogyan a reggeli köd szép lassan betakarja a tájat. A szemhéja lecsukódik, aztán megint, végül pedig úgy is marad. Szájának mozgása – mindig vadul kezdi, majd nyugodtabbá, ritmikussá válik – lelassul, aztán már több másodperc is eltelik egy-egy mozdulat között, végül pedig abbahagyja.

Felemelem a kezem, és gyengéden a mellemhez nyomom a mutatóujjam, leválasztva róla Ella száját, majd visszaigazgatom a helyére a szoptatós melltartómat. Ella szája még mozog egy kicsit, majd hatalmába keríti az álom; ajkai tökéletes O betűt formázva megmerevednek.

Le kellene tennem. Hogy kihasználhassam az időt, amíg alszik, bármennyi legyen is az. Tíz perc? Egy óra? Még nagyon messze vagyunk attól, hogy bármiféle rendszer kialakulhasson. Rendszer. A legfontosabb szó minden fiatal édesanya életében; az egyetlen téma, amelyről a védőnő rám erőszakolta más anyukákkal rendezett szülés utáni közös reggeli kávézások alkalmával beszélgetni lehet. „Átalussza már az éjszakát? Megpróbálkozhatnál a kontrollált sírás módszerével. Olvastad Gina Ford könyveit?”

Én meg csak bólogatok, mosolygok, és azt felelem, „Utána fogok nézni”, majd az egyik másik anyuka felé fordulok. Valaki más felé. Aki nem ilyen szigorú. Mert nem érdekel a „rendszer”. Mert nem akarom, hogy Ella egyre csak sírjon, miközben én ott üldögélek az alsó szinten, és „minden szülő rémálmáról” posztolgatok a Facebookon.

Fáj egy olyan anya után sírni, aki sosem jön vissza. Ellának még nem kell tudnia erről. Megmozdul álmában, és a torkomban folyamatosan jelen lévő gombóc megduzzad. Ha ébren van, Ella a lányom. Amikor a barátaim megjegyzik, mennyire hasonlít rám vagy Markra, én sosem veszem észre ezt. Ránézek Ellára, de egyszerűen csak őt látom. De ha alszik… ha Ella alszik, az anyámat látom benne. Pufók babapofija mögött egy szív alakú arc rejtőzik; és még a hajuk vonala is olyannyira hasonló, hogy jól tudom, évek múlva Ella hosszú órákat fog tölteni a tükör előtt, hogy megszelídíthesse azt az apró tincset, amelyik más irányba nő, mint az összes többi.

Vajon a kisbabák álmodnak? És ha igen, miről álmodhatnak? Hiszen oly kevés tapasztalatuk van még a világról. Irigylem Ellától az álmát; és nemcsak azért, mert olyan fáradt vagyok, mint azt a gyermekáldás előtt még csak elképzelni sem tudtam volna, hanem azért is, mert ha végre el tudok aludni, mindig rémálmaim vannak. Az álmaim megmutatják mindazt, amiről nem tudhatok. A rendőrségi jelentések és a bűnügyi orvosszakértők feltételezéseit. Látom a szüleimet víztől felpuffadt és eltorzult arccal. Látom a félelmet az arcukon, ahogyan lezuhannak arról a szikláról. Hallom a sikoltásukat.

A tudatalattim olykor kegyes hozzám. Néha úgy látom, mintha a szüleim nem is lezuhantak, hanem elrepültek volna. Látom, amint lelépnek a semmibe, majd kiterjesztik a szárnyukat, és mélyen leereszkednek a kék tenger fölé, amelynek vize kacagó arcukba spriccel. Ilyenkor nyugodtan ébredek fel, és az arcomon mosoly honol – amíg ki nem nyitom a szemem, és rá nem eszmélek, hogy minden ugyanúgy van, mint amikor lehunytam.

Tizenkilenc hónappal ezelőtt az apám beszállt a cége előudvarán álló egyik autóba – a legújabba és legdrágábba –, megtette a tízperces utat Eastbourne-től a Beachy Head hegyfokig, letette a kocsit a parkolóban, az ajtót be sem zárta, majd elsétált a szikla csúcsához. Útközben telepakolt egy hátizsákot kövekkel, hogy lehúzza. Majd, amikor a dagály a legmagasabbra hágott, levetette magát a szikláról.

Hét hónappal később a gyászoló anyám követte őt – olyan szörnyűséges pontossággal rekonstruálta apám esetét, hogy a helyi lapok „az utánzó öngyilkos” kifejezéssel illették. Mindezen tényekről a halottkémmel való két találkozón szereztem tudomást, amelyek alkalmával az lépésről lépésre beavatott minket a történtekbe. A szüleim hét hónap különbséggel haltak meg, ám a haláluk közti kapcsolat eredményeképpen a hatósági vizsgálatot ugyanazon héten tartották. Ott ültünk Billy nagybátyámmal, és hallgattuk, amint a szakemberek finoman, de fájdalmasan tálalták a két kudarcba fulladt vízből kimentési kísérlet eredményét. Lehajtott fejjel hallgattam, amint a dagályokról, a túlélési esélyekről és a halálozási statisztikákról értekeznek. És lehunytam a szemem, amikor a halottkém meghozta az ítéletet: öngyilkosság.

Sok mindent megtudtam ama két nap folyamán, az egyetlen dolgot kivéve, ami fontos lett volna. Hogy miért tették.

Feltéve, hogy tényleg ők maguk tették.

A tények vitathatatlanok. Attól eltekintve, hogy a szüleimre nem volt jellemző az öngyilkos hajlam. Nem voltak depressziósak, nem szorongtak, és nem is rettegtek semmitől. Róluk aztán sosem gondolta volna senki, hogy eldobják maguktól az életet. „A mentális zavarok nem mindig mutatkoznak meg egyértelműen” – mondja mindig Mark, ha felhozom ezt; és nyoma sincs a hangjában a türelmetlenségnek, amiért ismét csak ide lyukadtunk ki. „Még a legkiválóbb, legvidámabb emberek is lehetnek depressziósak.”

Az elmúlt évek során megtanultam, hogy jobb, ha megtartom magamnak az elméleteimet, és nem adok hangot a gyászom felszíne alatt rejtőző kétségeknek. Hiszen senki másnak nincsenek kétségei. Senki más nem nyugtalankodik.

Azonban az is igaz, hogy senki más nem ismerte úgy a szüleimet, ahogyan én.

Csörög a telefon. Hagyom, hadd jelentkezzen be az üzenetrögzítő, de a hívó nem hagy üzenetet. Ebben a pillanatban a mobilom rezegni kezd a zsebemben, és még mielőtt egy pillantást vetnék a kijelzőjére, tudom, hogy Mark hív.

– Fogadjunk, hogy épp egy alvó kisbaba alatt fekszel.

– Hogy találtad ki?

– Hogy van?

– Félóránként felkel enni. Próbálok nekilátni a vacsorának, de sosem sikerül.

– Hagyd csak. Majd megoldom én, ha hazaérek. És te hogy vagy? – A hangjában beálló árnyalatnyi változást rajtam kívül senki más nem venné észre. A rejtett jelentést. Úgy érti, hogy vagy ma, a többi naphoz képest?

– Minden rendben.

– Hazamehetek, ha…

– Jól vagyok, tényleg.

Igazság szerint Mark gyűlölne nem befejezni egy-egy tanfolyamot. Úgy gyűjti a végzettségeket, mint más a söralátéteket vagy a külföldi pénzérméket. Már annyi titulusa van, hogy el sem férnek a neve alatt. Pár havonta új névjegykártyát nyomtattat, és a legkevésbé fontos titulusait lehagyja róla, átadva őket az enyészetnek. A mai tanfolyama „Az empátia jelentősége a páciens-pszichológus kapcsolatban” címen fut. Sok szüksége nincs rá; az empátiás képességei azonnal egyértelművé váltak, amint először beléptem az ajtaján.

Hagyta, hadd sírjak. Odatolt elém egy csomag zsebkendőt, és azt mondta, csak nyugodtan. Hogy elég akkor beszélnem, ha késznek érzem rá magam. Amikor pedig abbahagytam a sírást, ám még mindig nem tudtam megszólalni, mesélt nekem a gyász öt szakaszáról – a tagadásról, a dühről, az alkudozásról, a depresszióról és az elfogadásról –, mire nekem rá kellett jönnöm, hogy még az első szakaszon sem vagyok túl.

A negyedik találkozónál jártunk, amikor Mark nagy levegőt véve kibökte, hogy nem kezelhet többé, mire én rákérdeztem, hogy én vagyok-e az oka, ő pedig erre olyanokat mondott, hogy érdekütközés meg hasonlók, és hogy mindez egyáltalán nem profihoz méltó a részéről, de esetleg elmennék-e vacsorázni vele valamikor.

Idősebb volt nálam – korban inkább az anyámhoz járt közel, mint hozzám –; és bár mindeddig magabiztosnak tűnt, felfedeztem, hogy a felszín mögött némi ezzel ellentétes idegesség is rejtőzik. „Szívesen” – feleltem habozás nélkül.

Később bevallotta, hogy inkább amiatt érezte magát bűnösnek, hogy megszakította a találkozónkat a kérdésével, nem pedig amiatt, hogy randevúra hívta az egyik páciensét. Egy korábbi páciensét, javítottam ki. Máig kellemetlenül érzi magát emiatt. Pedig többször is említettem már neki, hogy mindenféle pár van, akik a legkülönfélébb helyeken jöttek össze. Az én szüleim például egy londoni bárban találkoztak, az övéi pedig a Marks & Spencer áruház mirelitrészlegén. Ő és én pedig egy putney-i irodaház hetedik emeleti lakásában, egy bőrfotelekkel és gyapjú ágytakarókkal berendezett pszichológusi rendelőben, amelynek ajtaján a Mark Hemmings pszichológiai tanácsadó, kizárólag előzetes bejelentkezés alapján felirat állt.

– Hát jó, ha tényleg minden rendben. Adj egy puszit Ellabellának a nevemben is.

– Szia! – köszöntem el, elsőnek megszakítva a vonalat. Elképzeltem, amint odaszorítja a telefont az ajkához, ahogyan mindig is teszi, amikor elgondolkozik. Kiment telefonálni, kihagyva az együtt kávézást vagy beszélgetést, vagy mit is szoktak csinálni azzal a másik harminc pszichológussal, amikor épp szünetük van. Ám egy pillanat múlva ismét csatlakozik a többiekhez, és megint nem érem el egypár óráig, miközben azon dolgozik, hogy minél nagyobb empátiával reagálhasson, ha felmerül egy mondvacsinált probléma. Egy nem létező szorongás. Egy elképzelt gyászeset.

Szeretett volna segíteni. Nem engedtem neki. Otthagytam a pszichológusomat, amint tudatosult bennem, hogy akármennyit beszélgetünk is, az úgyse hozza vissza a szüleimet. Egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem érzel mást odabent, mint szomorúságot. Arra pedig nincs gyógyír.

A gyász bonyolult dolog. Hol elönt, hol visszahúzódik; olyannyira összevissza érzés, hogy megfájdul a fejem, ha csak beszélek róla. Napokig is kibírom sírás nélkül, aztán meg úgy ráz a zokogás, hogy levegőt sem tudok venni tőle. Az egyik pillanatban együtt nevetünk Billy bácsival valamin, amit apu csinált valamikor; a következőben pedig őrjöngök a dühtől az önzősége miatt. Ha apa nem ölte volna meg magát, anya sem tette volna.

A düh a legrosszabb az egészben. Ez a fehéren izzó harag és az utána következő, elkerülhetetlen bűntudat.

Miért tették?

Már ezerszer végigzongoráztam magamban az apám halálát megelőző napokat, azt kérdezve magamtól, tehettünk-e volna bármit, hogy megakadályozzuk.

Apád eltűnt.

Vigyorogva olvastam el az SMS-t, a poént várva. A szüleimmel éltem, de aznap egy konferencián voltam Oxfordban; épp a reggeli kávé mellett beszélgettem egy londoni kollégámmal. Elnézést kértem tőle, és elvonultam telefonálni.

– Hogy érted, hogy eltűnt?

Nem értettem, mi baja van anyának. Lassan beszélt, mintha úgy kellene előbányásznia magából a szavakat. Az előző este összevesztek valamin, apa pedig elviharzott a kocsmába. Eddig semmi különös. Megszoktam már, hogy ilyen viharos a kapcsolatuk: ám ezek a széllökések amilyen hamar feltámadtak, olyan hamar el is ültek. Azzal a különbséggel, hogy ez után a mostani után apa nem ment haza.

– Arra gondoltam, esetleg Billnél aludt – mondta. – De most itt vagyok a munkahelyemen, és Bill azt mondja, nem találkoztak. Annyira aggódom, Anna!

Azonnal otthagytam a konferenciát. Nem apa miatt – nem érte aggódtam, hanem anyáért. A veszekedéseik okát mindig gondosan elhallgatták előlem, de az utóhatásaival nagyon sokszor szembesültem. Apa eltűnt – a munkahelyére, a golfpályára vagy a kocsmába ment, anya pedig bezárkózott a házba, és próbálta titkolni előttem, hogy sírt.

Mire hazaértem, már lezajlott az egész. A rendőrök ott álltak a konyhában, a sapkájuk a kezükben. Anya olyan erősen remegett, hogy ki kellett hívni hozzá a mentőket a sokkos állapota miatt. Billy bácsi arcát elsápasztotta a gyász. Laura, anya keresztlánya teát készített, de elfelejtett tejet önteni bele. Egyikünknek sem tűnt fel.

Elolvastam apa üzenetét.

Képtelen vagyok ezt tovább csinálni. A világ jobb hely lesz nélkülem.

– Az édesapja a munkahelyén autóba szállt. – A rendőr egykorú lehetett apával; azon gondolkoztam, vajon vannak-e gyerekei. És ha vannak, értékelik-e eléggé, hogy ott van nekik. – A kamerafelvétel szerint tegnap késő este a Beachy Head hegyfok felé tartott.

Az anyám száját halk sikoly hagyta el. Láttam, amint Laura közelebb húzódik hozzá, hogy megnyugtassa, én azonban képtelen voltam erre. Teljesen lefagytam. Nem akartam végighallgatni, de kénytelen voltam.

– Ma délelőtt fél tizenegy körül beérkezett egy hívás a rendőrségre – mondta Pickett közrendőr a jegyzeteit bámulva. Könnyebb volt neki így, mintha ránk kellene néznie, gondolom. – Egy nő arról számolt be, hogy látott egy férfit, aki megtöltötte a hátizsákját kövekkel, a pénztárcáját és a telefonját letette a földre, majd leugrott a szikláról.

– És megállítani meg sem próbálta? – nem akartam kiabálni, de így sikerült. Billy bácsi a vállamra tette a kezét. Leráztam magamról. A többiek felé fordultam. – Egyszerűen végignézte, ahogy leugrik?

– Minden olyan gyorsan történt. A hívó nagyon zaklatott volt, gondolhatja. Pickett közrendőr közben rájött, hogy ezt nem kellett volna mondania, de már nem tudta elharapni a szavakat.

– Ő volt zaklatott? És szerinte apa mit érzett? – Körbefordultam, az egyetértés jelei után kutatva a többiek arcán, majd a rendőrökre szegeztem a tekintetem. – Kikérdezték?

– Anna – szólt rám csendesen Laura.

– Honnan tudják, hogy nem ő lökte le?

– Anna, ezt most inkább ne.

Már majdnem visszavágtam valamit, ám aztán az anyámra néztem, aki Laurának dőlve csendesen nyöszörgött. Elszállt belőlem a harag. Összetörtek a történtek, de anyát még jobban. Átsétáltam a szobán, és letérdeltem mellé, megfogtam a kezét, és észre sem vettem, hogy sírok, csak akkor, amikor megéreztem a könnyek nedvességét az arcomon. A szüleim huszonhat évig voltak együtt. Együtt éltek és együtt dolgoztak; és a viharos epizódok ellenére szerették egymást.

Pickett közrendőr megköszörülte a torkát.

– A leírása illett Mr. Johnsonra. Perceken belül kiértünk a helyszínre. Az autóját megtaláltuk a Beachy Head parkolójában, a szikla szélén pedig… – Elhallgatva a konyhaasztal közepén fekvő átlátszó műanyag tasakra mutatott, benne apa mobiltelefonjával és barna bőr pénztárcájával. Hirtelen az a vicc jutott az eszembe, amelyet Billy bácsi olyan sokszor elmesélt, a molyokról apa kabátzsebében, és egy pillanatig azt hittem, mindjárt felnevetek. Ehelyett sírtam, és három napig nem is tudtam abbahagyni.

* * *

A jobb karom kezd elzsibbadni Ella súlya alatt. Finoman kihúzom alóla, és megmozgatom az ujjaimat. Érzem a bizsergést, amint a vér visszatér beléjük. Hirtelen nyugtalanság fog el, így kiszabadítom magam az alvó Ella alól azzal az anyaként frissen elsajátított lopakodási technikával, amelyet még egy tengerészgyalogos is megirigyelne, és néhány párna segítségével elbarikádozom kis testét a kanapén. Felállok és kinyújtózom, hogy megszabaduljak attól a merevségtől, amelyet a túl sok ülés okoz.

Az apám sosem volt depressziós, és nem is szorongott.

– De ha az lett volna, szerinted elmondja neked? – kérdezte Laura. Épp a konyhában ültünk: Laura, anya és én. A rendőrség, a szomszédok és mindenki más elment, és itt hagyott minket. Ott ültünk kábultan a konyhában egy borosüveggel és tartalmának keserű ízével a szánkban. Ha nem is akartam elismerni, volt igazság abban, amit Laura mondott. Apa családjában ez sosem volt divat: úgy tartották, „lelkizni” csak a „buzeránsok” szoktak.

De bármilyen okból követte is el, az öngyilkossága váratlanul ért, és mindannyiunkat gyászba borított. Mark – majd az utódja, amint találtak valakit helyette – arra biztatott, próbáljam meg feldolgozni azt a dühöt, amelyet az apám halála kapcsán érzek. Kiragadtam öt szót a halottkém jelentéséből.

Nem volt józan ítélőképessége birtokában.

Segítettek távolságot teremtenem az apám és a tette között, és megértenem, hogy öngyilkosságával nem az volt a célja, hogy fájdalmat okozzon azoknak, akiket maga mögött hagy. Hiszen még az utolsó SMS-e is azon szilárd meggyőződéséről tanúskodott, miszerint boldogabbak leszünk nélküle. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Ám ami ezután következett, abba még az apám öngyilkosságánál is nehezebb volt belenyugodnom. Próbáltam megfejteni, hogyan lehetséges, hogy – miután első kézből tapasztalta meg az öngyilkosságból fakadó veszteség fájdalmát, és látta, hogyan sírok szeretett apám után – az anyám úgy döntött, ismét kitesz engem ennek a gyötrelemnek.

Úgy zsong a fejemben a vér, akár egy két ablaküveg közé zárt darázs. Bemegyek a konyhába, és iszom egy pohár vizet. Gyorsan lehajtom, majd a gránit munkapultnak támaszkodva a mosogató fölé hajolok. Hallom, amint anyu mosogatás közben dudorászik, majd odaveti apámnak, hogy „egyszer az életben végre elpakolhatnál magad után”. Látom magam előtt a lisztfelhőket, ahogyan épp ügyetlenkedve süteményt készítek anyu nehéz cseréptáljában. Az ő keze az enyém mellett, ahogyan együtt szaggatjuk a tésztát, készítjük a sütit. Majd később, amikor hazaköltöztem, egyikünk a tűzhelyet támasztotta, míg a másikunk vacsorát csinált, másnap pedig fordítva. Apa eközben a dolgozószobájában ült, vagy a nappaliban tévézett. Mi, nők pedig a konyhában sürgölődtünk – nem muszájból, hanem mert így akartuk. Főzés közben beszélgettünk.

Ebben a helyiségben éreztem magam a legközelebb anyához. És itt fáj a legjobban.

Egy évvel ezelőtt, épp ezen a napon.

„A GYÁSZOLÓ ÖZVEGY A TENGERBE VETETTE MAGÁT” – számolt be az esetről a Gazette. „A KÁPLÁN HÍRZÁRLATOT RENDELT EL AZ ÖNGYILKOSSÁGOK FELKAPOTT HELYSZÍNÉVEL KAPCSOLATBAN” – tudósított a Guardian akaratlanul is ironikus főcíme.

– Tudtad… – suttogom azzal a meggyőződéssel, hogy magunkban beszélni nem épp józan elméről árulkodik, de úgy érzem, képtelen vagyok akár egy pillanattal tovább magamban tartani. – Pontosan tudtad, mennyire fáj, mégis megtetted.

Jobb lett volna Markra hallgatnom, és valami programot szerveznem mára. Ami eltereli a figyelmem. Felhívhattam volna Laurát. Elmehettem volna ebédelni. Vagy vásárolni. Csinálhattam volna bármit ahelyett, mint hogy itthon szomorkodom, felidézem a történteket, és folyton arra gondolok, hogy épp ma egy éve, hogy anyu meghalt. Hiszen nincs logikus magyarázat arra, miért kellene a mai napnak nehezebbnek lennie, mint bármelyik másiknak. Hiszen az anyám ma sem halottabb, mint tegnap volt vagy holnap lesz.

És mégis…

Veszek egy nagy levegőt, és megpróbálom kirángatni magam ebből a hangulatból. Beteszem a poharamat a mosogatóba, majd hangosan cöccögök egyet, mintha e hallható figyelmeztetéstől bármi megváltozna. Elviszem Ellát a parkba. A hosszabb úton megyünk, hogy tovább tartson, hazafelé pedig veszek valamit vacsorára, és mire feleszmélek, Mark már otthon is lesz, és mindjárt véget ér a nap. E hirtelen határozottság ismerős trükk a számomra, de működni szokott. A szívem fájdalma enyhül, és a szemem mögött érzett nyomás elillan.

„Tettesd, amíg nem sikerül” – mondja mindig Laura. Az „Ahhoz az álláshoz öltözz, amelyikre vágysz, ne ahhoz, amid most van” a másik kedvence. Ezeket a munkára szokta mondani (nem lehet egykönnyen kihallani a hangjából, hogy az elit iskolás kiejtése nem autentikus, hanem tanult), de másra is érthető. Tégy úgy, mintha jól lennél, és akkor jól is fogod érezni magad. Nem olyan sokára pedig tényleg jól is leszel.

Az utolsó lépésen még dolgozom.

Nyöszörgést hallok, ami azt jelenti, hogy Ella felébredt. Épp a folyosó közepén járok, amikor észreveszem, hogy valami kikandikál a levélbedobó nyílásán. Vagy saját kezűleg kézbesítették, vagy beragadt, amikor a postás bedobta a leveleket. Mindenesetre nem vettem észre, amikor reggel összeszedtem a postát a lábtörlőről.

Egy képeslap. Két másikat is kaptam ma reggel – mindkettőt egy-egy volt iskolatársamtól, akik könnyebben kezelik a gyászt, ha megtarthatják tőle a két lépés távolságot –, és megérintett, mennyi ember van, aki ily módon számontartja ezeket a dátumokat. Apa halálának évfordulóján valaki egy tepsi pitét tett a küszöbre a létező legrövidebb üzenettel.

Fagyaszd le vagy melegítsd meg. Szeretettel gondolok rád.

Máig nem tudom, ki küldte. A szüleim halála után érkező részvétnyilvánításokhoz mind-mind kapcsolódott egy történet egy-egy autóval kapcsolatban, amelyet az évek során eladtak. Némelyik kulcs túlontúl magabiztos tinédzserekhez és túlaggódós szülőkhöz került. A kétüléses sportautókat egy családbarát modellre cserélték. Némelyik autó egy előléptetést, egy kerek születésnapot vagy épp egy nyugdíjba vonulást koronázott meg. A szüleim sok-sok történetben játszottak szerepet.

A címzést egy matricára nyomtatták, bélyegként pedig egy elmosódott tintapaca kapott helyet a jobb felső sarokban. A képeslap vastag és drága – úgy kell kirángatnom a borítékjából.

A képet bámulom.

A képeslapon élénk színek táncolnak: az ábrát szárukkal egymásba fonódó, rikító rózsaszín rózsák és fényes zöld levelek szegélyezik. A lap közepén két összekoccanó pezsgőspohár terpeszkedik, a dombornyomott jókívánságot pedig csillámpor díszíti.

Boldog évfordulót!

Hátrahőkölök, mint akinek behúztak egyet. Egy ízléstelen vicc lenne? Vagy tévedés? Esetleg egy jó szándékú, rövidlátó ismerős műve, aki mindössze rosszul választott lapot? Kinyitom a kártyát.

Az üzenetet géppel írták. Olcsó papírra nyomtatták, majd beragasztották a képeslap belső oldalára.

Biztosan nem tévedés.

Remeg a kezem, így a szavak ide-oda úszkálnak a szemem előtt. A darázs a fülemben még hangosabban zümmög. Újra elolvasom.

Öngyilkosság? Gondolkozz egy kicsit!