Egy
EGYA halál nem illik hozzám. Olyan, akár egy kölcsönkabát; lecsúszik a vállamról, és csak vonszolom a végét magam után a földön. Egyszerűen nem jó rám. Kényelmetlen.
Legszívesebben leráznám magamról; bedobnám a szekrénybe, és visszavenném saját, rám szabott ruháimat. Nem akartam magam mögött hagyni a régi életemet, de reményteljesen tekintek a következő felé – remélem, hogy csodálatos és élettel teli emberré válhatok. Egyelőre viszont csapdába estem.
Két élet között vergődöm.
A pokol tornácán.
Azt mondják, a váratlan búcsú könnyebb. Kevésbé fájdalmas. De tévednek. Egy lassú lefolyású betegséget kísérő hosszadalmas búcsú fájdalma mindig sokkal kevésbé szörnyűséges, mintha az illető életét előzetes figyelmeztetés nélkül rabolnák el. Erőszakkal. A halálom napján egy kifeszített kötélen sétáltam két világ között, alattam foszladozó védőhálóval.
Elveszítettem az egyensúlyomat.
És meghaltam.
* * *
Sokat viccelődtünk a halállal: fiatalkorunkban, amikor még buzgott bennünk az élet, úgy hittük, a halál olyasvalami, ami csak idős emberekkel történhet meg.
– Szerinted melyikünk hal meg előbb? – kérdezted az egyik éjjel, amikor az elektromos kandalló tüze mellett heverésztünk a balhami albérletemben borozgatás után. A combomat simogató kezed gyengédsége enyhített szavaid súlyosságán.
– Természetesen te – feleltem.
Egy párnával célba vetted a fejem.
Egy hónapja voltunk együtt; élveztük a másik teste adta örömöket, és úgy beszéltünk a jövőről, mintha az valaki másé lenne. Semmi kötöttség, semmi ígéret – csupán lehetőségek.
– A nők tovább élnek – vigyorodtam el. – Ez köztudott tény. A legerősebb marad fenn. A férfiak képtelenek egyedül boldogulni.
Elkomolyodtál. A két kezed közé fogtad az arcom, és magad felé fordítottad. A szemed feketének látszott a félhomályban; a tűz lángjai visszatükröződtek a pupilládban.
– Ez igaz.
Előrehajoltam, hogy megcsókoljalak, de a kezeid mozdulatlanságba kényszerítették az arcom; éreztem az állcsontomnak feszülő hüvelykujjaid nyomását.
– Ha veled bármi történne, nem is tudom, mit csinálnék.
A tűz forrósága ellenére pillanatnyi borzongás futott át rajtam. Mintha valaki a síromon tiporna.
– Hagyjuk ezt.
– Én is meghalnék – tetted hozzá mégis.
A kezedet félretolva kiszabadítottam az arcom a szorításodból, beléd fojtva a további, ifjú lelked mondatta nagy szavakat. Az ujjamat a tied közé fontam, hogy ne tűnjön olyan komolynak a dolog. Megcsókoltalak: először finoman, majd erősebben, míg hátra nem dőltél, én pedig rajtad nem feküdtem, és a hajam rálógott az arcodra.
Szóval meghalnál értem.
Friss volt a kapcsolatunk; senki sem tudhatta még, mi lesz e szikrával: kialszik vagy épp lángra lobban. Nem tudhattam, hogy egyszer majd te nem szeretsz már, és én nem szeretlek majd téged. Érzéseid mélysége és a szemedből sugárzó szenvedély meghatott – mit sem tehettem ellene.
Meghalnál értem – és abban a pillanatban én is úgy éreztem, hogy akár meg is halnék érted.
De az meg sem fordult a fejemben, hogy bármelyikünknek valóban meg kell majd halnia a másikért.
