NEGYVENHATANNA
A kertben állunk, és a munkánk eredményében gyönyörködünk: a levélkupacban, amely készen áll az eltüzelésre; a gondosan megnyirbált babérfában és a megnyesett rózsákban.
– Most még nem olyan feltűnő a változás, de majd meglátod, tavasszal milyen szép lesz.
– Bárcsak te is itt lennél, hogy lásd! – Átkarol. – Gyere, tegyünk fel egy teát. Mindezek után nagyon megérdemlünk egy csészével.
Otthagyom nézelődni a kertben, és bemegyek a házba. Miután lerúgtam a gumicsizmámat, becsuktam az ajtót, és a teáskanna a tűzhelyen fütyül, csak akkor veszem észre, hogy sír. Mozog a szája. A növényeihez beszél; elbúcsúzik a kertjétől.
Gondját viselem majd, súgom neki halkan.
Hagyom ázni a teát, és megadom anyának a láthatóan vágyott egyedüllétet. Azon gondolkozom, vajon visszamegy-e oda,
