NEGYVENNYOLCGyerekkoromban állandóan tele volt homokkal a zoknim, és só tapadt a bőrömre, így elhatároztam, hogy ha már elég idős leszek ahhoz, hogy magam döntsem el, hol akarok élni, az biztosan nem az óceán partján lesz.
Te és én nem sok mindenben értettünk egyet, de ebben igen.
– Nem értem, miért imádnak egyesek a tengerparton lakni – mondtad, amikor elmeséltem, hol nőttem fel. – Én ízig-vérig nagyvárosi ember vagyok.
Én is az voltam. Amint csak tudtam, elmenekültem vidékről. Imádtam Londont. A nyüzsgését, a zaját, a személytelenségét. Annyi bár volt itt, hogy ha egyből ki is dobtak, maradt épp elég. Annyi álláslehetőség, hogy ha valahonnan kirúgtak, másnap már találtál másikat. És annyi ágy, hogy ha valamelyikbe sosem feküdtem vissza, attól még nem lettem magányos.
Ha nem ismerlek
