– Csak beszélni akarok, oké? Nyugi, nem foglak bántani. Megígérem! Nem kell tőlem félned, Elif. Csak beszélj hozzám. – Megtörli a szemét, és szorosan összefogja a karját maga előtt. A zihálása lassan csillapodik, mintha kezdene lenyugodni. Én viszont egyre idegesebb vagyok. Most kezdem úgy igazából felfogni, hogy mekkora zűrbe keveredtem. – Kérlek, mondd el, hogy mi a baj! Ígérem, nem leszek dühös, bármi legyen is az, csak mondd el!
– Nem leszel dühös? – kérdi tétován, és én megrázom a fejem. Ez persze hazugság, mert már most darabjaira tudnám csépelni ezt a házat az összes berendezéssel együtt, de azt akarom, hogy megbízzon bennem. – Megígéred?
– Meg – felelem türelmetlenül.
Lenéz a hasára, és néhány másodperc múlva megszólal:
– Terhes vagyok.
Csak állok, mint egy sóbálvány, és nézek
