Hamid

Az új greenhaveni strandház kerítésének dőlve nézem, ahogy a csajok búcsúzkodnak. Amina megöleli Lilyt és súg valamit a fülébe, mire az hátravetett fejjel felnevet. Jax Payne beteszi a Range Rover hátsó ülésére a gitárját, aztán visszafordul felénk. A The Toxics szólóénekese elég nagy név ahhoz, hogy nekem is derengjen valami, de mentségemre szóljon, hogy sötét volt este a tengerparton, mögöttem pedig félnapos repülőút és három órás vezetés állt. Teljesen kivoltam, és ez lehetett az egyetlen oka, ami miatt nem ismerten fel azonnal. – Bocs, haver, hogy nem vettem le egyből ki vagy, de még a rocksztárok is másképp néznek ki a szegecses bőrcuccuk nélkül – nyújtom felé a kezem. – Ne vedd a szívedre, öreg! Egyébként is, jobban értékelem a női rajongókat – feleli, maga mellé húzza Lilyt és gátlások nélkül szájon csókolja mindannyiunk előtt. – Még nem késő, Hamid. Még mindig kérhetsz autogramot Jax-től – poénkodik a húgom. Meg sem lepődök, amikor a kukta meg a doki szinte azonnal leütik ezt a magas labdát. – Tényleg, Jax! Kaphatok én is autogramot? – Dugulj el, Dylan! – mordul rá Jax. – Adj nekem is! – kontráz rá Liam. – Tudod hova? Ide a seggemre – mondja és elkezdi letolni a gatyáját. A lányok felsikítanak, Lily ijedten néz körbe, nem lát-e bennünket valaki, de az utca kihalt. Jax derékon ragadja a feleségét, és miközben a kocsi felé tolja, visszanézve a lökött angolok felé kiált: – Kímélj meg minket, és húzd vissza a gatyádat, Parker! Ha csak a közelembe merészkedsz azzal a rusnyasággal, szétrúgom a segged. Mindenki harsányan röhög, még maga Jackson is. Aztán a motort hangosan felbőgeti, és porfelhőt kavarva maguk után elhajt a ház elől. Elmélázva bámulom, ahogy Amina Starktól és Parkertől közrefogva visszasétál a házba, aztán magukra hagyom őket, és én is visszamegyek a szobámba a fürdőgatyámért. Sosem fogom megszokni, hogy így látom a húgomat, asszonyként, gyermeket várva. Az én szememben ő még mindig az a kócos kislány, aki belopódzott a szobámba éjszaka, mikor gyerekek voltunk. Sosem törődött a tabukkal, bebújt mellém az ágyba, és könyörgött, hogy olvassak fel neki, mert nem tud aludni. A vadóc lány, akit autóvezetésre tanítottam titokban, amikor apánk üzleti úton volt. A legkedvesebb húgom, aki képes volt rá, hogy teljesen az őrületbe kergessen a csökönyösségével. Bár csak féltestvérek vagyunk, a vér és a szeretet, ami hozzá köt, elszakíthatatlan kötelék. Miután megszökött otthonról, és fél évig azt sem tudtuk, vajon él-e még, minden nap azért imádkoztam, hogy megtaláljam. Megfogadtam, hogy ha valaha élve viszontlátom, nem fogom a szemére hányni az önfejűségét. Nem hibáztatom, nem kérek számon tőle semmit. Egy dolgot kívántam csak: hogy megtalálja a boldogságát. Hát, megtalálta. Duplán. Nem beszélünk hármuk kapcsolatáról nyíltan, mert nem igazán tudom, mit mondhatnék, de nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy mi folyik a húgom, Liam és Dylan között. Hiába Dylan Stark felesége hivatalosan, az ujján két gyűrűt visel és együtt élnek mind a hárman. Nekem ez magas. Nem fér a fejembe, miként képesek osztozni, pláne, mert a két pasas olyan hetero, hogy lefogadom, az ő képük látható az értelmező szótárban a fogalom alatt. Ahhoz képest, hogy az Emirátusokban nevelkedtem az uralkodócsalád tagjaként, eléggé felvilágosult palinak tartom magam. A családom férfi tagjai közül biztos, hogy én vagyok a leglazább, de ez az édes hármas még nekem is betette a kaput. Aminával csak ritkán van alkalmunk találkozni, mert apám megtiltotta valamennyiünknek, hogy kapcsolatot tartsunk vele, de azért rendszeresen beszélünk telefonon. Nem apám az egyetlen az Al-Hosani családban, akinek több felesége van, de az mégiscsak más. A mi kultúránkban ez évezredek óta bevett szokás, és az ott az Arab Emirátusok, nem pedig Anglia. Én már a legelső alkalommal levágtam, hogy mi a pálya a húgom, a doki és a gourmet séf között. Nem volt túl nehéz rájönni. Már azon voltam, hogy alaposan helyre teszem Aminát, és elmagyarázom neki, mit illik és mit nem, de szerencsére sosem jutottam el idáig. Emlékeztettem magam a fogadalmamra, amikor azt hittem, örökre elveszítettem a testvéremet. Azt kívántam, csak legyen életben és találja meg a boldogságot, ami otthon, Ras al-Khaimah-ban annyira hiányzott neki. Bevallom, nem egészen így képzeltem, de a mindenható útjai néha rejtélyesek. Mikor a szökése után rátaláltam, ijedt volt és elkeseredett, mert apánk kitagadta. Most viszont élettel telibb, mint valaha. Ha nem így lenne, én magam vinném el erről a helyről és gondoskodnék róla, hogy azok ketten sose bukkanjanak a nyomára. De az igazság az, hogy ki van virulva, szinte sugárzik róla az öröm. Lenyeltem hát az ellenvetéseimet, és elhatároztam, hogy jó testvér leszek, nem szólok bele a dolgaikba. Amina kemény harcot vívott az önállóságáért. Ő a legbátrabb és legvakmerőbb nő, akit valaha a hátán hordott a föld. Ha ez az, amit akar, én ugyan nem állok az útjába. Azt sem kérdeztem meg, kié a gyerek, mivel úgy látom, őket sem nagyon izgatja. Amina azt mondta, majd miután megszületik és növekedni kezd, úgyis látható lesz rajta, hogy kihez hasonlít jobban. Tegnap este kiakadtam ezen is, mert én ugyan biztos nem lennék képes ilyesmire. Megosztani a feleségemet egy másik férfival? Rohadtul kizárt. De nem fogok ezen rugózni feleslegesen, hisz úgysem tudok változtatni rajta. A húgom sosem volt az a behódoló típus, de ez a hármas fogat valamiért mégis működik köztük. Allahra, ha apánk sejtené, hogy a lánya háremet tart… megszaggatná a thóbéját! Az a kettő úgy óvja még a széltől is, hogy abban még én sem találhatok kifogásolni valót. Ezért úgy döntöttem, lemondok róla, hogy beverjem a képüket. Azt pedig, hogy mi folyik a hálószobájukban, egyszerűen kizárom az agyamból. Nem tartozik rám, egészen addig, míg a húgom elégedett és boldog. Kopognak az ajtón, és már azelőtt nyílik, hogy kiszólhatnék; szabad. Amina az, vigyorogva bedugja a fejét a résen. – Nem zavarlak? Bejöhetek? – kérdi, és már bent is van, mielőtt válaszolhatnék. – Mióta ezekkel a vadember britekkel vagy, erősen lekopott rólad a jó modor, húgom. Mi van, ha alsógatyában vagyok? – kérdem szigorú képpel. Mina nem vesz komolyan, tudja, hogy szeretem piszkálni. – Jaj, ne legyél már ilyen szentfazék! Láttam már… – hangosan megköszörülöm a torkom, és figyelmeztetőn meredek rá. Azért mindennek van határa. – Azt akartam mondani, hogy láttam már férfi alsógatyát, ne tojj be! – Odasétál, és lekuporodik mellém az ágyra. – Annyira örülök, hogy maradsz még éjszakára. Iszonyatosan régen láttuk egymást. – Ez igaz. Azóta sok minden történt – felelem, jelentőségteljes pillantást vetve a még alig domborodó hasára. Egyik kezével szórakozottan simogatni kezdi, fejét közben a vállamra hajtja, mint régen, amikor még kislány volt. – Elmondhatatlanul boldog vagyok, ugyanakkor szomorú is. – Selina miatt? – Nálam jobban senki nem érezheti át a fájdalmát – sóhajt. – Iszonyú lenne elveszteni a kicsit. Nagyon szenvedhet. Mesélj még róla, tegnap alig tudtam kihúzni belőled valamit. – Azért mert én magam sem tudok többet. – Hány hetes terhes volt, amikor elvetélt? – Nem tudom, Mina – mordulok fel irritáltan –, Ahmad nem beszélt ilyen részletekről, én meg nem kérdeztem. – És miért nem? – Ugyan már, te is jól tudod, miért! Kínos lett volna mindkettőnknek. De hallottam, amikor anya mesélte Rafának, hogy nagyon megzuhant. Állítólag napokig ki se jött a szobából. – Szegény! Ez rettenetes… Ahmad biztosan nagyon le volt sújtva. Megvonom a vállam, nem szívesen beszélek a húgommal ilyen nőies témákról. Kínos nekem az egész. – Csak futólag találkoztunk, nem igazán beszélt a dologról. Amióta átvettem apámtól az üzlet európai érdekeltségeinek a menedzselését, sokat utazom és Ahmad szintúgy. Való igaz, hogy nem túl gyakran találkozunk, ha meg mégis, akkor biztosan nem a felesége vetélése a téma. Őszintén nem tudom mennyire nyomasztotta, hogy Selina elvesztette az első gyereküket. Ahmad Al-Hosani rendes fickó, de azért a kezemet nem tenném tűzbe a hűségéért. Abból kiindulva, hogy az apja, Saud sejk miket művel a külföldi üzleti útjain, nem kizárt, hogy Ahmad is megcsalja a feleségét. Nem tudok konkrétumokat, hisz nem vagyunk olyan közeli barátságban, de nekem nem tűnt összetörtnek, amikor legutoljára találkoztunk. Úgy gondolom szereti a feleségét, állítólag szerelmi házasság volt az övék, de azt meglehetősen biztosra veszem, hogy ha Selina nem lesz képes fiú utódot adni neki, akkor szemrebbenés nélkül maga mellé vesz egy második feleséget. A húgom reményteli arcát látva persze megtartom magamnak a véleményemet, és kissé kiszínezem a valós helyzetet. Nem akarom, hogy túlságosan aggodalmaskodjon Selina miatt, hisz úgysem tehet érte semmit. – Lehangolt volt, de túl lesznek rajta mind a ketten. Selina annyi idős, mint te, még nagyon fiatal. Ha most nem is sikerült neki, lesz még elég ideje fiúkat szülni a férjének. Amina elhúzza a száját. – Tisztára úgy beszélsz, mint egy emirátusi arab sejk. Még hogy fiúkat szülni! Mintha a lányok nem lennének pont annyira értékesek. Beleborzolok a húgom dús hajába, ahogyan régebben tettem, és most pont ugyanúgy felkapja emiatt a vizet, mint akkoriban. A kezem után kap, de én gyorsabb vagyok, és hátrahúzódom. Nevetve cukkolom: – Mégis mit vársz tőlem, hogy beszéljek? Hisz arab sejk vagyok. – Lehetetlen alak vagy – durcáskodik, de látom rajta, hogy nem igazán mérges. – De most komolyan, Hamid! Úgy szeretnék találkozni vele, már egy örökkévalóság óta nem láttuk egymást. És mióta rájöttek, hogy telefonon tartottuk a kapcsolatot, még beszélni sem tudunk. Bárcsak meglátogathatnám – mondja legörbülő szájjal, bennem meg erre azonnal megszólal a vészriadó. Ismerem a húgomat. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, azt tűzön-vízen át véghez is viszi. Apám haragja, amiért a beleegyezése nélkül ment férjhez, még mindig tombol, és Amina nevét ki sem szabad ejteni otthon. Ezt az árulást nem képes megbocsátani neki. Mióta elköltöztek Londonból, apánk nyomát vesztette a lányának, és az a legjobb mindenkinek, ha ez így is marad. Még rá gondolni sem merek, mi lenne, ha a tudomására jutna Amina… hogy is nevezzem, nem mindennapi házassága a két angollal. Ha apánk megtudja, hogy Mina két férfivel él együtt, képes lenne megöletni. Hiába volt ő a kedvence, a becsület kedvéért kivégeztetné valami bérgyilkossal. Nem! A húgom a saját halálos ítéletét írná alá, ha valaha is belépne az Emirátusok területére. Ezt persze ő is pontosan tudja, de a szeretete Selina iránt megzavarhatja az ítélőképességét. Ennek az őrült ötletnek véget kell vetni, mielőtt még befészkeli magát a gondolataiba. – Ez a marhaság még csak eszedbe se jusson! Hatalmas veszélynek tennéd ki magad. – Aztán hogy egészen biztosra menjek, kijátszom a nem túl fair, de hatásos kártyámat. – Ráadásul most már nem csak magadra kell gondolnod – bökök a hasa felé. – Nem kockáztathatsz, Mina. Csüggedten hajtja le a fejét és a szája szélét rágcsálja frusztráltan. – Tudom, igazad van. Ráadásul a fiúk sem egyeznének bele, ebben biztos vagyok. Amennyire féltenek, képesek lennének az ágyhoz láncolni – mondja, aztán mintha enyhe pír futná el az arcát. Úgy teszek, mintha nem érteném az akaratlan utalást a szexre. Marhára bejönnek az ilyenfajta játékok, viszont már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy a kishúgom hasonlókat csinál. – Már akkor belenyugodtam, hogy soha többé nem tehetem be a lábam a hazámba, amikor a szökés mellett döntöttem. De ez akkor is olyan igazságtalan. Selinának szüksége lenne rám, most jobban, mint bármikor. Meddig büntetnek még bennünket? Olyan levertnek látszik, hogy komolyan én is kezdem rosszul érezni magam miatta. Odahajolok, és megölelem, ő azonnal körém fonja a karjait és a mellembe szuszog, mint egy kismacska. Nincs semmi értelme, hogy vitába kezdjünk a nők elnyomott helyzetéről az országunkban. Jól ismerem Amina álláspontját és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy több mint három éve megszökött egy kényszerházasság elől. Én az ő pártján állok, de vannak bizonyos dolgok, amiket nem áll hatalmamban megváltoztatni. Mégis szeretném kicsit felvidítani, mert a stressz nem tesz jót neki ebben az állapotban. Ráadásul, ha Dylan és Liam meglátja, hogy kisírt szemmel hagyja el a szobámat, azok a kóklerek megpróbálnak majd kibelezni, azt bármiben lefogadom. – Tudod mit? – Mit? – szipogja. – Írj neki egy levelet, és én megígérem, hogy eljuttatom személyesen hozzá. Azt még nem tudom hogyan – vakarom meg a tarkómat és kissé eltolom magamtól –, de valahogy akkor is megtalálom a módját, hogy a kezébe adjam a leveledet. Felcsillanó szemekkel néz rám. – Megtennéd? – Mikor volt olyan, hogy ne tettem volna meg valamit érted? – kérdem szememet a plafon felé emelve. Elvigyorodik. – Ez igaz. Sosem tudtál ellenállni a bájomnak. – Ne vidd túlzásba, Amina – bökök felé figyelmeztetőn, mire félrebiccenti a fejét.