Vodice, napjainkban
Egy kellemes nyári nap, késő délután, a Trogir melletti kihalt sziklapárkányon bámulok a semmibe, a langyos szél simogatóan ölel. A rövidnadrágom és a pólóm teljesen átizzadtam. Nézem a vizet, ez az én igazi hazám, az én tengerem. A végtelen kékség előttem hullámzik, és a lelkem egy hatalmas, szárnyait széttáró sirályként vitorlázik a horizont felé, ahol a víz az éggel összeér. Egy sziklán ülök, nyomja a combom, de nem érdekel a fájdalom, mert legalább érzem, hogy élek.
Még élek.
Elfogadtam már az elfogadhatatlant, vagy inkább nincs erőm harcolni ellene. Haldoklom. Lassan, alattomosan emészt fel a kór. Nincs harsány, látványos tünete, csak szépen lassan pusztítja el a belsőm és az elmém. Lehet egy hét, vagy egy év, mire felzabál. Mint ahogy mindennek az életemben, en
