– Amina… – szól közbe Dylan mély, vészjósló hangon, de neki eszébe sincs abbahagyni, tovább beszél.
– Azt gondoltam, Greenhavenben talán megvilágosodom – szemét a plafon felé emeli és elhúzza a száját –, és végre képes leszek kiigazodni az érzéseim között, de nem így történt. Imádok minden egyes pillanatot, amit együtt töltünk – folytatja érzelmektől elcsukló hangon –, de úgy érzem, muszáj távolságot tartanom ahhoz, hogy képes legyek gondolkodni.
– Azt mondtad, szeretsz? – bukik ki belőlem a kérdés, mert a monológjának azon a pontján még mindig nem sikerült túljutnom.
Elhallgat és szégyellősen lehajtja a fejét.
– Azt mondtam. Mert ez az igazság.
Rohadtul vágytam rá, hogy kimondja, mert a tekintetében ott bujkált ez a vallomás, minden egyes alkalommal, amikor a karomban tartottam. De a
