Az órámra nézek. Egy órája ülök a fotelben, ő az ágyon fekszik, és nagyjából a semmiről beszélünk.
És élvezem…
Felhívtam a kapitányt, elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és hogy Felice semmiről sem tehet, noha én is üvöltöttem vele, mint az állat. Ráadásul a szolgálati autót se keresse rajta, mert lenyúltam.
– Bele sem merek gondolni, hogy mi rólam a véleménye – suttogja váratlanul. Nem válaszolok, ő elmosolyodik. – Vagy talán úgy van vele, mint az első napon. Annyira nem érdekeltem, hogy még véleménye sem volt rólam. Semmilyen.
Igen, emlékszem, hogy valami ilyesmit mondtam neki.
– Érdekel… – szalad ki a számon, mire feljebb ül. A karfára helyezem a karom, és megtámasztom az állam. Sokkal halkabban mondom: – Nagyon is érdekel.
Nem tud mit kezdeni a szavaimmal, és azt hiszem, én sem na
