Matteo
Úgy érzem magam, mintha szülni vinnék egy nőt. Mellettem ül, a hasán van a keze, a biztonsági övvel már nem is bíbelődtem, így előre tud kissé dőlni. Olykor a szája elé teszi a kezét, fel vagyok készülve rá, hogy bármikor idehány. Voltaképpen úgy megijesztett, hogy ez már csak hab lenne a tortán.
Kávé… Milyen kávé? A kávétól nincs ilyen rosszul az ember!
– Ki kéne szállnom – motyogja.
– Megálljak?
– Jaj, ne… Inkább menjünk. Messze vagyunk még?
– Nem, mindjárt ott vagyunk a hotelnál.
Mélyeket sóhajt, bizonyára a hányingerét próbálja leküzdeni. Megemeli a fejét.
– Úgy dobog a szívem, hogy mindjárt kiugrik a helyéről.
Na igen, az nekem is, csak nekem az ijedségtől…
Nehogy baja essen, könyörgök!
Mi van, ha szívbeteg, vagy ki tudja?
– Itt vagyunk! – Leparkolok a bejárat előtt
