Matteo
Végre megjött az eszem.
Vagy elment?
Megjött, megjött, jó ez így, nem is értem, mire vártam eddig. Annyira tiszta ez a helyzet, hogy már szinte hasogat a lábam a fölösleges köröktől, amiket futunk. Nem támadtam le, csupán egyértelmű voltam, és még szépen is fogalmaztam, mert ment volna keményebben is: „Gyere fel hozzám, és reggelik kefélünk…!”
Mázli, hogy az ember sokszor nem azt mondja, amire gondol.
Tisztára bepörgetett ez a nő. Donatella sem volt piskóta, de Isabella és az ő ártatlan kérdései: „Mivel? Miért? Én?”
Elképesztő! Senki sem mondta még neki, hogy a lábairól képtelenség az embernek levenni a szemét, és olyan szép arca van, hogy festeni sem lehetne szebbet?
Vissza kell magam fognom, mert egyelőre nem csap le az ajánlatomra, szótlanul áll, és a tengert kémleli. Remé
