A meghívása ott kezdődött, hogy szó nélkül felült a motorra. Legalábbis addig így gondoltam, amíg előre nem hajolt, és a fülembe nem súgta.
– A szállodához menjünk, kérlek!
Szóval nem jön fel hozzám.
Hm… Ezt már kihívásnak veszem.
Jól van, bella!
Tetszik, hogy udvarolnom kell.
Nem kezdem fűzni, elindulok, majd pár perc múlva meg is érkezünk a hotel elé. Lemászik mögülem, levesszük a bukósisakot, feszeng, a táskáját igazgatja.
Megmondtam, nekem több kell, nem fogok nyomulni, neki kell hívnia. Még akkor is így vélem, ha tudom, hogy elég lenne magamhoz húznom, és máris képtelen lenne ellenállni.
– Gondolom, most kéne, hogy felhívjalak…
– Gondolod? Szerintem nem gondolnod kellene, hanem érezned. – Elmosolyodom, mert az arca konkrétan rémületet tükröz. Ennyire tart egy közös éjszakától
