A nap fénye már körbevesz minket, valahol a távolban egy férfi kutyát sétáltat, én pedig Matteo vállára hajtva a fejemet nézem a messziségben az alakját, majd a tengert, és a napot, ami narancsosan kacérkodik a vízfelülettel.
Nápoly szép.
Nápoly fájdalmasan szép.
És én kínzóan fájdalmasan beleszerettem ebbe a férfiba.
A hátamat cirógatja, jó ideig nem mozdulunk, végül én dőlök kissé hátrébb.
Elmosolyodom, ő azonban komolyan néz a szemem közé.
– Félek magamtól a közeledben, Isabella…
– Miért?
– Mert nem vagyok ura önmagamnak. Túl őszintévé teszel, érzéseket keltesz bennem…
Nem fejezi be, egy időre újra a vállára fekszem, hátha sikerül visszatartanom a könnyeimet. Olyan borzasztó, hogy az ember életében még a boldogság is fájdalmas lehet.
– Ne haragudj rám… Semmiért… Ha értetlen vo
