Köszönni szeretnék neki, hozzábújni, megsimogatni, a szemébe nézni… De csak megállok mellette, és a hullámokat hallgatom, ahogy a köveken csattannak. Mereven figyeli a nagy semmit, egyenletesen veszi a levegőt, mint egy nyugodt éjszakán egy gyermek. Összerezzenek, amikor megszólal.
– Mit akarsz?
Persze… Bánt ez a kérdés, a hangsúly pedig pláne, de nem abból a fából faragtak, hogy feladjam.
– Téged.
Arra számítok, hogy rám néz, magához húz, és ha nem is örökre, de még egyszer az életben érezhetem a teste melegét.
– Menj el!
– Nem. Nem megyek el. – Közelebb lépek, de még mindig nem mozdul. – Gustavo elmondta, hogy mi történt.
Idegesen felnevet.
– Gustavo – suttogja, mintha dühítené, hogy a keresztnevén szólítom a kollégáját. – Tényleg? Na és mi?
– Megölték az informátorodat.
– Kivé
