2
Léptek zaja a vaslépcsőn. Strike hirtelen felült; azt sem tudta, öt percet aludt vagy ötvenet. Valaki bekopogott az üvegajtón.
– Jöjjön be, nyitva van! – kiabált ki, és lepillantva ellenőrizte, hogy a lecsatolt műlábát eltakarja a nadrágszára.
Legnagyobb megkönnyebbülésére John Bristow lépett a szobába; sűrűn pislogott vastag lencséjű szemüvege mögött, és igen zaklatottnak tűnt.
– Jó estét, John! Jöjjön, üljön le!
De Bristow csak jött, jött felé, az arca foltokban kipirult, és úgy forrt benne a düh, mint amikor Strike nem vállalta el az ügyét. Megragadta a felajánlott szék támláját.
– Megmondtam – kezdte, és vékony arca felváltva sápadt el és pirult ki újra, miközben csontos mutatóujjával Strike felé böködött –, egészen világosan megmondtam, hogy nem akarom, hogy anyámmal beszéljen
