Kakukkszó

PROLÓGUS Is demum miser est, cuius nobilitas miserias nobilitat. Boldogtalan, kinek hírétől balszerencséje is hírre jut. Lucius Accius: Telephus Úgy zúgott az utca, mintha legyek zümmögtek volna. Ott nyomorgott a sok fotós a kordon mögött, hosszú orrú fényképezőgépeiket készenlétben tartva, leheletük felhőként párállott. A rendőrök el-elsétáltak előttük. Egyenletesen hullott a hó a sapkáikra, a vállukra. Kesztyűs kezek törölgették a lencséket. Időről időre kitört a kapkodó kattogás, amikor a fotósok serege a várakozás ideje alatt nekiállt képeket készíteni a fehér vászonsátorról az út közepén, mögötte a magas, vörös téglás lakóház bejáratáról, és a legfelső emelet erkélyéről, ahonnan az áldozat kiesett. Az egymáshoz préselődő lesifotósok mögött fehér kisbuszok parkoltak, tetejükön hatalmas parabolaantennákkal, mellettük újságírók beszéltek, némelyik idegen nyelven, körülöttük fejhallgatós hangtechnikusok tébláboltak. A felvételek szüneteiben a riporterek egy helyben topogtak, kezüket a néhány saroknyira lévő, nagy forgalmú kávézóból hozott kávéspoharakkal melengetve. Hogy elüssék a várakozás idejét, a prémes sapkát viselő operatőrök a fotósok hátát filmezték, az erkélyt, a holttestet takaró sátrat, majd úgy helyezkedtek, hogy nagytotálban vehessék a káoszt, ami hirtelen berobbant ebbe a nyugodt, behavazott mayfairi utcába, a fehér kőoszlopokkal keretezett, gondosan formára nyírt sövények szegélyezte fényes, fekete ajtók sorai közé. A 18-as számú ház bejáratát rendőrségi szalag zárta el. Bent, az előcsarnokban időnként feltűnt egy-egy rendőr, és köztük fehér ruhás helyszínelők is. A tévécsatornák már órákkal ezelőtt megtudták a hírt. Az utca két végén kezdett gyülekezni a nagyközönség is, őket további rendőrök tartották távol. Egyesek kimondottan bámészkodni jöttek, mások csak megálltak munkába menet. Sokan mobiltelefont tartottak a magasba, hogy készítsenek néhány képet, mielőtt továbbmennének. Egy fiatalember, aki nem tudta, melyik is az a bizonyos erkély, sorban lefotózta mindegyiket. Pedig a középsőn egy sor dísznövény zsúfolódott össze, és a három csinosra nyírt, sűrű levelekből álló gömb mellett aligha fért volna el egy ember. Egy csapat fiatal lány virágot hozott. Az operatőrök felvették, ahogy átadják a rendőröknek, azok meg nem igazán tudták, hová tegyék őket. Végül zavartan berakták egy rendőrségi kisbusz hátuljába, miközben tudták jól, hogy a kamerák lencséi minden mozdulatukat követik. A hírcsatornák kiküldött munkatársai folyamatosan kommentáltak, spekulálgattak a kevéske kitudódott szenzációs információmorzsa körül. – …a legfelső emeleti lakásból ma hajnali két óra körül. Az épület biztonsági őre hívta ki a rendőrséget… – …egyelőre semmi jele, hogy el akarnák vinni a holttestet, amiből egyesek arra következtetnek, hogy… – …nem tudni, egyedül volt-e, amikor lezuhant… – …csoportok érkeztek az épületbe, hogy alaposan átkutassák. Hűvös fény derengett a sátor belsejében. Ketten guggoltak a holttest mellett, készültek végre betenni a fekete műanyag zsákba. A fejéből egy kis vér csorgott a hóra. Az arca összeroncsolódott, feldagadt. Az egyik szeme kövér ránccá változott, de a másikból kilátszott némi vékonyka, tompa fehérség a felpuffadt szemhéjak közti résben. Ahogy a fény megcsillant a rajta lévő flitteres felsőrészen, azt a nyugtalanító érzést keltette, hogy a test megmozdult, mintha újra levegőt vett volna, vagy megfeszítette volna az izmait, mielőtt feláll. A fejük feletti vászonra puha ujjkoppintásokkal hullott a hó. – Hol az a rohadt mentő? Roy Carver felügyelő egyre jobban kijött a sodrából. Pocakos, sózott marhahússzín arcú férfi volt, ingein általában izzadságfoltok keretezték a hónalját. Ami kevés türelemmel rendelkezett, az már órákkal ezelőtt elfogyott. Majdnem olyan rég itt volt már, mint maga a holttest; a lába annyira átfázott, hogy már nem is érezte, és az éhségtől szédelgett is. – A mentő kétpercnyire van – felelte Eric Wardle nyomozó akaratlanul is felettese kérdésére, miközben fülére szorított telefonjával a sátorba lépett. – Épp most szerveztem meg, hová álljon. Carver mordult egyet. Rosszkedvét csak súlyosbította, hogy meg volt róla győződve, Wardle a fotósok miatt ilyen izgatott. A kisfiúsan jóképű, sűrű, hullámos barna hajú (most a hótól kissé ősz) nyomozó Carver véleménye szerint direkt kényelmesebben tette a dolgát azon kevés alkalommal, amikor kiléptek a sátorból. – Legalább ezek eltűnnek majd, ha elviszik a holttestet – mondta Wardle, még mindig a fotósokat bámulva. – Addig nem, amíg úgy viselkedünk, mintha ez egy kibaszott gyilkossági helyszín lenne! – csattant fel Carver. Wardle nem felelt a kimondatlan kihívásra. De Carverből akkor is kirobbant. – Ez a szegény liba kiugrott. Nem volt ott senki más! Ez a te úgynevezett tanúd, ez szétkokózta az… – Itt van – vágott közbe Wardle, és Carver undorodva nézte, ahogy ismét kilép a sátorból, hogy a fényképezőgépek kereszttüzében várhassa be a mentőt. A sztori maga mögé utasított politikai híreket, háborúkat, katasztrófákat. Minden változatában ott ragyogtak a képek a nő hibátlan arcáról, karcsú, feszes testéről. Az a néhány ismert tény órákon belül milliókhoz jutott el. A nyilvános veszekedés a híres baráttal, a hazaút egyedül, a kiabálás, amit meghallott valaki, és végül a halálos zuhanás… A barát elvonóra menekült, a rendőrség nem nyilatkozott. Nem lehetett nyugta azoknak, akikkel a halála előtti estén találkozott. Több ezer flekknyi cikket, sok-sok órányi híradót töltöttek meg velük, és rövid időre még az a nő is híres lett, aki megesküdött, hogy hallott egy második veszekedést is, alig pillanatokkal a zuhanás előtt. Őt kisebb fényképpel jutalmazták a lapok a gyönyörű halott lány képe mellett. Aztán a közvélemény szinte hallható csalódással nyögött fel, amikor bebizonyosodott, hogy a tanú hazudott. Ekkor ő vonult be egy elvonóra, a híres elsődleges gyanúsított pedig kijött, mintha a kis időjós házikó női és férfi alakja lennének, akik sohasem lehetnek kint egy időben. Szóval akkor mégis öngyilkosság volt. Pillanatnyi döbbent csend után a sztori másodszor is lendületet vett. Megírták, hogy a lány kiegyensúlyozatlan volt, labilis, alkalmatlan a vadsága, szépsége révén ölébe hullott szupersztár életre; hogy az erkölcstelen pénzeszsákok, akik körében mozgott, megrontották; hogy új, dekadens életmódjától végleg összezavarodott amúgy is törékeny személyisége. Tanmese lett belőle, leplezetlen kárörömtől csöpögő, és annyi újságíró hivatkozott az apropóján Ikaroszra, hogy a Private Eye külön cikket jelentetett meg erről. Végül ez a nagy izgatottság unalomba hajszolta magát, és már az újságírók sem tudtak mit hozzátenni, csak azt, hogy így is túl sokat beszéltek.