Kakukkszó

1

1

Bár valamennyi dráma és izgalom akadt Robin Ellacott eddigi huszonöt évében, mostanáig még sosem ébredt reggel azzal a biztos tudattal, hogy erre a napra egész életében emlékezni fog.

Nem sokkal éjfél előtt Matthew, a barátja, akivel már jó ideje együtt volt, megkérte a kezét az Erósz-szobor tövében, a Piccadilly Circus kellős közepén. A lány igenjét követő szédelgő, felszabadult pillanatban aztán bevallotta, hogy eredetileg abban a thai étteremben akarta előhozni a kérdést, ahol épp az imént vacsoráztak, csakhogy nem számolt a szomszéd asztalnál ülő néma párral, akik az egész beszélgetésüket érdeklődve hallgatták. Így hát azt javasolta, hogy sétáljanak egyet az egyre sötétebb utcákon, hiába tiltakozott Robin (hiszen mindketten korán keltek másnap). Végül megszállta az ihlet, és a szobor talapzatához vezette az összezavarodott lányt. Ott pedig minden diszkréciót félredobva (egyáltalán nem matthew-i módon), féltérdre ereszkedett, és megkérte a kezét a lépcsőkön kuporgó csövesek előtt, akik valami denaturáltszesz-szerűséget adtak körbe egy üvegben.

Robin szerint ez volt a valaha megtörtént legtökéletesebb lánykérés a házasság intézményének teljes történelme során. Matthew-nak még egy gyűrű is lapult a zsebében, ami most ott díszelgett Robin ujján – zafírköves, két gyémánttal, és pontosan ráillett a kezére. Egész úton, amíg beért a városba, azt bámulta az ölében fekvő kezén. Most már volt ez a történetük Matthew-val, olyan valódi családi történet, amit az ember elmesélhet a gyerekeinek, amiben apa terve (Robinnak nagyon tetszett, hogy megtervezte az egészet) dugába dől, és valami spontán dolog alakul ki helyette. Robinnak tetszettek a csövesek, a hold, és Matthew is, ahogy ott térdelt rémülten, zavartan; tetszett neki Erósz meg a jó öreg, koszos Piccadilly is, meg a fekete taxi, amivel hazamentek Claphambe. Igazából nem sok hiányzott hozzá, hogy tetsszen neki egész London, bár az alatt a három hónap alatt, amióta itt élt, még nem igazán sikerült megszeretnie. Még a vele egy metrókocsiba bezsúfolódott sápadt, türelmetlen utastársait is bearanyozta a gyűrű ragyogása. Robin kilépett a hűvös márciusi napfénybe a Tottenham Court Road metróállomásáról, hüvelykujjával végigsimított a platinakarika alján, és szinte felrobbant benne a boldogság a gondolatra, hogy az ebédszünetben talán vehetne majd néhány esküvői magazint.

A férfiak tekintete meg-megállapodott rajta, ahogy lassan átevickélt az útfelbontásokon az Oxford Street elején, időnként a jobb kezében tartott papírra pillantva. Robin minden felfogás szerint csinos lány volt, magas és telt idomú, hosszú, vörösesszőke hajjal, amely minden fürge léptével hullámzott a vállán; a hűvös levegőben még sápadt arca is kipirosodott kissé. Ma kezd egy egyhetes titkárnői turnust. Alkalmi munkákat vállalt, amióta Londonba jött, hogy Matthew-val lehessen, bár már nem tart ez sokáig. Most már ott sorakoztak a naptárában az általa igazinak hívott állásinterjúk is.

Ezekben az unalmas, rövid munkákban gyakran az volt a legnagyobb kihívás, hogy az ember egyáltalán megtalálja a munkahelyet. A yorkshire-i kisváros után, amit otthagyott, London hatalmasnak, bonyolultnak és bevehetetlennek tűnt számára. Matthew mondta is, hogy ne mászkáljon folyton nyitott útikönyvvel a kezében, mert attól turistának néz ki, és veszélybe is sodorhatja magát. Ezért aztán egyre gyakrabban elnagyolt, kézzel rajzolt térképkékre hagyatkozott, amiket a munkaközvetítőnél firkantott le neki valaki. De nem volt róla meggyőződve, hogy ettől őslakosabb londoninak látszik.

A munkaterületet körülvevő fémkerítések és kék műanyag paravánok miatt még sokkal kevésbé látta, merre is kéne tartania, mert azok eltakarták a kezében tartott papírdarabon bejelölt viszonyítási pontok nagy részét. Átment a felbontott úton egy magas irodaépület előtt, ami a térképén Centre Point néven szerepelt. A sűrű sorokban álló egyforma, négyzet alakú ablakok gigantikus betongofrira emlékeztették. Aztán továbbindult arrafelé, amerre a Denmark Streetet sejtette.

Szinte véletlenül talált rá, miután végigment egy Denmark Place nevű szűk mellékutcán, és egy rövid kis utcára jutott, teli színes kirakatokkal – gitárok, zongorák, és mindenféle egyéb zeneszerszám díszelgett bennük. Az út közepén egy lyuk tátongott, körülötte piros-fehér korlátok, és a fényvisszaverő mellényt viselő munkások már így kora reggel is füttyögtek utána – Robin úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Az órájára nézett. Mivel szokás szerint számolt időt arra is, hogy esetleg eltéved, negyed órával előbb érkezett meg. Új munkahelye épületének jellegtelen, feketére festett ajtaja a 12 Bar Café bal oldalán helyezkedett el, az irodatulajdonos neve egy letépett, vonalas papírdarabra volt felírva és odacelluxozva a második emeleti csengőre. Egy rendes napon, amikor nem ragyog az ujján ez a vadonatúj gyűrű, Robin talán lehangolónak találta volna ezt, ma azonban a koszos papírdarab és az ajtóról lepattogzó festés (akárcsak a csövesek tegnap este) pusztán életszerű részleteknek tűntek a díszletben, ahol az ő nagy, romantikus története játszódik. Megint ránézett az órájára (megcsillant a zafír, Robinnak pedig nagyot dobbant a szíve, most már egész életében nézheti ezt a csillogó követ!), és egyetlen euforikus pillanat alatt eldöntötte, hogy felmegy korábban, és mutat egy kis lelkesedést a munka iránt, ami igazából a legkevésbé sem érdekelte.

Már épp nyúlt volna a csengő felé, amikor felpattant a fekete ajtó, és egy nő rohant ki rajta az utcára. Egy furán mozdulatlan másodpercig egyenesen egymás szemébe néztek, míg mindketten felkészültek az összeütközésre. Robin érzékei szokatlanul élesen működtek ezen az elvarázsolt reggelen. A pillanat törtrészéig látta ezt a fehér arcot, de úgy érezte, annyira megjegyezte, hogy egy kicsivel később (amikor alig egy centivel egymás mellett elslisszolva sikeresen elkerülték az ütközést, és a sötét hajú nő elsietett az utcán, majd befordulva a sarkon eltűnt szem elől) emlékezetből is tökéletes képet tudna rajzolni róla. Nem is csak az arc kivételes szépsége maradt meg ennyire a fejében, hanem inkább a nő arckifejezése, amely sápadtan dühös, de mégis furcsán felvillanyozott volt.

Robin megfogta az ajtót, mielőtt az bezáródott volna, és belépett az ütött-kopott lépcsőházba. Régimódi vaslépcső kerengett felfelé az ugyanilyen ódon, ráccsal körbevett liftakna körül. Odafigyelve, nehogy a cipője sarka beleakadjon a lépcsőfokok fémhálójába, felment az első lépcsőfordulóig, el egy ajtó előtt, amin egy bekeretezett, laminált poszter díszelgett CROWDY GRAFIKAI STÚDIÓ felirattal, majd továbbindult. Csak amikor egy emelettel feljebb ért, az üvegajtó elé, akkor jött rá, milyen munkahelyre is küldték kisegíteni ma. A munkaközvetítőnél senki sem szólt erről. A lent, a csengő melletti papírdarabon látott név itt egy üvegtáblába volt gravírozva: C. B. STRIKE, alatta pedig még egy szó: MAGÁNNYOMOZÓ.

Robin teljesen mozdulatlanná dermedt, a szája kissé megnyílt. Olyan csodálat járta át, amit nem értett volna meg egyetlen ismerőse sem. Még soha, egyetlen embertársának (beleértve Matthew-t) sem fedte fel egész életét végigkísérő, titkos, gyerekes vágyát. És hogy ez pont ma történik meg, éppen ma! Olyan volt, mintha Isten rákacsintott volna (és még ezt is valahogy a mai nap varázsához kapcsolta, Matthew-hoz, a gyűrűhöz, akkor is, ha jobban belegondolva semmiféle kapcsolat nem volt közöttük).

Kiélvezte a pillanatot, úgy lépett közelebb nagyon lassan a gravírozott ajtóhoz. Kinyújtotta a bal kezét (a zafír most sötéten csillogott ebben a halványabb fényben) a kilincs felé – de mielőtt elérte volna, az üvegajtó felpattant.

Ezúttal azonban nem sikerült elkerülnie. Egy százkilós, zilált kinézetű férfi rohant bele meglepetten. Robin elveszítette az egyensúlyát, és elesett. A táskája a levegőbe repült, és karjaival szélmalomként csapkodva dőlt hátra, a halálos lépcső felett tátongó mélység felé.