Kakukkszó

2

2

Strike-nak meg sem kottyant az ütközés, de hallotta a női sikolyt, és ösztönösen cselekedett – egyik hosszú kezével gyorsan előrenyúlva megragadott egy maréknyi ruhát-embert. Ekkor másodszor is sikítás visszhangzott a lépcsőház kőfalai közt, ezúttal már a fájdalomé, de egy határozott fogással és rántással sikerült újra egyenesbe hoznia a lányt. A sikolyok még mindig ott pattogtak a falak között, és Strike ekkor jött rá, hogy ő is elkiáltotta magát: – Jézusom!

A lány kétrét görnyedve, nyöszörögve támaszkodott az iroda ajtajának. Abból, amilyen féloldalasan hajolt előre, egyik kezével mélyen a kabátja hajtókája alá nyúlva, Strike levonta a következtetést – úgy mentette meg, hogy jó alaposan belemarkolt a bal mellébe. A hullámos, világosszőke hajzuhatag elrejtette a lány kipirult arcának nagy részét, de Strike látta, hogy egyik, így is kivillanó szeméből a fájdalom könnyei csorognak.

– Bassza meg… elnézést! – A hangos szavak megint visszhangot vertek a lépcsőházban. – Nem láttam magát… nem gondoltam, hogy van itt valaki…

Valahonnan alulról felkiabált a fura, magányos reklámgrafikus, aki az alattuk lévő irodát foglalta el: – Mi folyik ott fent? – Még egy másodperc, és felülről is tompa méltatlankodás jelezte, hogy a lenti bár tulajdonosát, aki a Strike irodája fölötti tetőtéri lakásban élt, szintén megzavarta (talán fel is ébresztette) a ricsaj.

– Jöjjön be…

Strike az ujjai hegyével – hogy még véletlenül se érjen hozzá a lányhoz, aki az ajtónak dőlve állt – kitárta az ajtót, és sietve betessékelte az irodába.

– Minden rendben? – szólt fel újra sírós hangján a reklámgrafikus.

Strike bevágta maga mögött az ajtót.

– Jól vagyok – hazudta Robin remegő hangon, kissé még mindig előregörnyedve, a mellkasára szorított kézzel. Strike-nak háttal állt meg. Egy-két pillanat múlva felegyenesedett és megfordult. Az arca skarlátvörös volt, a szeme még mindig nedves.

A férfi, aki véletlenül így nekiment, hatalmas termetű volt. Magassága és szőrössége, na meg finoman kiemelkedő pocakja is egy grizzlymedvét juttatott eszébe. Egyik szeme feldagadt, bekékült, és egy vágás díszelgett épp a szemöldöke fölött. Az arca bal oldalán és vastag nyakán jobb felől (a gyűrött ing kigombolódott gallérja felett) a duzzadt, fehér szélű körömnyomokban beszáradt vért pillantott meg.

– Maga St-Strike úr?

– Aha.

– Én… én a helyettes vagyok.

– A micsoda?

– A helyettes titkárnő. Az Ideiglenes megoldásoktól.

Az ügynökség neve sem törölte le a hitetlenkedő kifejezést a férfi viharvert arcáról. Csak bámultak egymásra idegesen, ellenségesen.

Akárcsak Robin, Cormoran Strike is jól tudta, hogy az elmúlt tizenkét óra mindörökre megmarad az emlékezetében – az éjszaka, ami új korszakot nyitott az életében. Most pedig, úgy tűnt, a sors csinos, bézsszín ballonkabátba bújt küldöttel gúnyolódott azon, hogy az élete épp a katasztrófa felé rohan. Neki nem kellett helyettes. Amikor elküldte Robin elődjét, azzal fel is akarta mondani a szerződésüket.

– Mennyi időre küldték?

– Egy… először egy hétre – felelte Robin, akit még sosem fogadtak ennél kevésbé lelkesen.

Strike gyorsan elvégzett egy gyors fejszámolást. Az ügynökség vérlázítóan magas áraival a helyettes egyheti fizetése csak még kezelhetetlenebb mélységekbe taszítaná a tartozását. Könnyen lehet, hogy ez lenne az utolsó csepp, amit az első számú hitelezője már emleget egy ideje.

– Megbocsát egy pillanatra?

Az üvegajtón át távozott a helyiségből, majd rögtön jobbra fordult, egy apró, nyirkos vécébe. Itt bezárta maga mögött az ajtót, és belebámult a mosdó fölötti megrepedt, foltos tükörbe.

Nem éppen csinos tükörkép nézett vissza rá. Strike magas, domború homloka, széles orra és vastag szemöldöke egy bokszolónak állt, fiatal Beethovenre emlékeztetett, és ezt csak tovább erősítette a megdagadt, bekékült szeme. Sűrű, göndör, szőnyeghez hasonlóan ruganyos hajának köszönhetően kamaszkori becenevei közt helyet kapott a Fanszőrhaj is. Öregebbnek nézett ki harmincöt événél.

Belenyomta a lefolyóba a dugót, és megtöltötte hideg vízzel a repedezett, koszos mosdókagylót. Nagy levegőt vett, és lüktető fejét egyszerűen bedugta a vízbe. Az így kiszorított víz a cipőjére loccsant, de tudomást sem vett róla. Jólesett ez a tíz másodpercnyi jeges, vakon mozdulatlan megkönnyebbülés.

A fejében összefüggéstelen képek villantak fel az előző estéről, ahogy három fiók tartalmát egy katonai málhazsákba gyömöszöli, Charlotte meg kiabál vele közben; ahogy az a hamutartó eltalálja a szemöldökcsontján, amikor az ajtóból visszanéz; ahogy átgyalogol a sötét városon az irodájáig, ahol az íróasztalánál, a székben alszik egy-két órát. Aztán a végső, mocskos jelenet, miután Charlotte a hajnali órákban a nyomára akadt, és nekiugrott, hogy beledöfje azt a néhány tőrt, ami még benne szorult, amikor Strike eljött tőle; ahogy úgy döntött, hagyja elmenni, amikor kiviharzott az ajtón rögtön azután, hogy végigkarmolta az arcát; végül az az elborult pillanat, amelyben mégis utánavetette magát. És az üldözés éppoly gyorsan véget is ért, mint ahogy elkezdődött, ennek a vigyázatlan, felesleges lánynak a közbelépésével, akit így meg kellett mentenie, aztán pedig kiengesztelnie.

Szisszenő levegővétellel és egy mordulással jött fel a hideg víz alól, kellemesen tompán bizsergett az arca, a feje. Az ajtó hátoldalára akasztott kartonpapírszerű törülközővel megszárítkozott, és újra mogorva tükörképét kezdte bámulni. Most, hogy lemosta a vért, a karmolások az arcán semmivel sem látszottak súlyosabbnak a párna gyűrődéseinek lenyomatánál. Charlotte mostanra már odaért a metróhoz. Az egyik gondolat, ami az imént arra sarkallta, hogy utánaeredjen, az volt, nehogy a vonat elé vesse magát. Egyszer, még a húszas éveik közepén, egy különösen kemény veszekedés után felmászott a tetőre, ott billegett részegen, és megesküdött, hogy leugrik. Talán hálásnak is kellene lennie, hogy az Ideiglenes megoldások miatt ezúttal nem tudott utánamenni. A ma hajnali jelenet után már tényleg nem volt visszaút. Ezúttal már tényleg muszáj, hogy vége legyen.

Egyik kezével az átázott gallért rángatta a nyakán, a másikkal meg elhúzta az ajtó rozsdás reteszét. Kilépett a vécéből, és be az üvegajtón.

Kint az utcán rákezdte egy légkalapács. Robin az íróasztal előtt állt, háttal az ajtónak. Amikor Strike belépett, gyorsan kihúzta a kezét a kabátja alól, ő pedig rájött, hogy még mindig a mellét fájlalja.

– Minden rend… jól érzi magát? – kérdezte Strike, tekintetével gondosan elkerülve a sérült területet.

– Remekül. Nézze, ha nincs rám szüksége, megyek – felelte Robin, megőrizve méltóságát.

– Ne… nem kell, ne menjen – vágta rá egy hang Strike szájából, bár ő maga is undorodva hallgatta. – Egy hét… aha, az még jó lesz. Ööö… itt a mai posta… – Azzal rögtön fel is kapta a lábtörlőről, és szétterítette a lány előtt az üres asztalon, mint valami engesztelő áldozatot. – Szóval akkor, ha átnézné ezeket, felvenné a telefont, úgy általában összepakolna kicsit… a számítógép jelszava Hatherill23, mindjárt leírom… – És leírta, a lány óvatos, kételkedő tekintetének kereszttüzében. – Hát, tessék. Én itt leszek bent.

Azzal besétált a belső irodába, gondosan behúzta maga mögött az ajtót, aztán megállt teljesen mozdulatlanul, és a málhazsákot nézte az üres íróasztalon. Ott volt benne mindene, mert abban nem nagyon reménykedett, hogy a dolgainak Charlotte-nál hagyott kilenctizedét még valaha viszontlátja. A nő ebédidőre minden bizonnyal meg is szabadul tőlük, felgyújtja őket, kidobja az utcára, összevagdossa, hipóval önti le. Odakint könyörtelenül folytatta a légkalapács.

És most itt van az, hogy már lehetetlen visszafizetnie tornyosuló adósságait; hogy vállalkozása közelgő csődjéből további rémes dolgok következnek; hogy Charlotte-ot elhagyva máris dereng valami ismeretlen, bár nyilván szörnyű folytatás – így kimerültségében rászakadt Strike-ra ez az egész nyomorúság, mint valami iszonyatos kaleidoszkóp színei.

Jóformán észre sem vette, hogy megmozdult, és máris a székében találta magát, amelyben az éjszaka második felét töltötte. A papírvékony elválasztófal másik oldaláról mozgolódás tompa hangjai szűrődtek be hozzá. Az ideiglenes megoldás nyilván most kapcsolja be a számítógépet, és rövidesen felfedezi, hogy vagy három hete egyetlen e-mail sem jött munkaügyben. Aztán nekiáll kibontani a postán érkezett utolsó figyelmeztetéseket – erre ő maga kérte. Strike ismét az asztalra borult, arccal előre. Kimerült, sajgott mindene, és éhes is volt. Két karjával körbeölelte a fejét és eltakarta szemét-fülét, hogy ne kelljen végighallgatnia, hogyan válik nyilvánvalóvá megaláztatása egy vadidegen előtt, ott kint.