Kakukkszó

3

3

Öt perccel később kopogtak az ajtón; Strike már épp majdnem elaludt, de erre hirtelen felült a székben.

– Elnézést…

Öntudatlanul is megint Charlotte-ba bonyolódtak a gondolatai, és meglepte ez az idegen lány, ahogy belépett az ajtón. Közben letette a kabátját, így előtűnt a szorosan, egész csábítóan a testére simuló krémszínű pulóvere.

Strike a homloka közepére bámulva felelt neki: – Tessék?

– Egy ügyfél van itt. Beküldjem?

– Mi van itt?

– Egy ügyfél, Mr. Strike.

Strike csak nézte egy-két másodpercig, és közben igyekezett feldolgozni ezt az információt.

– Igen, jól van… nem, nem, legyen szíves, adjon néhány percet, Sandra, és aztán küldje be!

A lány szó nélkül kiment.

Strike alig egy pillanatot vesztegetett arra, hogy elgondolkodjon, vajon miért is szólította Sandrának, aztán máris talpra ugrott. El kellett ugyanis érnie, hogy ha lehet, ne úgy nézzen ki (és ne is olyan szaga legyen), mint aki ruhában aludt. Az asztal alól előhalászta a málhazsákját, és kihúzott belőle egy tubus fogkrémet – ebből vagy nyolc centit belenyomott a kitátott szájába. Azt is észrevette, hogy az előbbi mosakodástól elázott a nyakkendője, és az ingét elöl végig vércseppek borítják. Mindkettőt gyorsan lerántotta magáról (a gombok hangosan pattogtak a falakon és az iratszekrényeken), és a zsákjából előhúzott egy tiszta, bár meglehetősen gyűrött inget. Belebújt, vastag ujjaival ügyetlenkedett a gombokon. Miután eldugta szem elől a zsákot az üres iratszekrény mögé, sietve leült, és megdörzsölte a szeme sarkát, nincs-e benne csipa; közben pedig végig azon töprengett, ez az úgynevezett ügyfél vajon igazi-e, és tényleg hajlandó-e valódi pénzzel fizetni a magánnyomozói szolgálataiért. Tizennyolc hónapos, csőd felé rohanó zuhanása során Strike ugyanis megtanulta, hogy ezek közül egyiket sem veheti készpénznek. Két ügyfelének még mindig a nyakára kellett járnia, hogy fizessék ki a tartozásukat, egy harmadik pedig megtagadta, hogy akár egy pennyt is fizessen, mert nem tetszett neki, amit Strike talált. Tekintve, hogy egyre súlyosabban eladósodott, és a környék lakbéreinek felülvizsgálata azzal is fenyegetett, hogy elveszíti ezt a remek irodát London központi részén, amelyben pedig mindig akkora örömét lelte, Strike nem engedhette meg magának, hogy ügyvédet fogadjon. Képzeletben mostanában keményebb, nyersebb módszerekhez folyamodott, hogy járandóságait bevasalja – nagy megelégedésére szolgált volna látni, ahogy legelegánsabb adósa összekucorodik a baseballütője előtt.

Ismét nyílt az ajtó. Strike gyorsan kihúzta a mutatóujját az orrlyukából, és kiegyenesedett a székben. Igyekezett jókedvűnek, élénknek tűnni.

– Mr. Strike, az úr Mr. Bristow.

Robin nyomában belépett a lehetséges ügyfél is. Első ránézésre jó benyomást keltett. Határozottan nyúlszerű megjelenése volt, a felső ajka kissé vékonyabb, és nem takarta el jókora első fogait; az arca homokszínű, és szemüvege vastagságából ítélve kissé rövidlátó is lehetett. Viszont csodás szabású, sötétszürke öltönyt viselt, és csillogó, világoskék nyakkendője, karórája, cipője mind drágának tűnt.

Az idegen makulátlan fehér inge csak még inkább arra emlékeztette Strike-ot, hogy az ő ruháit vagy ezer ránc barázdálja. Felállt, hogy minél előnyösebben mutathassa meg Bristow-nak 190 centis magasságát, szőrös kezét felé nyújtotta, és igyekezett látogatója ruházati előnyét azzal kompenzálni, hogy a mosáshoz is túl elfoglalt ember látszatát kelti.

– Cormoran Strike, örvendek!

– John Bristow – felelte a másik, és kezet ráztak. Kellemes hangja volt, kulturált, bizonytalan. A pillantása megakadt Strike feldagadt szemén.

– Hozhatok önöknek egy kis teát vagy kávét? – érdeklődött Robin.

Bristow egy eszpresszót kért, feketén, Strike pedig nem válaszolt, mert épp akkor vett észre egy vastag szemöldökű, ronda tweedkosztümöt viselő fiatal nőt a kinti helyiségben, az ajtó mellett álló kopott kanapén. Már-már a hihetetlennel határos, hogy ugyanabban az időben két érdeklődő is érkezzen. De hát csak nem egy másik helyettes titkárnő az?

– És ön, Mr. Strike? – kérdezte Robin.

– Tessék? Ó… kávét, feketén, két cukorral. Köszönöm, Sandra – felelte, még mielőtt meggondolhatta volna magát. Látta, ahogy a lánynak megrándul a szája, amikor behúzta maga után az ajtót. Csak akkor jutott eszébe, hogy nincs is az irodában sem kávé, sem cukor, de még csésze sem.

Bristow most leült, miután Strike erre kérte, és körbenézett a leharcolt irodában. Strike attól tartott, az arca csalódottságot tükröz. Valami olyasfajta idegességet látott ezen az ügyfélen, amit gyanakvó férjekhez szokott kapcsolni; ugyanakkor a férfi halványan valamiféle tekintélyt is sugárzott, főleg a nyilvánvalóan drága öltönye révén. Strike azon tűnődött, vajon hogyan jutott el hozzá Bristow. Nehéz elterjeszteni az ember hírét, ha egyetlen ügyfelének sincsenek barátai (legalábbis ezt sírták el neki rendszeresen a telefonban).

– Mit tehetek önért, Mr. Bristow? – érdeklődött, miután ő is leült.

– Nos, ööö… valójában szeretném előbb megkérdezni… azt hiszem, mi már találkoztunk.

– Valóban?

– Biztosan nem emlékszik rám, sok-sok évvel ezelőtt történt… de azt hiszem, maga jó barátja volt az öcsémnek, Charlie-nak. Charlie Bristow-nak. Aki meghalt… balesetben… kilencévesen.

– A rohadt életbe! – szakadt ki Strike-ból. – Charlie… persze, emlékszem.

És valóban tökéletesen emlékezett. Charlie Bristow egyike volt számos barátjának, akiket bonyolult, folytonos költözésekkel tarkított gyerekkora során összegyűjtött. Különös vonzerejű, vad, féktelen gyerek volt, a legmenőbb srácok csapatának vezére Strike új, londoni iskolájában. Charlie csak rápillantott a kemény cornwalli akcentusú, hatalmas termetű új fiúra, és egyből kinevezte legjobb barátjának és alvezérének. Két szédítő hónapnyi legjobb barátság és rosszalkodás következett. Strike (akit mindig ámulatba ejtett, milyen zökkenőmentes más gyerekek élete, milyen normális, rendes családban élnek, ráadásul éveken át ugyanabban a szobában) élénken emlékezett Charlie-ék házára is. Jókora, fényűző ház volt. Hosszú, napsütötte pázsit terült el előtte, a fák ágai között egy kis faházikóval, és Charlie édesanyja citromos jégkásával is megkínálta őket.

És aztán jött a húsvéti szünet utáni első tanítási nap minden előzmény nélküli iszonyata, amikor a tanárnő bejelentette, hogy Charlie nem jön vissza, hogy meghalt, a biciklijével belehajtott egy kőfejtőbe Walesben, ahol a szünetet töltötte. Gonosz, vén csoroszlya volt ez a tanárnő, nem is állta meg, hogy tovább ne mondja. Charlie-nak (aki, mint mindannyian emlékeznek rá, gyakran nem fogadott szót a felnőtteknek) kimondottan megtiltották, hogy a kőfejtő közelébe menjen, de ő akkor is odament, talán hivalkodásból – itt viszont meg kellett állnia, mert az első sorban máris zokogott két kislány.

Attól a naptól fogva Strike mindig egy nevető, szőke kisfiú dirib-darabra törő arcát látta maga előtt, valahányszor kőfejtőt látott (vagy csak elképzelt). Nem lepte volna meg, ha Charlie Bristow egykori osztályából mindenkiben ugyanígy benne maradt volna valami félelem a nagy, sötét veremtől, a meredek zuhanástól, a könyörtelen szikláktól.

– Persze, emlékszem Charlie-ra – ismételte meg.

Bristow ádámcsutkája megrándult kissé.

– Nos, igen. Szóval a neve, tudja, annyira tisztán emlékszem, hogy Charlie beszélt magáról a szünetben, néhány nappal azelőtt, hogy meghalt. A barátom, Strike, mondogatta, Cormoran Strike. Szokatlan, nemde? Honnan jön a Strike név, nem tudja? Még sosem találkoztam vele.

Nem Bristow volt az első, akinél Strike megfigyelte, hogy megragad bármilyen más mellékes témát (az időjárást, a dugódíjat, hogy milyen meleg italokat szeret), csak hogy ne kelljen arról beszélnie, amiért felkereste őt.

– Úgy tájékoztattak, a gabonához van köze – felelte. – A gabona méréséhez.

– Komolyan? Semmi köze a verekedéshez vagy a munkabeszüntetéshez, ha-ha… nem… Szóval, tudja, amikor olyasvalakit kerestem, aki ebben a bizonyos ügyben segíthetne, megláttam a maga nevét a telefonkönyvben – Bristow-nak itt elkezdett fel-le járni a térde –, és talán el tudja képzelni, hogy… hát, valami jelféleségnek tűnt. Jelnek Charlie-tól. Hogy jól gondolom.

Megint rándult egyet az ádámcsutkája, ahogy nyelt.

– Értem – bólintott óvatosan Strike. Remélte, hogy ez az ember nem valamiféle médiumnak nézi.

– A húgomról van szó, tudja – szólalt meg Bristow.

– Értem. Valami bajba került?

– Meghalt.

Strike-nak épphogy csak sikerült türtőztetnie magát, nehogy kiszakadjon belőle: micsoda, a húga is?

– Sajnálom – mondta inkább óvatosan.

Bristow gyors, rövid bólintással fogadta a részvétnyilvánítást.

– Nekem… nem könnyű ez. Először is tudnia kell, hogy a húgom… Lula Landry. Volt.

Rövid időre feltámadt Strike-ban a remény, hogy talán érkezett egy új ügyfele, most azonban lassan ismét porrá omlott, mint egy sírkő, és mindezt pokoli csapásként érzékelte a gyomrában. Ennek az embernek itt vele szemben kényszerképzetei vannak – már ha nem igazi őrült. Hogy ez a sápadt, nyúlfejű ember ugyanabból a génállományból származzon, mint Lula Landry, a bronzszín bőrű, csodás lábú, gyémánt ritkaságú szépség, az nagyjából annyira lehetetlen, mint két egyforma hópelyhet találni.

– A szüleim örökbe fogadták – tette hozzá Bristow bátortalanul, mintha kitalálta volna Strike gondolatait. – Mindannyiunkat örökbe fogadtak.

– Aha – felelte Strike. Különösen jó memóriája volt. Visszagondolt arra a hatalmas, hűvös, kifogástalan rendben tartott házra, a több hektáros, napsütötte kertre, és megjelent előtte Bristow-ék fakó, szőke anyja, ahogy ott ül a kerti asztalfőn, felhangzott a félelmetes apa távoli, dörgő hangja, előtűnt a gyümölcstortát piszkáló barátságtalan báty, és maga Charlie is, aki a bohóckodásával megnevettette az anyjukat. Kislány nem volt.

– Maga nem találkozhatott Lulával – folytatta Bristow, megint mintha Strike ki nem mondott gondolataira válaszolna. – Őt csak azután fogadták örökbe a szüleim, hogy Charlie meghalt. Négyévesen került hozzánk, néhány éve már állami gondozásban élt akkor. Én majdnem tizenöt éves voltam. Még most is emlékszem, ahogy ott álltam a bejárati ajtónál, amikor apám felsétált vele a kocsifelhajtón. Olyan kis piros kötött sapka volt rajta. Anyám még mindig őrizgeti.

John Bristow itt hirtelen, megdöbbentő módon könnyekben tört ki. A két kezével eltakarta az arcát, úgy zokogott, háta meggörbült, remegett, ujjai között könnyek és takony folyt ki. Valahányszor már úgy tűnt, egy kicsit úrrá lett magán, megint kitört belőle a zokogás.

– Elnézést… elné… Jézusom!

Lihegett, csuklott is, egy összehajtott zsebkendővel a szemüvege alá nyúlva törölgette a szemét, úgy próbált megnyugodni.

Kinyílt az ajtó, és Robin jött be háttal, kezében egy tálcával. Bristow elfordult tőle, a válla emelkedett-süllyedt, remegett. A nyitott ajtón át Strike ismét megpillantotta a kinti helyiségben a kosztümös nőt, aki most haragos pillantást vetett rá egy kinyitott Daily Express fölött.

Robin két csészét tett az asztalra, egy tejeskancsót, egy cukortartót és egy tányérka csokis kekszet. Strike egyiket se látta még soha életében. Amikor megköszönte, a lány erőtlenül elmosolyodott, aztán elindult kifelé.

– Várjon csak egy kicsit, Sandra! – szólt utána Strike. – Legyen szíves.

Fogott egy darab papírt, amit az asztalon talált, és lecsúsztatta a térdére. Bristow még mindig halk nyeldeklő hangokat hallatott, Strike pedig nagyon gyorsan és a lehető legolvashatóbb írásával azt írta a papírra: Kérem, keressen rá Lula Landryra, és tudja meg, örökbe fogadták-e, és ha igen, kicsoda. Ne beszéljen a kint ülő nővel (hogy kerül ide egyáltalán?) arról, amit csinál. Írja le a fenti kérdésekre a válaszokat, és hozza be nekem ide, de ne mondja ki hangosan, mit talált.

Átadta Robinnak a papírt. A lány szó nélkül elvette, és távozott.

– Elnézést… nagyon sajnálom – lihegte Bristow, amikor bezárult mögötte az ajtó. – Ez a… általában nem… visszamentem dolgozni, ügyfelekkel tárgyaltam… – Néhányszor mély lélegzetet vett. Így, hogy tiszta piros volt a szeme, csak még jobban hasonlított egy albínó nyúlra. A jobb térde még mindig fel-le járt. – Csak olyan borzalmas volt ez az egész – suttogta, miközben még mindig mélyeket lélegzett. – Lula… és hogy az anyám is haldoklik…

Strike-nak már összeszaladt a nyál a szájában a csokis keksz láttán, mintha több napja nem evett volna semmit, de úgy érezte, nem tűnne épp együtt érzőnek, ha falatozni kezdene, míg Bristow remeg, szipog, és a szemét törölgeti. Kint az utcán még mindig géppuskaként dübörgött a légkalapács.

– Teljesen feladta, amióta Lula meghalt. Az végleg összetörte. Elvileg múlóban volt a rákja, de most kiújult, és azt mondják, már nem is tehetnek semmit. Úgy értem, így másodszorra. Charlie után is összeomlott egy kicsit. Apám azt gondolta, egy másik gyerek segíthetne. És mindig is akartak egy kislányt. Nem ment könnyen az ügyintézés, de Lula vegyes származású is volt, nehezebb volt neki helyet találni, úgyhogy… – egy elfojtott zokogással fejezte be – sikerült elhozniuk. És mindig olyan szé-szép volt. Az Oxford Streeten fe-fedezték fel, anyámmal vásárolgattak. Leszerződtette az Athena. Ez az egyik legjobb nevű ügynökség. Tizenhét éves korára már te-teljes állású modellként dolgozott. A halálakor úgy tízmilliós vagyonnal rendelkezett. Nem is tudom, miért mondom el mindezt magának. Biztosan maga is tudja. Luláról mindenki mindent tud… vagy azt hiszi.

Ügyetlenül a csészéjéért nyúlt. Annyira remegett a keze, hogy a kávé kiloccsant tökéletesen élesre vasalt nadrágjára.

– Pontosan miben szeretné, ha a segítségére lennék? – érdeklődött Strike.

Bristow bizonytalan mozdulattal visszatette a csészét az asztalra, aztán szorosan összekulcsolta a két kezét.

– Azt mondják, a húgom megölte magát. Én ezt nem hiszem el.

Strike-nak eszébe jutottak a tévében látott képek, a fekete hullazsák a hordágyon, ahogy vibrál a vakuk fényében, míg berakják a mentőautóba; a lassan meginduló kocsi köré gyűlő fotósok, akik magasba tartott géppel próbálnak elkapni valamit a sötétített ablakokon keresztül; a fekete üvegről visszapattanó fények. Többet tudott Lula Landry haláláról, mint amennyit valaha tudni akart róla, és ugyanez volt érvényes gyakorlatilag mindenkire Nagy-Britanniában, aki nem kómában fekszik. Annyi felől bombázták őket a sztorival, hogy az embert akarata ellenére is érdekelni kezdte, és még fel sem ocsúdott, máris olyan sok mindent tudott az ügy részleteiről és olyan határozott véleménye volt, hogy alkalmatlan lett volna esküdtszéki tagnak.

– Volt vizsgálat, nemde?

– Igen, de a nyomozást vezető rendőrtiszt kezdettől meg volt róla győződve, hogy öngyilkosság történt, pusztán azért, mert Lula lítiumot szedett. Hogy mi minden kerülte el a figyelmét… még az interneten is észrevették az emberek. – Bristow teljesen lehetetlen mozdulattal Strike íróasztala felé bökött a mutatóujjával, ahol elvárható lett volna, hogy álljon egy számítógép.

Rövid kopogás hallatszott, és nyílt az ajtó. Robin lépett be, átadott Strike-nak egy összehajtott papírt, majd ismét kiment.

– Elnézést, megengedi? – kérdezte Strike. – Már vártam ezt.

A térdén hajtogatta szét a lapot, hogy Bristow ne láthassa. A következőket olvasta rajta: Lula Landryt Sir Alec és Lady Yvette Bristow fogadta örökbe négyéves korában. Gyerekkorában Lula Bristow-nak hívták, de amikor modellkedni kezdett, felvette az anyja leánykori nevét. Van egy bátyja, John, aki ügyvéd. A kint ülő nő Mr. Bristow barátnője, titkárnő a cégénél. Mindketten a Landry, May, Pattersonnál dolgoznak, a céget Lula és John anyai nagyapja alapította. A honlapjukon találtam képet John Bristow-ról, ugyanazt az embert ábrázolja, akivel épp beszél.

Strike összegyűrte a papírt, és a lábánál álló szemétkosárba dobta. Meg volt döbbenve. John Bristow nem képzelgő, ez a helyettes meg, akit ma ideküldtek neki, úgy tűnik, több kezdeményezőkészséggel és a központozás jobb ismeretével bír, mint eddig bármelyik titkárnője.

– Elnézést, folytassa csak – fordult Bristow-hoz. – Mit is mondott épp… a vizsgálatról?

– Nos, igen – folytatta Bristow, miközben nedves zsebkendőjével az orrát nyomkodta. – Hát, nem fogom eltagadni, hogy Lulának akadtak gondjai. Az igazat megvallva pokollá tette anyám életét. Nagyjából akkortájt kezdődött, hogy apánk meghalt… minden bizonnyal maga is tudja… istenem, mennyi mindent írtak róla a lapok… de Lulát kitették az iskolából, mert valami kábítószeres ügybe keveredett, aztán elszökött Londonba, és anyám mindenféle kábítószerfüggők közt talált rá az utcán. A szerektől csak súlyosbodtak a lelki problémái, aztán elszökött a klinikáról is… egymást követték a jelenetek, a veszekedések. Végül megállapították, hogy bipoláris zavara van, és kapott rá megfelelő gyógyszereket, azóta meg, már ha beszedte őket, jól érezte magát, észre sem lehetett venni, hogy beteg. Még a halottkém is megerősítette, hogy tényleg rendesen szedte a gyógyszereit, ez bebizonyosodott a boncolásnál. Csakhogy a rendőrség és a halottkém nem tudtak túllépni a pszichológiai zavarokkal küszködő lány képén. Ragaszkodtak hozzá, hogy depressziós volt, csak hát én nagyon is jól tudom, hogy Lula egyáltalán nem volt depressziós. Találkoztam is vele egy nappal a halála előtt, délelőtt, és semmi sem látszott rajta. Nagyon is jól mentek a dolgai, különösen a karrierje. Épp akkor írt alá egy szerződést, ami két év alatt ötmilliót hozott volna. Megkért, hogy nézzem át neki, és valóban piszkosul jó üzlet volt. A tervező nagy cimborája, Soménak hívják, gondolom, hallott már róla. Hónapokra előre be volt táblázva, most jött volna egy fotózás Marokkóban, ő meg imádott utazni. Szóval láthatja, semmi oka nem lett volna, hogy eldobja az életét.

Strike udvariasan bólogatott, bár nem nagyon győzték meg az érvek. Ő azt tapasztalta, hogy az öngyilkosok nagyon is képesek úgy tenni, mintha érdekelné őket az a jövő, amit már nem szándékoznak megélni. Landry rózsás, aranyszínű délelőtti hangulata könnyűszerrel sötétebbre, reménytelenebbre fordulhatott abban a másfél napban, ami a haláláig eltelt – Strike látott már ilyet. Eszébe jutott az a főhadnagy a seregből, aki felkelt éjjel a saját születésnapi bulija után, ahol mindenki szerint a lehető legjobban érezte magát. Írt egy levélkét a családjának, hogy hívják a rendőrséget és ne menjenek be a garázsba. A tizenöt éves fia találta meg a garázsban felakasztott holttestét, aki nem vette észre a levelet, amikor sietve átment a konyhán a biciklijéért.

– Ez még nem minden – tette hozzá Bristow. – Van bizonyíték is, komoly bizonyíték! Kezdetnek ott van Tansy Bestigui vallomása.

– Ő az a szomszéd, aki veszekedést hallott az emeletről?

– Pontosan! Egy férfit hallott fent kiabálni, épp, mielőtt Lula lezuhant az erkélyről! A rendőrség eltussolta a vallomást, csakis azért… Nos hát, kokaint szívott előtte. De hát ez nem jelenti, hogy nem tudja, mit hallott! Tansy a mai napig állítja, hogy másodpercekkel azelőtt, hogy lezuhant, Lula még egy férfival vitatkozott. Jól tudom, nem olyan régen beszéltem vele erről. A mi cégünk intézi a válását. Biztosan meg tudnám győzni, hogy mondja el magának is. Ráadásul – folytatta Bristow, miközben nyugtalanul méregette Strike-ot, próbálta felmérni a reakcióját – ott az a biztonsági kamera. Felvette, ahogy egy férfi a Kentigern Gardens felé tart úgy húsz perccel azelőtt, hogy Lula lezuhant volna, aztán ahogy ugyanez a férfi hanyatt-homlok rohan visszafelé, el a háztól, miután Lula meghalt. Sosem derült ki, ki volt az, nem tudták előkeríteni.

Bristow visszafogott lelkesedéssel egy kissé gyűrött borítékot húzott elő a zakója belső zsebéből, és odanyújtotta.

– Tessék, mindent leírtam. Az időpontokat, mindent. Itt van mind. Meg fogja látni, hogy minden összevág.

Az előkapott boríték nem javított semmit azon, amit Strike a férfi ítélőképességéről gondolt. Mások is adtak már át neki ilyesmiket, magányos, félresiklott kényszerképzetek lefirkantott eredményeit, kedvenc elméletek ugyanoda visszatérő, összevissza értelmezéseit, tökéletesen valószínűtlen eshetőségek bizonyítására kicsavart bonyolult időtáblázatokat. Az ügyvéd bal szemhéja rángatózott egy kicsit, az egyik térde még mindig fel-alá járt, és a borítékot átnyújtó ujjai is remegtek.

Strike néhány másodpercig mérlegelte a stressz ezen jeleit, Bristow kétségtelenül kézzel készült cipőjét, és vézna csuklóján a gesztikulálás közben előtűnő Vacheron Constantin órát. Ez az ember megteheti, hogy fizet, és hajlandó is rá, talán elég hosszú ideig, hogy Strike törleszteni tudja a leghalaszthatatlanabb első részletet.

Strike nagyot sóhajtott, és magában elfintorodva saját lelkiismeretességén, így szólt: – Mr. Bristow…

– Szólítson csak Johnnak!

– John… hadd legyek őszinte magával. Nem hiszem, hogy tisztességes dolog lenne elfogadnom a pénzét.

Bristow sápadt nyakán és jellegtelen arcán vörös foltok tűntek fel, de továbbra is Strike felé nyújtotta a borítékot.

– Hogy érti azt, hogy nem lenne tisztességes?

– A húga halálát minden bizonnyal a lehető legjobban kivizsgálták. A rendőrség minden lépését milliók figyelték, meg világszerte az egész média is. Szóval nyilván kétszer olyan gondosan dolgoztak, mint rendesen. Az öngyilkosságot igen nehéz elfogadni…

– Nem fogadom el! Sosem fogom elfogadni! Nem ölte meg magát. Valaki kilökte arról az erkélyről.

Az utcán hirtelen leállt a légkalapács, és Bristow utolsó mondata így hangosan zengett a helyiségben. Ez a legkisebb ellenállásra kitörő düh olyan embert sejtetett, aki elérte tűrőképessége végső határát.

– Értem. Értem már! Maga is olyan, ugye? Maga is olyan kurva karosszék-pszichológus? Charlie meghalt, apám meghalt, Lula meghalt, és az anyám is haldoklik… mindenkimet elveszítettem, gyászterapeutára van szükségem, nem nyomozóra. Gondolja, hogy nem hallottam már vagy százszor ezt a szarságot?

Bristow felállt, nyúlszerű fogai és foltos arcbőre dacára igen hatásos mozdulattal.

– Elég gazdag ember vagyok, Strike. Elnézést, hogy csak így kimondom, de hát így van. Apám jókora vagyonkezelői alapot hagyott rám. Utánanéztem, mennyit kérnek az ilyesmiért, és hajlandó lettem volna a dupláját is kifizetni magának.

A dupláját! Strike valaha kemény, rendíthetetlen lelkiismeretét kikezdték a sorozatos sorscsapások, ez pedig végleg kiütötte. Alantasabb énje máris belesüllyedt a boldog álmodozásba – egyhavi munkával így kifizethetné az ideiglenes titkárnőt meg még a bérleti díjából maradt hátralék egy részét is; kéthavival a legnyomasztóbb adósságait… három hónap alatt a számláján is csökkenne a hiány… és négy hónapnál…

Csakhogy John Bristow már félvállról szólt hátra neki az ajtó felé menet, a kezében gyűrögetve a borítékot, amit nem vett el tőle.

– Charlie miatt akartam, hogy maga csinálja, de azért utána is néztem magának, nem vagyok teljesen hülye! Katonai rendőrség, Különleges Nyomozó Egység, mi? Ráadásul kitüntetéssel. Hát, nem mondhatom, hogy az irodája nagyon lenyűgözött volna! – Bristow most már jóformán kiabált, és Strike-nak hirtelen feltűnt, hogy a kintről tompán beszűrődő női hangok is elhallgattak. – De úgy látom, tévedtem, mert megengedheti magának, hogy elutasítson megbízásokat! Jól van! Felejtse csak el az egészet! Biztosan találok valakit, aki majd megcsinálja. Elnézést a zavarásért!