Kakukkszó

4

4

A két férfi beszélgetése néhány perce már egyre kivehetőbben hallatszott át a vékonyka elválasztófalon, és most, hogy a légkalapács elhallgatott, a hirtelen csendben tisztán lehetett hallani Bristow minden szavát.

E remek nap remek hangulatának megfelelően Robin (pusztán saját szórakoztatására) igyekezett meggyőzően alakítani Strike titkárnőjének szerepét, és nem hagyni, hogy Bristow barátnője észrevegye, csak fél órája dolgozik a magánnyomozónál. Amennyire csak tudta, elfojtotta meglepetése, izgalma minden jelét, amikor bent elkezdődött a kiabálás, de akármi is volt a konfliktus forrása, ösztönösen is Bristow oldalára állt. Volt egy bizonyos viharvert báj Strike munkájában, meg a monokliban a szeme alatt, de ahogy vele viselkedett, az bizony rettenetes volt, és még mindig sajgott a bal melle.

Bristow barátnője már azóta bámulta a bezárt ajtót, hogy először meghallotta a bentiek hangját a légkalapács zaja felett. Testes, nagyon sötét hajú nő volt, ügyetlen bubifrizurával, és a szemöldöke is úgy nézett ki, mintha összenőtt volna, ha nem szedi ki. Eleve barátságtalannak tűnt. Robin sokszor felfigyelt már rá, hogy egy pár két tagja általában nagyjából ugyanolyan vonzó szokott lenni, bár az olyan dolgok, mint a pénz gyakran segíthettek, hogy az ember magánál sokkal jobban kinéző partnert fogjon. Robin kedves dolognak találta, hogy Bristow, aki elegáns öltönye, jó nevű cége alapján sokkal csinosabbat is kinézhetett volna magának, ezt a lányt választotta – valójában biztos jóval melegszívűbb és kedvesebb, mint megjelenése sugallja.

– Biztos benne, hogy nem kér egy kávét, Alison? – kérdezte tőle.

A lány mintha meglepődött volna, hogy hozzászóltak, mintha meg is feledkezett volna róla, hogy Robin is ott van.

– Nem, köszönöm – felelte. Meglepően dallamos, mély hangja volt. – Tudtam, hogy felizgatja magát – tette hozzá valahogy furcsán elégedetten. – Próbáltam lebeszélni erről az egészről, de nem hallgatott rám. Úgy hallom, ez az úgynevezett nyomozó is elutasítja. Nagyon helyes.

Robinon önkéntelenül is látszódhatott a meglepetés, mert Alison, hangjában árnyalatnyi türelmetlenséggel, így folytatta: – John jobban tenné, ha elfogadná a tényeket. A húga megölte magát. A családban mindenki feldolgozta, nem értem, ő miért nem volt erre képes.

Semmi értelme nem volt úgy tenni, mintha nem tudná, miről beszél a másik. Mindenki tudta, mi történt Lula Landryval. Robin egészen pontosan emlékezett, hol is volt, amikor először hallotta, hogy a modell levetette magát az erkélyről azon a fagyos, januári estén – a szülei konyhájában állt, a mosogató előtt. A rádióban hallotta a hírt, és meglepetésében egy kicsit még fel is kiáltott, majd az alvóspólójában kiszaladt a konyhából, hogy szóljon Matthew-nak – azon a hétvégén ő is ott volt. Hogy lehet az emberre ekkora hatással, ha meghal valaki, akivel sosem találkozott? Robin mélységesen csodálta, ahogy Lula Landry kinézett. Saját sápatag színét nem nagyon szerette, de a modell lány sötét bőrű volt, sugárzó, finom arányú, és szenvedélyes.

– Annyira még nem is rég halt meg.

– Három hónapja! – vágta rá Alison, és összecsukta a Daily Expresst. – Na és jó ez az ember?

Robinnak feltűnt a lány megvető arckifejezése, ahogy végigmérte a lepusztult, tagadhatatlanul koszos kis várót. Az interneten épp az imént látta, ő milyen tiszta luxusirodában dolgozik. Válaszát így inkább saját önbecsülése motiválta, nem pedig az, hogy megvédje Strike-ot.

– Ó, persze – felelte hűvösen. – Az egyik legjobb.

Feltépett egy rózsaszín, kiscicákkal díszített borítékot, és igyekezett olyan nő benyomását kelteni, aki naponta intéz Alison minden képzelőerejét meghaladóan súlyos, bonyolult ügyeket.

Eközben a belső helyiségben Strike és Bristow csak álltak egymással szemben, egyikük dühösen, a másik pedig azon igyekezve, hogyan változtathatná meg az álláspontját önbecsülése elveszítése nélkül.

– Nem akarok sokat, Strike – szólalt meg rekedten Bristow, és vékony arca kipirult –, csak az igazságot!

Mintha valami isteni hangvillát szólaltatott volna meg, az utolsó szó hangosan zengett a rendetlen kis irodában, és füllel nem hallható, mégis mélyen zengő visszhangot vert Strike szívében. Bristow rátapintott az őrlángra, amit Strike akkor is féltékenyen őrzött, amikor már minden más kialudt. Borzasztóan kellett neki a pénz, de Bristow most más, jobb okot is adott neki, hogy aggályait félretegye.

– Rendben. Én megértem. Higgye el, John, én megértem. Jöjjön vissza, és üljön le! Ha még mindig szeretné, ha segítenék, én szeretnék segíteni magának.

Bristow csak nézett rá. Néma csend volt a helyiségben, csak a munkások távoli kiabálása hallatszott fel az utcáról.

– Nem szeretné, ha a… ööö, felesége, ugye? Ha ő is bejönne?

– Nem – felelte Bristow még mindig feszülten, kezét az ajtókilincsen tartva. – Alison szerint nem kéne ebbe belemennem. Igazából nem is tudom, minek jött el ő is. Biztosan azt remélte, hogy maga elutasít.

– Kérem, üljön le! Menjünk csak végig ezen rendesen.

Bristow habozott, aztán megindult az imént otthagyott széke felé.

Strike most már nem tudta tovább türtőztetni magát, fogott egy csokis kekszet, és egészben a szájába tömte. Az íróasztal fiókjából előhúzott egy vadonatúj noteszt, kinyitotta, és míg egy tollért nyúlt, sikerült a kekszet is lenyelnie, mialatt Bristow visszaült a székbe.

– Akkor ezt nekem…? – kérdezte, és a borítékra mutatott, amit a másik még mindig a kezében szorongatott.

Az ügyvéd úgy adta át neki, mintha nem lenne benne biztos, hogy odaadhatja. Strike nem akarta Bristow előtt átnézni a tartalmát. Félretette, és meglapogatta egy kicsit, amivel azt akarta jelezni, hogy mindez most már a nyomozás fontos része. Fogta a tollát.

– John, nagyon sokat segítene, ha röviden elmondaná, mi történt aznap, amikor a húga meghalt.

Strike természete szerint rendszeres, precíz ember volt, és arra képezték ki, hogy gondosan, alaposan derítsen fel mindent. Először is hagyja a tanúkat, hogy a maguk módján mondják el, mi történt, mert a szabad elbeszélés közben gyakran merülnek fel olyan részletek, látszólagos következetlenségek, amelyekről később kiderül, hogy felbecsülhetetlen értékű információdarabkák. Ha végzett az első adag benyomás, emlék begyűjtésével, akkor jön el az ideje szigorú, alapos rendbe rakni a tényeket, utánakérdezni embereknek, helyeknek, dolgoknak…

– Hű… – bökte ki Bristow, aki nagy felindulása után mintha nem is tudta volna, hol kezdje. – Nem egészen… nos, lássuk csak…

– Mikor találkozott vele utoljára? – segített Strike.

– Nos, minden bizonnyal… igen, a halála előtti napon, délelőtt. Volt egy kis… egy kis vitánk, az igazat megvallva, bár hál’ istennek kibékültünk a végén.

– Mikor történt mindez?

– Elég korán. Kilenc előtt, épp az irodámba tartottam. Mondjuk olyan háromnegyed kilenckor.

– És min vitatkoztak?

– Ó, hát a barátjáról, Evan Duffieldről. Épp megint összejöttek. A családban már azt gondoltuk, vége van, és annyira örültünk! Rettenetes egy alak, kábítószerfüggő, kényszeres magamutogató, el sem lehet képzelni olyat, aki nála rosszabb hatással lehetett volna Lulára. Talán egy kicsit ügyetlen voltam, most már… most már belátom. Tizenegy évvel vagyok nála idősebb. Tudja, nagyon meg akartam védeni. Olykor talán túl erőszakos is lehettem. Folyton azt mondogatta, hogy én ezt nem értem.

– Mit nem ért?

– Hát… semmit. Sok problémája volt. Az örökbefogadással. Azzal, hogy egyedül volt fekete egy fehér családban. Mindig azt mondta, nekem könnyű… nem is tudom. Talán igaza volt. – Gyorsan pislogott egyet a szemüvege mögött. – Ez a vita igazából csak a folytatása volt annak, amit előző este a telefonban elkezdtünk. Nem tudtam elhinni, hogy lehet olyan ostoba, hogy visszamenjen Duffieldhez. Micsoda megkönnyebbülés volt mindannyiunknak, amikor szakítottak… mármint Lulának is voltak már gondjai a drogokkal, és akkor összeszűri a levet egy kábítószerfüggővel… – Nagy levegőt vett. – De hallani sem akart róla. Mindig ilyen volt. Szörnyen megharagudott rám. Még a biztonsági őrnek is meghagyta a házban, a portán, hogy aznap reggel ne engedjen fel, de hát… Wilson mégiscsak hagyta, hogy felmenjek.

Megalázó, gondolta Strike. Hogy az ember a portás sajnálatára legyen utalva!

– Fel sem mentem volna – folytatta Bristow mentegetőzve, és vékonyka nyakát megint foltokban tarkította a pirulás. – De nálam volt a Somé-szerződés, azt vissza kellett neki adnom. Megkért, hogy nézzem át neki, aztán alá kellett írnia… olyan blazírtan tudott az ilyenekhez hozzáállni. Mindenesetre nem repesett az örömtől, hogy felengedtek, össze is vesztünk megint, de az elég gyorsan le is csengett. Lula lecsillapodott. Aztán mondtam neki, hogy anya örülne, ha meglátogatná. Tudja, anya épp akkor jött ki a kórházból. Méheltávolítása volt. Lula azt mondta, később talán benéz hozzá, a lakásán, de nem tudja biztosra megígérni. Egy csomó dolga volt.

Bristow nagy levegőt vett, a jobb térde megint elkezdett fel-le járni, két bütykös keze folyamatosan, észrevétlenül mosta egymást.

– Szeretném, ha nem gondolna rosszat róla. Az emberek azt hiszik, önző volt, de hát ő volt a legfiatalabb a családban, eléggé elkényeztették, beteg is lett, és természetesen az érdeklődés középpontjában állt, aztán meg belepottyant ebbe a különleges életbe, ahol körülötte forogtak a dolgok, az emberek, és mindenhová üldözték a lesifotósok. Ez nem normális élet.

– Nem – helyeselt Strike.

– Szóval igen, hát elmeséltem Lulának, milyen kábult anya, hogy fáj mindene, ő pedig azt mondta, később talán benéz hozzá. Aztán elindultam, beugrottam az irodába, hogy elhozzak Alisontól néhány anyagot, mert aznap anyám lakásából akartam dolgozni, hogy ott lehessek vele. Legközelebb anyánál találkoztunk, késő délelőtt. Ott ült egy ideig vele a hálószobában, aztán jött a nagybátyám is meglátogatni, Lula pedig benézett a dolgozószobába, ahol én voltam, elköszönt. Meg is ölelt, mielőtt…

Bristow-nak megbicsaklott a hangja, és némán bámult az ölébe.

– Még egy kávét? – érdeklődött Strike. Bristow lehajtott fejjel nemet intett. Strike fogta a tálcát, és hogy adjon egy percet neki összeszedni magát, kiment a kinti irodába.

A férfi barátnője fintorogva felnézett az újságjából, ahogy Strike megjelent az ajtóban.

– Még nem fejezték be? – kérdezte.

– Nyilván nem – válaszolt Strike, és meg sem próbált mosolyogni. A lány csak bámult rá dühösen, míg ő Robinhoz fordult: – Kaphatnék még egy csésze kávét esetleg…?

Robin felállt, és némán elvette tőle a tálcát.

– Johnnak fél tizenegyre vissza kell érni az irodába – közölte Alison Strike-kal valamelyest hangosabban. – Legkésőbb tíz perc múlva el kell indulnunk.

– Észben tartom – biztosította Strike közönyösen, majd visszatért a benti irodába.

Bristow úgy ült ott, mintha imádkozna, a fejét két összekulcsolt kezére hajtva.

– Elnézést – motyogta, miközben Strike ismét leült. – Még mindig nehéz beszélnem róla.

– Semmi baj – nyugtatta meg Strike, és újra felvette a noteszt. – Lula tehát meglátogatta az édesanyjukat. Mikor történt ez?

– Tizenegy felé. Ami ezután történt, az mind benne van a vizsgálati jelentésben. A sofőrje elvitte valami kedvelt butikjába, aztán visszament a lakására. Otthonra beszélt meg egy időpontot egy ismerős sminkessel, oda ment fel hozzájuk a barátnője is, Ciara Porter. Biztosan látta már Ciara Portert, ő is modell. Nagyon szőke. Együtt is fotózták őket, angyalnak öltözve, biztos emlékszik, meztelenül, csak kézitáskákkal meg szárnyakkal. Somé fel is használta a képet a reklámkampányában Lula halála után. Mindenki azt mondta, ez ízléstelen. Szóval Lula és Ciara együtt töltötték a délutánt Lulánál, aztán elindultak vacsorázni, ott találkoztak Duffielddel meg másokkal is. Aztán az egész társaság átment az Uziba, abba az éjszakai klubba, és ott is maradtak éjfél utánig. Aztán Duffield és Lula összevesztek. Rengetegen látták. Duffield egy kicsit durván bánt vele, próbálta visszatartani, de Lula elment, egyedül. Később mindenki azt hitte, Duffield volt, de aztán kiderült, hogy sziklaszilárd alibije van.

– A drogdílere vallomása alapján tisztázta magát, nem? – kérdezett bele Strike, miközben jegyzetelt.

– Pontosan. Szóval… szóval Lula egy után olyan húsz perccel érkezhetett haza, a lakására. Le is fotózták, ahogy bemegy a házba. Biztosan emlékszik arra a képre. Később mindenütt lehozták.

Strike valóban emlékezett – a világ egyik leggyakrabban fotózott nője lehajtott fejjel, behúzott vállal, kisírt szemmel szorította maga köré a karját, úgy fordította el az arcát a fotósok elől. Amint egyértelműen eldőlt, hogy öngyilkosságnak minősítik az esetet, a kép kimondottan hátborzongatóvá vált – a rajta látható gazdag, gyönyörű fiatal nőnek kevesebb mint egy órája van hátra az életéből, s igyekszik elrejteni a nyomorúságát a fényképezőgépek lencséje elől, melyeknek annyit udvarolt, és amelyek olyannyira szerették őt.

– Általában voltak fotósok a háza előtt?

– Igen, különösen, ha tudták, hogy Duffielddel van, vagy ha azt akarták fotózni, hogy részegen jön haza. De aznap este nem csak miatta vártak ott. Úgy volt, hogy egy amerikai rapper érkezik, aki ugyanabban az épületben lakott volna, a neve Deeby Macc. A lemeztársasága a Lula alatti lakást bérelte ki számára. Végül aztán nem is jött oda, tele volt a ház rendőrökkel, neki meg így egyszerűbb volt kivenni egy hotelszobát. De azok a fotósok, akik Lula kocsiját követték, miután az Uziból eljött, meg azok, akik a háznál várták Maccet, mind összecsődültek, úgyhogy szép kis tömeg alakult ki a bejáratnál, bár aztán mind elszállingóztak nem sokkal azután, hogy Lula bement. Valakitől kaptak egy tippet, hogy Macc még órákig nem várható. Csípős hideg volt aznap éjszaka. Havazott is. Fagyott. Úgyhogy senki sem volt az utcán, amikor lezuhant.

Bristow pislogott egyet és belekortyolt a kihűlt kávéjába, Strike pedig a lesifotósokon gondolkodott, akik távoztak, még mielőtt Lula Landry kiesett az erkélyéről. Csak képzeljük el, mennyit kaphattak volna egy képért a halálba zuhanó Landryról! Abból akár vissza is vonulhat az ember, talán.

– John, a barátnője azt mondja, fél tizenegyre vissza kell érnie valahová.

– Micsoda?

Bristow mintha magához tért volna. Ránézett a drága karórájára, és a lélegzete is elállt.

– Úristen, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig leszek itt. És most… most mi lesz? – kérdezte kicsit zavartan. – Megnézi a jegyzeteimet?

– Hát persze – biztosította Strike. – Aztán néhány napon belül felhívom, amikor az előzetes vizsgálatokkal végeztem. Gondolom, addigra sokkal több kérdésem lesz.

– Rendben – felelte Bristow, kábán a cipőjét bámulva. – Tessék, itt a névjegyem. És mit szeretne, hogyan fizessek?

– Ha előre ki tudna fizetni egy hónapot, az remek lenne – válaszolta Strike. A szégyen első, gyengécske megmozdulásait elnyomta magában, és mivel emlékezett rá, hogy Bristow maga ajánlott dupla megbízási díjat, megnevezett egy hatalmas összeget. Nagy örömére a férfi nem kezdett kukacoskodni, nem kérdezte meg, fizethet-e hitelkártyával, és még csak nem is azt ígérte, hogy majd később behozza a pénzt, hanem elővett egy valódi csekkfüzetet, meg a tollát.

– Ha mondjuk a negyede lehetne készpénz… – tette hozzá Strike, tovább próbálgatva a szerencséjét.

És aznap délelőtt már másodszorra hűlt el teljesen, amikor Bristow csak bólintott.

– Gondolkodtam is, hogy vajon nem lenne-e jobb magának… – Azzal kiszámolt egy köteg ötvenfontost a csekk mellé.

Pontosan abban a pillanatban léptek ki a külső irodába, amikor Robin már majdnem belépett az ajtón Strike friss kávéjával. Bristow barátnője felállt az ajtónyitásra, és az olyan ember arckifejezésével hajtotta össze az újságját, akit túlságosan sokáig várattak. Majdnem olyan magas volt, mint a férfi, erős testalkatú, arcán mogorva kifejezés, keze nagy, férfias.

– Akkor belement, hogy megcsinálja, ugye? – szólt Strike-hoz.

Strike úgy érezte, a lány szerint kihasználja a gazdag barátját. Könnyen lehetséges, hogy igaza is volt.

– Igen, megállapodtunk Johnnal – felelte.

– Hát jó – válaszolta a lány nyersen. – Gondolom, örülsz, John.

Az ügyvéd rámosolygott, a lány pedig sóhajtva megveregette a karját, mint egy türelmes anya, akit gyermeke mégis kihoz a sodrából. John Bristow üdvözlésre emelte a kezét, aztán a barátnője nyomában kilépett az ajtón. Döngő léptekkel mentek le a vaslépcsőn.