Kakukkszó

5

5

Strike Robinhoz fordult, aki most hátradőlt a számítógép előtt. A kávéja ott gőzölgött a lány előtt az asztalon, mellette csinosan szétszortírozott halmokban a postája.

– Köszönöm – szólalt meg Strike, miután belekortyolt a kávéba – a jelentést. Maga miért is csak helyettes?

– Ezt hogy érti? – kérdezett vissza Robin gyanakvó arccal.

– Maga tud helyesen írni és központozni. Gyors a felfogása. Találékony is. Honnan szedte a csészéket és a tálcát? Meg a kávét, a kekszet?

– Mind Mr. Crowdytól kértem kölcsön. Azt ígértem, ebédig visszaadjuk.

– Kicsodától?

– Mr. Crowdytól, alattunk. A grafikustól.

– És csak úgy odaadta magának?

– Igen – felelte a lány, kissé talán védekezőn. – Gondoltam, ha már megkínáljuk kávéval az ügyfelet, adnunk is kell neki, ha kér.

A többes szám használata finoman felfelé löködte Strike hangulatát.

– Hát, ilyen hatékonyságot még senkinél nem tapasztaltam, akit eddig az Ideiglenes megoldások ideküldött, higgye el nekem. Elnézést, hogy folyton Sandrának szólítottam, ő volt itt maga előtt. Igazából hogy hívják?

– Robinnak.

– Robin – ismételte el Strike. – Ezt könnyű lesz megjegyezni.

Átfutott az agyán, hogy humorosan utalni próbál Batmanre és hű segítőjére, de a gyenge vicc megakadt az ajkán, amikor látta, hogy a lány ragyogó rózsaszínre pirul. Túl későn látta át, hogy az ártatlan szavak mögé igen szerencsétlen jelentést lehet odahallani. Robin hirtelen megint a gép felé fordult a forgószékén, így Strike csak az égő arca legszélét látta belőle. Egy jeges pillanatra, melyben mindketten teljesen elszörnyedve bámultak maguk elé, a helyiség mintha telefonfülke-méretűre zsugorodott volna.

– Kiugrom egy kicsit – szólalt meg aztán Strike, és letette a gyakorlatilag érintetlen kávéját, majd rák módjára az ajtó felé hátrálva lekapta a kabátját a fogasról. – Ha hív valaki…

– Mr. Strike… mielőtt elmegy, azt hiszem, ezt meg kellene néznie.

Robin, még mindig kipirulva, egy rózsaszínű levélpapírt meg egy hozzáillő borítékot emelt fel a számítógép mellett álló felbontott levélhalomból. Mindkettőt egy átlátszó műanyag tokban helyezte el. Ahogy felemelte ezeket, Strike-nak rögtön feltűnt a jegygyűrűje.

– Ez egy halálos fenyegetés – folytatta a lány.

– Ja, igen – válaszolt neki –, amiatt nem kell aggódni. Általában nagyjából hetente jön egy.

– De hát…

– Egy elégedetlen régi ügyfél küldi őket. Kicsit instabil. Azt hiszi, ezzel a papírral eltereli magáról a gyanút.

– De hát azért… nem kéne a rendőrségnek megmutatni?

– Hogy egy jót röhöghessenek, úgy érti?

– Ez nem vicces, ez halálos fenyegetés! – csattant fel Robin, és Strike most arra is rájött, miért tette a borítékkal együtt egy műanyag tokba. Kicsit még el is érzékenyült.

– Csak tegye el a többihez – felelte, és a sarokban lévő iratszekrények felé mutatott. – Ha tényleg meg akarna ölni, mostanra már megpróbálta volna. Hat hónapnyi ilyen levél van ott valahol. Gondolja, hogy tudja egy kicsit tartani a frontot, amíg kiszaladok?

– Megleszek – válaszolt a lány, és Strike-ot mulattatta a savanyú árnyalat a hangjában, meg a nyilvánvaló csalódottság, hogy senki nem vesz ujjlenyomatot a cicás halálos fenyegetésről.

– Ha szükség van rám, a mobilszámom ott van a névjegyeken a felső fiókban.

– Rendben – bólintott Robin, de nem nézett sem Strike-ra, sem a fiókra.

– Ha el akar menni ebédelni, menjen nyugodtan. Van valahol egy pótkulcs a fiókokban.

– Oké.

– Akkor később találkozunk.

Az üvegajtón épp csak kilépve megállt az apró, nyirkos vécé küszöbén. A hasa már-már fájdalmasan feszült, mégis úgy érezte, a lány ügyessége, önzetlen aggódása az ő biztonságáért megérdemel némi előzékenységet. Úgy döntött, vár addig, amíg a kocsmába ér, és elindult lefelé a lépcsőn.

Kint az utcán rágyújtott, balra fordult, és elsétált a bezárt 12 Bar Café mellett, végig a Denmark Place nevű szűk kis átjárón, el a színpompás gitárokkal teli kirakatok, a szélben lebegő röplapokkal teleragasztott falak mellett, egyre távolodva a légkalapács kérlelhetetlen dübörgésétől. A Centre Pointnál megkerülte az útfelbontás törmelékét, zűrzavarát, és elhaladt az út túloldalán, a Dominion Színház bejárata előtt álló óriási Freddie Mercury-aranyszobor előtt, amely leszegett fejjel, egyik öklét a levegőbe emelve állt, mint valami pogány istenség.

Az útfelbontás törmelékhalmai mögött felbukkant a Tottenham Pub díszes, viktoriánus bejárata, Strike pedig annak boldog tudatában, hogy szép összeg lapul a zsebében, belépett az ajtón a csillogó, faragványokkal díszített sötét faborítás, a sárgaréz szerelvények békés, 19. századi hangulatába. A bokszokat egymástól elválasztó alacsony, tejüveg falacskák, a régi bőrborítású padok, az aranyozott, kerubokkal és bőségszarukkal díszített tükrök mind-mind magabiztos, rendezett világra utaltak, amely igen kielégítően ellensúlyozta a feltúrt utca képét. Rendelt egy pint Doom Bart, és hátrament a szinte teljesen kihalt kocsmában. Letette a poharát egy magas, kerek asztalra (fölötte színpompás üvegkupola volt a tetőn), majd egyenesen az erős húgyszagot árasztó férfivécé felé indult.

Tíz perccel később Strike már sokkal jobban érezte magát. A söre egyharmadánál járt, és ettől a kimerültség érzéstelenítő hatása is csak erősödött. A cornwalli ital íze az otthon, a béke, a rég elveszett biztonság érzését idézte fel benne. Közvetlenül előtte egy nagy, elmosódott vonalú festmény függött a falon, ifjú Viktória korabeli hölgy táncolt rajta, kezében rózsákkal. Szégyenlősen játszadozva, lehulló virágszirmok függönye mögül lesett ki Strike-ra, hatalmas melleit fehér vászon fedte. Pont olyan kevéssé hasonlított valódi nőre, mint mondjuk az asztal, amin Strike pohara állt, vagy a pult mögött sört csapoló, szörnyen kövér, haját lófarokba kötő férfi.

Strike gondolatai most ismét Charlotte körül kezdtek keringeni, aki viszont kétségtelenül valódi. Gyönyörű volt, veszedelmes, mint egy sarokba szorított róka, okos, időnként vicces, és (ahogy Strike legrégebbi barátja mondta) ízig-vérig elbaszott. Vajon ezúttal valóban, tényleg vége? A fáradtság selyemgubóként vette körül, miközben felidézte az előző esti és aznap hajnali jeleneteket. Charlotte most végül valami olyasmit csinált, amit nem tudott neki megbocsátani, és amint elpárolog az érzéstelenítő tompaság, minden bizonnyal iszonyatosan fog fájni az egész. Addig is végig kellett gondolnia bizonyos gyakorlati dolgokat. Charlotte-é volt a lakás, amelyben mindketten laktak, egy stílusos, drága, kicsi lakás a Holland Park Avenue-n, ez pedig azt jelentette, hogy Strike ma hajnali kettő órával kezdődően önkéntes hajléktalan lett.

– Bluey, hát csak költözz ide hozzám! Az isten szerelmére, hát te is tudod, hogy ennek lenne értelme! Megspórolsz egy csomó pénzt, amíg be nem indul a biznisz, én meg gondoskodom rólad. Nem lenne szabad egyedül lenned, amíg lábadozol. Bluey, ne hülyéskedj már…

Most már soha többé nem hívja senki Bluey-nak. (Bluey halott.)

Hosszú és viharos kapcsolatuk egész ideje alatt most fordult elő először, hogy Strike lépett le. Charlotte korábban már háromszor szakított vele. Mindig is kimondatlanul tudták mindketten, ha valaha lesz olyan, hogy Strike lép ki, hogy ő elégeli meg, az a szakítás egészen más horderejű lesz, mint azok, amelyeket a lány kezdeményezett. Bármilyen fájdalmas, zűrös dolgok is voltak ezek, sosem érződtek véglegesnek.

Charlotte nem nyugszik, amíg most bosszúból a lehető legfájdalmasabban vissza nem vág. Ez a ma hajnali jelenet, amikor utánajött az irodába, nyilván csak ízelítő volt abból, ami majd a következő hónapokban, akár években vár rá. Strike sosem találkozott még Charlotte-nál bosszúszomjasabb emberrel.

A bárpulthoz sántikált, kért még egy pintet, és visszament az asztalához némi további borongós gondolkodásra. Az, hogy Charlotte-tól eljött, szó szerint a nyomor határára sodorta. Annyira el volt adósodva, hogy egyedül John Bristow választotta el attól, hogy egy kapualjban húzza meg magát a hálózsákjában. És ha Gillespie ragaszkodik hozzá, hogy kifizesse az adósságát, amely az iroda foglalóját képezi, Strike-nak valóban nem marad más lehetősége, mint hogy az utcán alszik.

(– Csak gondoltam, felhívom, megkérdezem, hogy mennek a dolgok, Mr. Strike, az e havi részlet ugyanis még mindig nem érkezett meg… Ugye számíthatunk rá a következő napokban?)

Végül pedig (mert ha már elkezdte számításba venni az élete negatívumait, miért ne menjen végig mindenen?) ott ez az újabban jött túlsúlya. Majdnem tíz kiló, amitől nemcsak hogy kövérnek, elpuhultnak érezte magát, de ezenfelül szükségtelenül túl is terhelte a térdéhez csatolt műlábát is, amely most az asztal alatti rézcsövön pihent. Azért jelent meg a járásában ez az árnyalatnyi sántítás, mert a plusz súly miatt kidörzsölődött a csonk. Az sem tett épp jót, amikor hajnalban végigsétált fél Londonon, vállán a málhazsákkal. De mivel tudta, hogy egyenesen a szegénység felé tart, úgy döntött, a lehető legolcsóbban fog oda eljutni.

Újra a pulthoz ment, venni egy harmadik pintet is, majd a kupola alatti asztalához visszatérve előhúzta a mobiltelefonját, és felhívta egy barátját a rendőrségnél. Ugyan csak néhány éve ismerték egymást, de egészen különleges körülmények között lettek barátok.

Ahogy Bluey-nak csak Charlotte hívta, Misztikus Bobnak meg kizárólag Richard Anstis nyomozófelügyelő szólította Strike-ot. Barátja hangja hallatán most is rögtön ezt kiabálta a telefonba.

– Szívességet kérnék – közölte vele Strike.

– Na halljam, mi kell?

– Ki vitte a Lula Landry-ügyet?

Míg Anstis utánanézett a számoknak, kérdezgette Strike-ot egy kicsit az üzletről, a jobb lábáról, a menyasszonyáról. Strike mindhárom témában valótlan válaszokat adott.

– Örömmel hallom – felelte Anstis vidáman. – Jól van, itt van Wardle száma. Nincs vele semmi baj, nagy önimádó, de még mindig jobban jársz vele, mint Carverrel. Na, az egy seggfej. Wardle-nak tudok is szólni egy-két szót az érdekedben. Ha gondolod, most rögtön rácsörgök.

Strike fogott egy turistáknak szánt brosúrát (a falra szerelt fatartóban találta), és a Lovas Testőrség laktanyájának fotója mellé leírta Wardle számát.

– Mikor jöttök át? – érdeklődött Anstis. – Valamelyik este hozd el Charlotte-ot is!

– Persze, az remek lenne. Felhívlak majd, csak most rengeteg a dolgom.

Miután letette, Strike egy ideig még gondolataiba mélyedve ült, majd felhívta egy Anstisnál sokkal idősebb ismerősét, akinek élete nagyjából épp az ellenkező irányba tartott.

– Tartozol egy szívességgel, haver – kezdte. – Kéne némi infó.

– Miről?

– Tőled függ. Valami olyasmi kéne, amivel meg tudok győzni egy zsarut.

Huszonöt percig beszélgettek, sok szünettel, melyek egyre hosszabbra nyúltak és egyre sokatmondóbbak lettek, míg Strike végül kapott egy hozzávetőleges címet és két nevet, amelyeket szintén leírt a Lovas Testőrség laktanyája mellé, meg egy figyelmeztetést, amit ugyan nem írt le, de tudta, hogy értette beszélgetőpartnere, és meg is szívlelte. Barátságos hangulatban fejezték be a beszélgetést. Strike nagyot ásított, és felhívta Wardle-t. Az szinte azonnal fel is vette egy hangos, rövid vakkantással.

– Wardle.

– Halló, a nevem Cormoran Strike, és…

– Hogy a micsoda?

– Cormoran Strike – ismételte. – Ez a nevem.

– Á, igen – felelte Wardle. – Anstis épp most hívott. Maga a magánkopó? Anstis azt mondta, Lula Landryról szeretne beszélni.

– Aha, az vagyok – mondta Strike, és elnyomva egy újabb ásítást, a mennyezet festett kazettáit kezdte vizsgálgatni. Hatalmas, dionüszoszi vigadozást ábrázoltak, amely a szeme előtt változott át tündérünneppé, a Szentivánéji álommá, benne a szamárfejű emberrel. – De igazából az aktára lenne szükségem.

Wardle elnevette magát.

– Hát kurvára nem az én életemet mentette meg, öregem!

– Van némi információm, ami talán érdekli magát. Gondoltam, köthetnénk üzletet.

Rövid szünet következett.

– Sejtem, hogy nem telefonon akarja ezt megbeszélni.

– Így van – vágta rá Strike. – Nincs valami hely, ahová egy hosszú munkanap után szeret betérni egy pintre?

Miután lefirkantotta egy Scotland Yardhoz közeli kocsma nevét és megerősítette, hogy egy hét múlva neki is jó lesz (már ha addig nem találnak egy közelebbi időpontot), Strike letette a telefont.

Nem volt ez mindig így. Néhány évvel ezelőtt még tanúkat, gyanúsítottakat is rá tudott volna venni az együttműködésre – olyan volt, mint Wardle, akinek értékesebb az ideje, mint azoknak, akikkel érintkezik, és aki maga választhatja meg, mikor, hol és milyen hosszan beszél valakivel. Akárcsak Wardle-nak, neki sem kellett egyenruha – folyamatosan a hivatalosság, a presztízs köpönyegét viselte. Most pedig csak egy sánta ember gyűrött ingben, régi ismerőseire alapozza a dolgokat, és olyan rendőrökkel próbál üzletelni, akik valaha örömmel fogadták volna a hívását.

– Seggfej – bukott ki Strike-ból hangosan az üresen visszhangzó poharába. A harmadik pint olyan könnyedén csusszant le, hogy már csak néhány centi maradt belőle.

Megcsörrent a mobilja. A kijelzőre pillantva saját irodájának számát ismerte fel. Biztosan Robin az, és tájékoztatni kívánja, hogy Peter Gillespie érdeklődött a pénzről. Átirányította a hívást a hangpostára, felhörpintette a maradék sörét, és kiment.

Az utcán világos volt és hideg, a járda nedves, a tócsák pedig időnként ezüstösen csillogtak, ha felhő futott el a nap előtt. Strike újabb cigarettára gyújtott már a kijáratban, és csak dohányzott ott, a Tottenham előtt állva. A munkásokat figyelte, ahogy egy gödröt kerülgetnek az út közepén. Amikor elszívta, lassan elindult az Oxford Streeten lefelé, hogy elüsse az időt, amíg az Ideiglenes megoldás hazamegy, ő pedig nyugodtan alhat egyet.