Kakukkszó

6

6

Robin várt tíz percet, hogy biztos lehessen benne, Strike már nem jön vissza, majd számos csodás hívást bonyolított le a mobilján. Barátai izgatott sikollyal vagy irigy szurkálódással fogadták az eljegyzése hírét, és Robinnak mindkettő egyforma örömet okozott. Ebédidőben egy óra szünettel ajándékozta meg magát, vett három esküvői magazint meg egy doboz kekszet a szomszédnak (így a kiskassza, egy felirattal ellátott teasüteményes doboz, most negyvenkét pennyvel tartozott neki), és visszament az üres irodába. Itt boldog háromnegyed órát töltött azzal, hogy a csokrokat és a menyasszonyi ruhákat tanulmányozta, és izgatottan bizsergett mindene.

Önhatalmúlag kijelölt ebédidejének végén Robin elmosta és visszavitte Mr. Crowdy csészéit, tálcáját, és a kekszet. Megjegyezve, milyen lelkesen próbált a férfi beszélgetésbe elegyedni vele most, hogy ma már másodszorra jelent meg nála, illetve, hogy a tekintete milyen szórakozottan kalandozott a szájáról a mellére, Robin elhatározta, hogy a hét hátralévő részében el fogja kerülni.

Strike még mindig nem jött vissza. Mivel más tennivalója nem akadt, Robin rendbe tette az íróasztalfiókok tartalmát, és kidobta mindazt, amiben felismerte a korábbi titkárnők összegyűlt szemetét – két kocka poros tejcsokoládét, egy elkopott körömreszelőt, és rengeteg papírdarabkát névtelen telefonszámokkal, összevissza firkákkal. Talált egy doboz régimódi fémkapcsot is (ilyennel addig még sosem találkozott), és jó néhány kisebb, üres, kék noteszt, melyeken ugyan nem volt felirat, de mégis valahogy hivatalosnak tűntek. Robin, aki maga is rendelkezett némi irodai tapasztalattal, úgy sejtette, talán valami hivatalos intézmény raktárából csenték el őket.

Időnként megcsörrent az irodában a telefon. Új főnöke, úgy tűnt, soknevű fickó. Egy férfi például Oggyt kereste, egy másik a majomsrácot, míg egy száraz, szűkszavú hang azt kérte, hogy Mr. Strike hívja vissza Mr. Peter Gillespie-t, amint lehetséges. Robin minden alkalommal felhívta Strike mobilját, de csak a hangpostát érte el. Így tehát hangüzeneteket hagyott neki, egy tapadós papírkára felírta minden hívó nevét és számát, majd bevitte Strike irodájába, és szép sorban az asztalára ragasztotta őket.

Kint csak dübörgött a légkalapács. Két óra körül nyikorogni kezdett a mennyezet, ahogy a fenti helyiség lakója is nekilátott a dolgainak; különben akár úgy is tűnhetett volna, hogy Robin egyedül van az egész épületben. Lassan felbátorodott a magánytól meg attól a vegytiszta örömtől, ami azzal fenyegette, hogy szétveti a szívét, valahányszor csak a bal kezén a gyűrűre pillantott. Nekilátott kitakarítani, rendbe rakni az ideiglenes uralma alá került apró helyiséget.

Bár általában véve lepusztult és igencsak koszos volt, Robin hamar felfedezte, milyen szigorú elvek alapján rendeződtek el a dolgok az irodában, és precíz természete igencsak örült ennek. Az íróasztala mögötti polcokon sorakozó barna mappák (furán régimódinak tűntek a manapság divatos neonszínű műanyag irattartók világában) dátum szerint voltak elrendezve, mindegyik gerincén kézzel írt sorszám. Robin ki is nyitotta az egyiket, és észrevette, hogy a fémkapcsokat arra használták, hogy a sok különálló lapot rögzítsék velük a mappákba. A legtöbb lapon ugyanazt a becsapósan nehezen olvasható kézírást ismerte fel. Talán a rendőrségnél dolgoznak így. Talán Strike valaha rendőr volt.

Az irattartó szekrény középső fiókjában, egy vékonyka köteg titoktartási nyilatkozat mellett fedezte fel a halomnyi rózsaszín halálos fenyegetést, amit Strike említett. Kivette és elolvasta az egyik nyilatkozatot. Egyszerű formanyomtatvány volt, alulírott kijelentette benne, hogy tartózkodni fog attól, hogy a munkája során birtokába jutó nevekről és információkról a munkaidején kívül bárkivel beszéljen. Robin gyorsan meghányta-vetette a dolgot, majd gondosan aláírt és ledátumozott egyet, bevitte Strike irodájába, és letette az íróasztalára, hogy ő is odaírhassa a nevét a kipontozott helyre. Ez az egyoldalú titoktartási fogadalom megint megidézte kicsit azt a rejtelmes, egyenesen csillogó világot, amit a gravírozott üvegajtó túloldalára képzelt – már mielőtt az felpattant, és Strike kis híján lelökte a lépcsőn.

Csak amikor letette a lapot Strike íróasztalára, vette észre a sarokban, az iratszekrény mögé dugott málhazsákot. A cipzár fogai közül egy koszos ing széle, egy ébresztőóra és egy neszesszer kandikált ki. Robin behúzta a külső és a belső iroda közti ajtót, mintha véletlenül valami kínosat, magánjellegűt látott volna meg. Belekalkulálta még az épületből reggel kiviharzó sötét hajú szépséget, Strike mindenféle sérüléseit, és hogy visszatekintve úgy látta, Strike mintha kissé késve, ám mindenképp határozottan indult volna a nő után. Eljegyzett állapotának boldog rózsaszín felhőjében Robin hajlamos volt mérhetetlen sajnálattal viseltetni mindenki iránt, akinek nála kevésbé boldog szerelmi élet jutott – már ha a mérhetetlen sajnálat leírja azt a csodás örömet, amit valójában érzett arra gondolva, hogy ehhez képest az ő élete maga a paradicsom.

Öt órakor, amikor ideiglenes főnöke továbbra sem jelent meg, Robin úgy határozott, most már nyugodtan hazamehet. Magában dudorászva töltötte ki a jelenléti ívét, és a ballonkabátja begombolása közben még dalra is fakadt, majd bezárta az iroda ajtaját, a levélbedobó nyílásán át bedobta a pótkulcsot, és azért kellő körültekintéssel lement a lépcsőn Matthew és közös otthonuk felé.