A zsarnok

Chapter 4

Alaric

Kurva jó az élet.

Virágzik az üzlet. Dől a pénz, és mindig akad olyan lány, aki hajlandó elszórakoztatni.

Ma este olyan üzleti találkozóm lesz, ami az egész életemet megváltoztathatja. Azt beszélik, hogy Michael Lawrence vissza akar vonulni. Amikor a fülembe jutott a hír, ugrottam a lehetőségre, hogy beszéljek vele. Mint kiderült, a megfelelő árért kész eladni a készleteit, amit érdemes megünnepelni, mivel a fickó a déli félteke első számú fegyverkereskedője.

A mézszínű ital csábítóan vár az asztal túloldalán. Előrehajolok, és a díszes üvegért nyúlok. A személyzet ügyel, hogy mindig csurig legyen töltve.

Szinte túl szép ez az információ ahhoz, hogy igaz legyen, de pontosan ez az, amire szükségem van ahhoz, hogy felkapaszkodjak a következő szintre. Hogy a magamévá tegyem az üzletet, és ne azzal a kétséges vállalkozással kínlódjak, amit apám hagyott rám, amikor pár éve elment.

Az ember végül mindig megmutatja az igazi arcát, csak figyelni kell, hogy meglássuk. Én nem figyeltem az apámat.

Tanultam a saját káromból.

Ezt a leckét nem fogom elfelejteni.

De hiába a harag, nem változtat a múlton, ezért inkább a jövőbe kell tekintenem.

A gondolataimba merülök, mígnem egy hangot hallok a szoba túloldaláról, és felpillantok. Kinyílik a dolgozószobám ajtaja, és belép a bátyám, Damian.

Ezer éve nem láttam a bátyámat. Megváltozott. Idősebbnek tűnik. A sötét szemek nem változtak – éles ellentétben állnak világos szememmel –, a haja azonban hosszabb és ziláltabb. Ő is mindig kócos, mint én, most viszont másról van szó. Úgy fest, mint aki lemondott a külsejéről.

Átszeli a szobát és az íróasztalomhoz lép, mintha az övé lenne ez a hely, ahogy az el volt rendelve.

Zsebre tett kézzel, leszegett fejjel megkérdi: – Mikor lesz a találkozó?

A távolléte ellenére folyamatosan tájékoztatom a dolgaimról.

– Egy óra múlva.

Kedvetlenül összeszorítja a száját. – Biztos, hogy ezt akarod?

– Igen.

– Nem gondolod, hogy…

Felemelem a kezem, hogy elhallgattassam. – Damian. Ha a saját vállalkozásodat vezeted, azt teszed, ami neked a legjobb. De ez az én üzletem, és most erre van szükségünk. – Még tőlem is övön aluli ütésnek számít, hogy nem kerülgetem a forró kását.

Évekkel ezelőtt, amikor apám élt és Damian még számított valamit, vakmerően viselkedett. Fiatal éveiben olyasmiket művelt, amiket nem kellett volna, és ezért mindenét elvesztette.

A neki szánt élet most az enyém.

Gyűlöl emiatt – megvet engem –, és nem is hibáztatom érte. Én is utálnám magam. Az orra elől happoltam el az örökségét.

De az ő vesztesége az én nyereségem, legalábbis apám így fogalmazott, amikor átadta nekem a kis híján romba dőlt kastély kulcsait.

Apám nem késlekedett közölni, hogy nem az én hibám, hanem Damiané. Megérdemelte a sorsát, mert fontosabbnak tartott egy nőt a családjánál.

Amikor dolgoznia kellett volna, a megtört szívét dédelgette.

Egy reménytelen szerelmet siratott, amire sosem volt esélye.

Az én világomban szerelemre nincs idő. Nincs helye az életünkben.

Világéletemben én voltam apám bokszzsákja, figyeltem, és korán megtanultam, hogy sose mutassam ki a gyengeségemet.

Az „üzlet” a legfontosabb.

A család csak a második.

A feleség pedig…

Fel se került a radarjára.

Anyám el lett felejtve, amint elment. Miután apám felcsinálta, nem is egyszer, hanem kétszer, boldogan távozott, a zsebében egy rakás pénzzel.

Damian egy idióta, amiért hagyta, hogy az érzelmei az útjába álljanak.

Amikor apa meghalt, a drogok és a pia voltak Damian kizárólagos barátai.

Ha a bátyám nincs a közelemben, akkor is nekem dolgozik.

– Lehet, hogy Lawrence készül valamire.

Vállat vonok. – Ki akar szállni az öreg.

– Megfordult már a fejedben, hogy ez csak egy trükk? – Felkészületlenül ér a kérdés. Ritkán kérdőjelezik meg az ítélőképességemet, különösen ő.

– Nem – válaszolom határozottan. Damian hallgat, majd kinyújtja a kezét és az asztalomra támaszkodik, dobolni kezd az ujjaival. Tudja egyáltalán, hogy mit csinál? Mindig is ideges típus volt. Oldalra billentem a fejem, várom, hogy kimondja, hogy mi böki a csőrét.

– Fontolóra kéne venned. Sosem tudhatod, kiben bízhatsz. – A szívembe hatolnak a szavai. Elérik a kívánt célt. Az a helyzet, hogy hiába érdekel, hiába érzek bűntudatot, amiért kimaradt a családi üzletből, nem reagálok a piszkálódásra.

Összehúzom a szemem.

– El akarsz menni helyettem? – kérdem.

– Tessék?

Az arcát fürkészem, és végigmérem. – Elmész helyettem?

– Mert… – Megfeszül az állkapcsa, és mély levegőt vesz, mielőtt folytatja. – Miért tennék ilyet? Már mindent elvettél tőlem. Még azt is akarod, hogy a kifutófiúd legyek?

Előrehajolok, és az asztalra csapok az öklömmel. A whiskyspohár megremeg, hullámzik benne a borostyánsárga nedű. Nem ömlik ki, csak majdnem. – Nem én tehetek arról, hogy elbasztad az életed.

Súlyos csend ereszkedik ránk. A bátyám arca kifürkészhetetlen; köhécsel, majd megszólal. – Ez az egész az enyém kellett volna, hogy legyen. – Mélyebb és komorabb a hangja, mint máskor.

– Kellett volna – hangsúlyozom ki –, de elbasztad, amikor kurvákat döngettél és kokóztál. – Minek finomkodni? Egy rakás szerencsétlenség volt a bátyám.

– Gyászoltam.

Még tizenöt év elteltével sem tanult. A nevetséges megjegyzés hallatán a fejemet rázom. – Úgy viselkedsz, mintha a feleséged lett volna.

– Lehetett volna… – Mélyen a szemembe néz. Vibrál a fájdalom a szavaiban. Sosem volt az övé.

De azt gondolja, hogy lehetett volna. Hogy kellett volna.

Gyerekkorunk óta szerette.

Apám kollégájának a lánya volt. Mind azt hittük, hogy egy nap összeházasodnak, és egyesül a két család. Talán így is lett volna, de a sors másképp rendelte.

A bátyám még mindig engem néz, rendíthetetlen pillantása kényelmetlen érzést kelt bennem. A régi heg, mely a bal szemöldökétől fut végig az arcán, sötétebbnek tűnik, mint máskor. Látványos emlékeztetője annak, hogyan bántottam a bátyámat a múltban. Fájdalom és megbánás keveredik a véremben, arra késztetnek, hogy elvegyem a fájdalmát. Nem könnyű feladat, de az ilyen érzelmek mindig ivásra késztetnek.

Amikor felpillantok rá, még mindig azt az embert látom, aki összeomlott a hír hallatán, aki magába fordult a veszteség miatt. És engem okol ezért a veszteségért. Azt hiszi, hogy én okoztam a lány halálát, és talán igaza van. Még mindig nyomja a szívemet a bűntudat súlyos terhe. S ha igaza van, és valóban az én hibám, akkor annál rosszabb, hogy én vagyok az a seggfej, aki ellopta az életét.

– Nem így kellett volna lennie – ismételgeti.

– Ez az én üzletem – emlékeztetem. Nem számít, hogy az én tetteim juttattak ide minket, az ő teszetoszasága pecsételte meg a dolgot.

– Leállítanád magad?

Hangos sóhajjal bámulok a férfira, akire valaha felnéztem.

A férfira, aki segített azzá válnom, aki ma vagyok. Évek óta nem volt a szemében ilyen tisztaság és elszántság. Arra a férfira emlékeztet, akit elvesztettem, és rájövök, mekkora bolond vagyok.

Elvakított az elvesztegetett évek miatt érzett harag, pedig most itt van, és talán neki van igaza. Talán együtt vezethetnénk az üzletet. Erre tanított minket az apám Grace előtt.

– Ülj le! – Rámutatok a szemközti székre, ő pedig gondolkodás nélkül helyet foglal. Hátha ez valami újnak a kezdete. A két testvérnek mindig is együtt kellett volna dolgoznia. A pohárért nyúlok, hogy megkínáljam.

– Mit csinálsz? – Mélybarna szemei minden mozdulatomat lesik.

– Hát nem nyilvánvaló? Meghívlak, hogy igyál velem egy italt.

Sötét szemöldöke homlokráncolásba ferdül, majd bólint. Még mindig feszeng, még mindig választ vár.

– Elmész – jelentem ki, mire üres tekintettel bámul rám. A bátyámat ismerve, valószínűleg nem mer reménykedni. – Te mész helyettem. Be akarsz szállni? Ahhoz ezt meg kell tenned. Nincs ellenvetés – közlöm egyszerűen.

Megdermed az arca. – Ez most komoly?

– Ez még nem a végső találkozó. Csak a részleteket kell tisztázni. De ha aktívabban részt akarsz venni az üzletben, valahol el kell kezdened.

Az arca továbbra is kifürkészhetetlen, de nem sokat várok tőle. Addig nem avatom be a terveimbe, amíg nem vagyok biztos abban, hogy elbír a feladattal. De ha elérkezik az idő, visszaadom Damiannek a kastély kulcsait az ő feléhez.

– Egy korszak végére! – Megemelem a poharamat.

– Csak a holtak látták a háború végét. – Vigyorogva idézi fel jellegzetes mondását, amit Platóntól lopott, mire felnevetek. Észre sem vettem, mennyire hiányzott.

– Ez még csak a kezdet.

– Majd meglátjuk. – Megdörzsöli a tarkóját, és feláll.

– Vidd a kocsimat. És add át a bocsánatkérésemet. Mondd meg neki, hogy közbejött valami elkerülhetetlen.

– Úgy lesz, testvér.

A testvér szó fájdalmasan hasít belém. Túl rég nem beszéltünk már így egymással.

Amikor kilép az ajtón, a füléhez emeli a telefont. Nem tudom, kit hív, de hátradőlök.

Hosszú ideje először nem tűnik olyan nehéznek minden.