A zsarnok

Chapter 5

Phoenix

Négy évvel később…

Apám a dolgozószobájában járkál.

Oda és vissza. Oda és vissza.

Vajon mi ütött belé? Nem szokott így viselkedni.

Amint lediplomáztam, hazarendelt. Majd azt mondja, jöjjek be a dolgozószobájába, hogy a „munkáról” beszéljünk. Megfordul a fejemben, hogy talán azt tervezi, hogy rám bízza a vállalatot, ennek azonban semmi értelme. Sosem hajlandó beszélni róla, de nyilván az agyára ment valami, mert épeszű ember nem viselkedik így délután kettőkor.

Igaz, a járkálás nem feltétlenül jelent bajt, de a dolgozószobája határozottan aggaszt.

Zűrzavar.

Teljes és totális zűrzavar.

Ezek a szavak világosan leírják, hogy mi található a dolgozószoba falai közt.

Elfordulok apámtól, és végignézek a helyen, melynek tiszta szentélyként kéne ragyognia ahhoz, hogy az üzleti ügyeit intézhesse idebent. Ehelyett úgy fest, mint egy építkezés, ahol épp most végeztek a bontási munkálatokkal.

Az első, amin megakad a tekintetem, az íróasztal. Fel van borítva. A homlokomat ráncolom.

Hűha!

Komoly erő kell ahhoz, hogy így felforgassák.

Kétlem, hogy a férfi, aki engem felnevelt, képes volt erre.

Le vagyok nyűgözve.

Nemcsak az íróasztal hever a földön, hanem az iratok is, melyeknek az asztalon lenne a helyük. A telefon ripityára tört.

Valaki nagyon felbosszanthatta a vonal végén.

– Mi történt? – Közelebb lépek, mire elhátrál. Abból, ahogy összevonja a szemöldökét és ökölbe szorítja a kezét, látszik, hogy egy hajszálon múlik, hogy kiboruljon és rám üvöltsön.

– Tűnj innen, Phoenix! – szűri a fogai között a szavakat.

Közelebb lépek és megrázom a fejem. Amikor olyan közel vagyok hozzá, hogy megérintsem, a vállára teszem a kezem.

– Te kértél, hogy jöjjek, hát eljöttem. Beszélj hozzám! – kérlelem. Elfordítja a fejét és rám néz. Majd behunyja a szemét. Nem sokáig marad csukva – csak egy pillanatra –, de arra elég, hogy a mellkasa felemelkedjen, majd lesüllyedjen egy mély lélegzetvétellel.

A szemembe néz, és megenyhül a tekintete. – Nem akarom…

– Nem. – Csípőmre teszem a kezem, hogy lássa: komolyan beszélek. – Többé nem löksz el magadtól. Nem ok nélkül hívtál ide. A lányod vagyok, és ez az én örökségem is…

– Nem akarsz ennél többet?

– Nem, apa. – Kimondom a szót, és hagyom, hogy megtegye a hatását. Lehet, hogy nem a biológiai apám, de ő nevelt fel, és ez az én döntésem. – Segíteni akarok.

Leereszti a vállát és a kanapéhoz lép a dolgozószoba sarkába. Követem, és leülök vele szemben.

– Ha már üzletről beszélgetünk, akár ihatunk is.

– Egyetértek.

Leül, tölt magának egy pohár whiskyt, majd egy másikat nekem. Nem rajongok érte, de ha bizonyítani akarok, akkor el kell fogadnom.

– Mi van az üzlettel?

Apám megdörzsöli az állát. – Valamit el kell mondanom neked, Nix… – mondja, mire felnevetek. A becenevemet használta, ami ritkán fordul elő. Csak akkor használja, amikor azt hiszi, hogy csalódást fog okozni nekem.

– Tudom, hogy mivel foglalkozol, apa. – Közömbös a hangom. Színlelhet, amennyit csak akar, hogy csupán import-exporttal foglalkozik, de engem ugyan nem tesz lóvá.

Elkerekedik a szeme, meglepi a megjegyzés. – Hogyhogy? – kérdi.

– Lehet, hogy internátusba küldtél, majd Svájcba fősulira, de mindig is tudtam.

Onnan, ahol ülök, látom, ahogy megfeszülnek az izmok az állkapcsában. Nincs elragadtatva, ezt én is tudom. De nem számít. Tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön ez a nap.

– Tényleg?

– Persze.

Leesik az álla. Majd gyorsan összeszedi magát, félrebillenti a fejét, és mély döbbenettel bámul rám. – És nem is gyűlölsz engem?

– Megmentetted az életemet. Hogy gyűlölhetnélek? – Elszorul a torkom az érzelmektől. Nem szívesen gondolok a régi életemre, de attól még igaz. Ő mentett meg engem. Miután a szüleim meghaltak, befogadott, és sajátjaként nevelt fel. Az életemet köszönhetem neki. Ezért nem számít, ha bűnöző, mindig szeretni fogom.

Elmereng a szavaimon, végül bólint, majd felemeli a poharát, és iszik egy kortyot.

Én is az ajkamhoz emelem az enyémet. Amikor az első csepp a nyelvemhez ér, elfojtom a késztetést, hogy köhögjek. Azt akarom, hogy apám komolyan vegyen, és a köhögés valószínűleg az érettség hiányát jelentené.

Úgy bánik velem, mint egy kislánnyal. Aki rátermett és okos, persze, de attól még kislány. Most, hogy végeztem a főiskolán, azt akarom, hogy felnőttként tekintsen rám – ha egyáltalán hagyja, hogy segítsek neki.

Tartozom neki azok után, amiket értem tett. Valahogyan vissza kell fizetnem, hogy befogadott és a gondomat viselte.

A legtöbb korombeli lány boldogan lubickolna a luxusban, én azonban nem vagyok olyan, mint a többi lány.

Nem akarom, hogy gondoskodjanak rólam. Meg akarom keresni a kenyeremet és bizonyítani akarok.

A whisky lecsúszik a torkomon, felperzseli az útját a gyomromig, ahonnan szétárad a melegség.

Ez megmosolyogtatja apát. – Meg lehet szokni. – Iszik még egy kortyot, és visszhangzik a szoba csendjében a pohár koppanása a fán, amikor leteszi a dohányzóasztalra.

Azokra a hangokra emlékeztet, amiket egy ketyegő ingaóra ad ki az éjszaka közepén, sötét és baljós zaj. Engem azonban nem kell babusgatni, ezt ő is jól tudja. – Mennyit tudsz? – kérdi. Előrehajol és a combjára könyököl.

– Mindent – vallom be.

Hallgat, amíg feldolgozza az információt. A magániskolában sok mindent megtudhat a családjáról egy lány. Néhány jó dolgot és rengeteg rosszat. A beképzelt gazdag picsák imádnak másokba belerúgni. Nem baj. Örülök, hogy fény derült az igazságra. Épp kinyitnám a számat, amikor felemeli a kezét, hogy mondjon valamit.

– A fegyverek… – Felvonja a jobb szemöldökét, hogy lássa, meddig terjednek az ismereteim.

– Mindenről tudok – tisztázom. Tudom, hogy az örökbe fogadó apám a világ egyik legnagyobb fegyverkereskedője. – Tudom, hogy mivel foglalkozol. Tudom, hogy fegyvereket árulsz.

– Az ügyfeleim…

– Apa. – Feltartom a kezem. – Tudom, hogy az ügyfeleid nem tisztességes emberek. Valószínűleg egyikük sem törvénytisztelő állampolgár.

Mély barázdák jelennek meg a homlokán. – Tényleg nem gyűlölsz érte?

– Persze, hogy nem. Nem a munkád határozza meg, hogy ki vagy. Az apám vagy és szeretlek, nem számít, mivel foglalkozol. Most pedig meséld el, mi történt, és engedd, hogy segítsek.

Mintha háborút robbantottak volna ki benne a szavaim, mély levegőt vesz.

– Nem akartam, hogy részt vegyél benne. Jobb életet szántam neked. – Gyengéd, megrendítő szavai szeretetről árulkodnak, de ez az én életem, ezt meg kell értenie.

– Már felnőttem, és én ezt akarom. – Mélyen a szemébe nézek. – Most pedig beszélj! – Ellenvetésnek nincs helye. Elég jól ismer ahhoz, hogy ezt már ő is tudja.

– Hát jó. – Öblös nevetés tör fel a torkából, majd fogja az italt, hátradől, és kényelembe helyezi magát a kanapén. Hosszú beszélgetésnek nézünk elébe. – Lefoglalták a fegyvereimet.

Erre nem számítottam, rám tör az idegesség, és imádkozom, hogy ne kerüljön börtönbe.

– Ki?

– A konkurencia. Egy mitugrász szarházi, aki tönkre akar tenni. Nem akartam, hogy kihasson az életedre.

– Mondd el!

Megszorítja a poharat a kezében, elfehéredik az ökle. Ez nem fog tetszeni.

– Alaric Prince-nek hívják, és ő a legaljasabb gonosztevő. Évek óta szisztematikusan próbál aláásni engem. Arról nem is beszélve, hogy vérdíjat tűzött ki a fejemre, amit valamilyen csoda folytán eddig sikerült megúsznom.

Vérdíjat?

Mintha gyomorszájon ütöttek volna. Vérdíjat tűztek ki az apám fejére. Olyan ez a szó, mint egy kirakós darabkája, amit sok-sok évvel ezelőtt elvesztettem, de most végre a helyére került. Kezd értelmet nyerni mindaz, ami az évek során történt. Hogy miért rejtőzködik az apám az erődjében. Meg akarják öletni. Muszáj többet megtudnom.

– Nem értem. Ki ez az alak?

– Egy kis szaros. – Meglep a hangjában rejlő gyűlölet. Egy sztori lapul mögötte, amibe be kell avatnia, hogy segíteni tudjak.

– Ennél azért többet kell tudnom. – Kihívóan felvonom a jobb szemöldökömet. – Már eljutottunk idáig. Ha végig akarjuk csinálni, akkor jobb, ha mindent elmesélsz.

– Ez egy hosszú, bonyolult történet.

Előrehajolok, rákönyökölök a térdemre. Oldalra billentem a fejem és elmosolyodom. – Nos, akkor szerencse, hogy végleg hazajöttem. Mert időm, mint a tenger. Ráérek az idők végezetéig is, apa. Mesélj tovább! Mióta tart a háború?

– Négy éve.

Hirtelen összeállt a kép. Hogy miért küldött magániskolába a világ végére. Miért nem hagyta, hogy felvegyem a nevét, amikor kértem. Miért nem ismer el hivatalosan is a gyerekének. Azt hittem, csak azért, mert nem bizonyítottam neki, holott háborúzik valakivel. Csak meg akart védeni. Szétárad bennem a melegség, amit jeges rémület követ. Ez az Alaric nevű alak bántotta az egyetlen embert, aki megpróbált megvédeni engem. Muszáj tennem valamit; többet kell tudnom. De előbb meg kell győződnöm arról, hogy jól hallottam. Hogy nem én okoztam neki csalódást.

– Hát ezért… – Könnyek szöknek a szemembe.

Felemeli a kezét, majd átnyúl a dohányzóasztal fölött, és megfogja a kezem. – Soha nem szégyelltelek. Te a lányom vagy. Lehet, hogy nem vér szerint. De mivel szeretlek, nem hagyhattam, hogy tudomást szerezzen rólad.

A szeretet és az odaadás, amit ez iránt a férfi iránt érzek, nem hagy nyugodni; felállok és járkálni kezdek. Ugyanazt csinálom, amit ő, alig néhány perccel ezelőtt. Átjárja a testemet az ideges vibrálás, és elgondolkodom, hogy mit is jelent mindez.

Oda-vissza lépkedek, de hiába, nem találom a szavakat. Olyan száraz a szám, mintha homokot rágnék. Pedig valamit muszáj mondanom. Megkérdeznem. – Na és most? Már tudja?

– Nincs okom ezt feltételezni. – Ám a szavai mögött kétség lapul.

– Miért gyűlöl ennyire?

Vállat von, de mélyen a szemébe fúrom a tekintetem. El kell árulnia. Bármi is az, tudnom kell.

– Mert azt hiszi, hogy én öltem meg a bátyját.

Meg sem lep, hogy apám megölt valakit. Michael Lawrence könyörtelen ember, de ahogy rám néz, kétlem, hogy ő tette.

Mindenesetre rákérdezek: – És te voltál?

Felpillant, elkerekedik a szeme. – Nem.

Erre megtorpanok. Szótlanul bólintok, már tudom, hogy csak egy megoldás létezik. – Akkor le kell állítanunk ezt a háborút.

– Hidd el, én már megpróbáltam. Semmit sem tehetek. Rég túllendültünk azon a ponton, ahol még meghallgatna vagy hinne nekem.

Csendben ülünk egymás mellett, és milliónyi gondolat cikázik az agyamban. Remegni kezd a térdem az idegességtől, de elfojtom. A tétlenség nem járható út, s bár nem vagyok száz százalékig biztos az ötletemben, mégis szavakba öntöm. – Akkor azt hiszem, csak egy dolgot tehetünk.

– Éspedig?

– Kényszerítenünk kell. – Széles mosolyra húzódik a szám. Apám nem viszonozza, ehelyett úgy néz rám, mintha azt mondaná: Ez nyilvánvaló, de hogyan?

– És mit gondolsz, hogy csináljuk?

– Erővel. Vegyük el mindenét, és ha porig égetjük, kénytelen lesz beletörődni.

– De addigra már túl késő.

– Miért? – kérdem.

– Nem tudok elég közel férkőzni hozzá.

Újabb ötletek villannak fel az agyamban, de ezek sötétebbek és mocskosabbak, és biztos vagyok benne, hogy apám egytől egyig utálni fogja őket.

– De én igen. Engem nem ismer. Senki sem ismer. Meg tudom szerezni az információt, amire szükséged van.

– Phoenix.

– Nem, apa. Ne Phoenixezz engem! Ez az én döntésem. Már nem az a kislány vagyok, akit elküldtél iskolába. Hadd segítsek!

Elvékonyodik a szája, és feláll, majd újra járkálni kezd. Nem tetszik neki az ötlet, de legalább fontolóra veszi.

– Nem akarom, hogy bajod essen – kérlel.

– Nem fog.

– Nem tudhatod, hogy… – Beletúr a hajába. – Alaric Prince bosszúra szomjazik. Ő a legromlottabb ember a világon. Én csak tudom.

Megkerülöm a felborított íróasztalt, és odalépek mellé. Amikor közvetlenül mellette állok, felnézek az arcára. – Ne kételkedj bennem!

– Nem kételkedem. Csak nem akarlak…

Látom apám szemében a mélyről fakadó szeretetet, félelmet és kétségbeesést.

– Bízz bennem! Higgy bennem! Hadd segítsek!

Hadd mentselek meg, ahogy valaha te is megmentettél engem.

– Oké. – Ezzel az egy szóval megpecsételődik a sorsom és Alaric Prince sorsa.

Megtalálom a módját, hogy legyőzzem az ellenséget. Bármi áron.