Alaric
Amikor nem válaszol, beljebb nyomom a szobába.
– Hogyan? – kérdi végül, reszketegen levegőt vesz.
– Bárhol felismernélek, galambocskám – válaszolom.
Hátralép.
Én pedig előre.
Sarokba szorítom az étkezőasztalnál, és olyan közel lépek hozzá, hogy egymáshoz simulnak a lábaink.
– Hiányoztál. – Lepillantok rá; mélyet sóhajt a szavaim hallatán. – Hiányoztam?
– Nem. Kicsit sem – sziszegi.
Kinyújtom a kezem, megfogom az állát, és végigsimítok az ujjaimmal a vörös ajkakon. – És ez hiányzott a legjobban. A tüzes kis szád.
– Ne érj hozzám!
Végigsimítok a bőrén, és minden gyönyörére tisztán emlékszem. Nem szabadna ezt tennem. El kéne mondanom, amiért jöttem, majd elsétálni, de most, hogy itt van velem, képtelen vagyok rá.
– Ezt nem teheted.
– Mit?
– Nem érhetsz hozzám. Nem tehetsz
