TIZENHATODIK FEJEZETAz álmok úgy kúsztak elő, mint a kimerültség felett lebegő köd. Eve hallotta bennük a megkínzottak éles, metsző fájdalomüvöltéseit egy széles, fekete ajtó mögül. Kötelességtudóan küzdött, hogy kinyissa, betörje, keresztülvágja magát rajta, miközben a sikolyok folyamatosan dübörögtek a koponyájában.
Mögötte, fölötte, körülötte egy tavaszi szellőhöz hasonlatosan csendes, higgadt hang szólt.
– Csak azt kapják, amit megérdemelnek.
– Ezt nem te mondod meg.
– Miért nem? Miért neked kell eldöntened?
– Nem én döntöm el – húzta elő Eve a fegyverét, és nekiesett az ajtónak a teljes erőre állított sugárnyalábbal. – Hanem a törvény.
– Kik írják a törvényt? Férfiak – ejtette vicsorogva az utolsó szót. – Te pedig engedelmeskedsz a parancsaiknak.
– Ezzel a baromsággal próbálkoz
