Halálos vendetta

ELSŐ FEJEZETMeg kellett gyilkolni. Több mint egy éven keresztül követte, figyelte, hogy kit, mikor, hogyan és miért, és végül Nigel B. McEnroyra esett a választása. Vele nyitotta meg a sort. Negyvenhárom éves volt, nős, két gyermek – egy hat- és egy kilencéves lány – apja. Két társával tizennyolc éven keresztül építette vezető fejvadász cégét. Mint a Tökéletes Elhelyezés vezérigazgatója személyesen felügyelte a toborzásokat mind a Földön, mind a Földön kívül. Annak ellenére, hogy Londonban rendezte be a cég központját, nagyon sokat utazott. A Tökéletes Elhelyezés New Yorkban, East Washingtonban, Tokióban, Madridban, Sydney-ben, New L. A.-ben, Dubaiban, Hongkongban és a Vegas II-n is fenntartott egy irodát, sőt nemrég az Olympus központjában alapított egyet. Jól élt, zabolátlanul szórakozott és arról híresült el, hogy hajszálpontosan kielégítette az ügyfelei igényeit, ráadásul a házasságáról azt tartotta, hogy tökéletes. Az üzleti életben Nigel B. McEnroy kínosan precízen viselkedett, sokat követelt, etikusan állt hozzá mindenhez és szorgalmasan építette a cége jövőjét. Csakhogy ezek egyike sem akadályozta meg abban, hogy a magánéletben összevissza hazudozzon, csalja a feleségét és sorozatban erőszakolja meg a nőket. Kétségkívül disznó volt, és elérkezett a disznóvágás ideje. A nő már alig várta, és úgy érezte, kitűnően választotta ki az első áldozatát. Nigel szeretett nagy mellű, vörös hajú nőkkel félrelépni, akik – általában – nála kevesebb hatalmat tudhattak a magukénak. Amikor nem a saját cégénél horgászott, drága bárokba járt vadászni. Azonkívül – a feleségét és a két gyerekét figyelembe véve – ha ennyi még nem lenne elég, rendszerint kábítószert kevert az áldozatai italába, hogy így biztosítsa a beleegyezésüket. A megadásukat. Ami talán még ennél is rosszabb, legalább egyszer (de gyaníthatóan többször) egy állásra pályázónak randidrogot adott – ráadásul a kérdéses pozíciót később egy férfi kapta meg, hogy ezzel koronázza meg az igazságtalanságot. Természetesen a szerencsétlen lány semmit sem tudott bizonyítani, az erőszakra is alig emlékezett, különben is túlságosan félt attól, hogy megvádolja azt a gazembert. Ő viszont eleget, több mint eleget hallott a többi áldozattól ahhoz, hogy kutatni kezdjen, a nyomába eredjen, kövesse és megfigyelje ezt a disznót, miközben akcióba lép. Kétszer is sikerült dokumentálnia az általa rutinszerűen elkövetett erőszakot. Végül minden a helyére került, és alaposan szemügyre vette magát a műhelyében felszerelt egész alakos tükörben. Hosszú, hullámos, feltűnően vörös haj, zölddel kihúzott szem és gondosan elkészített smink. A szája is éppen olyan vörösen csillogott, mint a haja. A levehető műmell igazinak, természetesnek hatott – az ember azt kapja, amiért fizetett. Végezetül a fenekét is kipárnázta kissé és egy kevés aranyló önbarnítót is magára fújt. Zöld ruhát választott, ami illett a szeme színéhez, sima volt, mint a víz, és úgy ölelte körül, mint egy második bőr. Az ezüstösen csillogó tűsarkú cipő jócskán hozzáadott a magasságához – különösen úgy, hogy sarokemelővel együtt húzta a lábára. Disznó Nigel hat láb egy hüvelyk, ő a cipőjében öt láb tizenegy. Tökéletes párosítás. Szoborszépségű volt, feltűnő és szexi. Parókában, kisminkelve még a legközelebbi rokonai sem ismerték volna fel. Még egyszer körbefordult a háromszárnyú, egész alakos tükör előtt és kissé megborzolta a parókáját. – Wilford, bekapcs. A fehér bőrű, hatvan év körüli férfinak tervezett, ősz hajú és bajszú droid kinyitotta halványkék szemét. – Igen, asszonyom? Úgy programozta be, hogy brit akcentussal beszéljen és fekete öltönyt, fehér inget, valamint fekete nyakkendőt adott rá. – Hozd ki a kocsit – adta ki a nő a parancsot. – A városi kocsit. Elviszel az Ez A Hely nevű klubba, ott leparkolsz és várod a következő utasítást. – Ahogy óhajtja, asszonyom. – Használd a felvonót. Feloldottam a zárat. A droid engedelmesen követte az utasításokat. A nő ezalatt ellenőrizte a táskája tartalmát, majd a monitorok elé sétált. A nagyanyja – hála az égnek – békésen aludt az orvosdroid felügyelete alatt. A drága, drága Nagyi át fogja aludni az éjszakát – amiben az altató is segíti, amit az esti brandyjébe kevert. – Nemsokára jövök – dobott puszit a monitor felé, majd a felvonóval lement a pompás, régi ház földszintjére, amit csaknem annyira imádott, mint a nagyanyját. Nem feledkezett meg az óvatosságról. Újra lezárta a felvonót, mielőtt a tűsarkú cipő megnyugtató kopogásától kísérve átvágott a gazdagon berendezett előtéren, kilépett az áprilisi este hűvösébe és bezárta maga mögött az ajtót. Finoman megborzongott, amiben a hideg mellett a várakozás izgalma is szerepet játszott, de Wilford már nyitotta is előtte a kocsi ajtaját. Beült és keresztbe vetette a lábát. 2061. április 11-e, gondolta. A nap, amikor felemelkedik az Igazság Úrnője. • • • Nigel prédára vadászott, hogy megünnepelje a hosszú, de sikerekben annál gazdagabb munkanapot. A felesége és a lányai együtt élvezik a trópusi szellőt és a tavaszi szünetet, így egy teljes hetet tölthetett nélkülük – tehát nem kell kifogásokat keresnie, miért dolgozik olyan sokáig, amikor pedig csak egy kicsit furcsán érzi magát. A diszkréció (vagyis a kamerák hiánya), a VIP-bokszok – elzárva a tömegtől –, valamint a kitűnő martini és a zene miatt szerette annyira az Ez A Helyet. Na meg természetesen a vonzó nők miatt, akik egy kicsit mintha ugyancsak furcsán éreznék magukat. Természetesen VIP-bokszot foglalt, de az első órában bejárta a csillogó ezüstpadlót, a lüktető fényekkel megvilágított táncteret, a háromszintes épületben fel és le suhanó mozgójárdákat. Mindig is vadászatként gondolt az esték kezdetére, amit roppant mód élvezett. Az előző éjszakája egy ikerpárnak köszönhetően igencsak kellemesre sikeredett. A két vörösesszőke szépség boldogan megosztotta vele a bájait cserébe azért, hogy eltölthettek néhány órát a New York-i szállásán. Eszébe jutott, hogy akár fel is hívhatná egyiküket – vagy mind a kettőt –, hátha lenne kedvük az ismétléshez, de friss húsra vágyott. A biztonság kedvéért, ahogy máskor is, törölte a számukat. Tudta, hogy fekete nadrágjában, amit szegekkel kivert öv tartott a derekán, valamint a szeméhez illő halványkék pulóverében a lehető legjobban fest. Mindehhez elegáns órát viselt, amely mindenkinek elárulta a gazdagságát, akinek volt szeme az ilyesmihez. A legdrágább bárcást is meg tudta volna fizetni – meg is tette, amikor kifutott az időből és nem maradt más választása. Viszont sokkal jobban szeretett vadászni. Megakadt a szeme a táncparketten kígyózó vörös hajú nőn. Magában elismerte, hogy valamivel fiatalabb, mint azok, akik közül válogatni szokott és a – rövidre nyírt és tüskékbe sodort – haja sem annyira kifinomult. A mozgása viszont… Lassan elkezdte megkerülni a táncteret, miközben tekintetét folyamatosan a nőn tartotta. Észrevett egy nyílást az emberek között, és akkor… Valaki könnyedén beleütközött hátulról. Miközben hátrapillantott, egy torokhangú „Excuzes-moi” ütötte meg a fülét. A bocsánatkérés, az alig észrevehető francia akcentus, a doromboló torokhang arra késztették, hogy megforduljon. Azonnal megfeledkezett a kígyózó mozgású táncosnőről. – Pas de quoi – fogta meg a látomás kezét és a szájához emelte, mire egy fülledt mosolyt kapott cserébe viszonzásul. Nigel továbbra is a kezében tartotta az ismeretlen kezét – aki nem tiltakozott ellene. – Êtes-vous ici seule? – Ah, oui – felelt a nő, amit Nigel egyértelmű meghívásként értékelt. – Et vous? Nigel megfordította a nő kezét, és angolul folytatta. – Remélem, többé már nem. – Ezek szerint maga angol. Egész jól beszél franciául. – Remélem, megengedi, hogy meghívjam egy italra és utána olyan nyelven beszélünk, amilyen nyelven csak akar. A nő szabad kezével végigsimított tündöklő hajkoronáján és oldalra hajtotta a fejét. – Azt nagyon élvezném. Megvagy, gondolta Nigel, miközben keresztülvezette újdonsült ismerősét az emberek között, megkerülték az asztalokat, elsétáltak az egyik bárpult mellett, míg végül odaértek a bokszához. – Remélem, nem bánja. Szeretek félrevonulni. A függöny mögött félkör alakú, fekete plüsslóca várta őket, rajta hatalmas, ezüsttel szegett párnákkal. A nő leült, keresztbe vetette tökéletes lábait és alig észrevehetően előredőlt. Mindössze annyira, amennyire kellett. – Kedvelem a bokszokat – árulta el. – Az olyan függönyt, ami mögül mi kilátunk, de mások nem látnak be. Ez olyan… kellemesen izgató, nem igaz? – Igen, valóban az – foglalt helyet Nigel a nő mellett, miközben igyekezett megbecsülni a rendelkezésére álló időt. Úgy gondolta, nem kell sietnie. Ez a zöld szemű csoda értette a dolgát és elvárta a kifinomult viselkedést. – Mit kérsz? – Sok mindent. Nigel érezte, hogy ágaskodni kezd a férfiassága, de csak kuncogott. – Akárcsak én, de most az italra céloztam. – Egy vodka martinit nagyon szárazon, két olajbogyóval. A Romanov Öt a kedvencem. – Ahogy nekem is. – Ó, máris találtunk valamit, ami közös bennünk. – Ez még csak az első a sokból – rendelt Nigel a számítógépes menüből, mialatt tekintete végigsiklott a partnerén, majd a fátyolhoz hasonlatos, csak egy irányból átlátszó függöny és a mögötte kavargó tömeg felé kalandozott, miközben érezte a zene lüktetését. A kellemes izgalmat. – A nevem Nigel… A nő Nigel szájához érintette az ujját. – Csak keresztnév, ça va? Maradjon meg némi titok. Solange. – Solange – ismételte utána Nigel. – Mi szél hozott New Yorkba, Solange? – Ha elárulnám, elveszne a titok. Inkább hadd feleljem azt, hogy talán ez a pillanat. Élvezem New York számtalan gyönyörét, és az… – hallgatott el Solange, mint aki a megfelelő kifejezést keresi. – Igen, az anonimitását. Te mit élvezel, Nigel? – Ezt a pillanatot. Solange felnevetett és hátradobta a haját. – Akkor ízlelgessük, akárcsak az ezt követő pillanatokat. Azért jöttem ide ma este, hogy… igen, szabaduljak. Megszabaduljak a napomtól és mindentől, amit el kellett végeznem. Hogy az élvezetet válasszam helyettük. Egy estét, ami csak az enyém, igaz? – Igaz. Velem ugyanez a helyzet. Itt az újabb közös pont. – Szóval… – nyitotta ki Solange a retiküljét és elővett egy apró púderkompaktot. – Ma este mindketten a pillanatnak élünk. Együtt. Nigel a nő felé hajolt. Az italadagoló jelzett és kinyílt. – Mondjunk pohárköszöntőt a pillanatra. Amikor a férfi a martinis poharak felé fordult, Solange a földre ejtette a retiküljét. Nigel az asztalra tette a két poharat és lehajolt, hogy felvegye. A nő ezt használta ki, hogy a kompaktba rejtett fiola tartalmát az italába öntse. – Merci – vette el a retikült és visszacsúsztatta bele a kompaktot. Majd elfogadta a feléje nyújtott poharat és finoman Nigel poharához koccintotta. – A pillanatra – mondta. – És az élvezetekre. Solange szeme megcsillant a pohár pereme felett. – Árulj el legalább egyet az élvezetek közül, amit keresel. – Egy gyönyörű nőt keresek, aki ugyanazt akarja, mint én. Miközben Solange figyelte, ahogy iszik, a combjára tette a kezét és ujja megindult a férfi domborodó ágyéka felé. – Miért keresed azt, amit már megtaláltál? – tette Nigel mellkasára a kezét, amikor a férfi feléje hajolt. – Mais non. Először igyunk a pillanatra, arra, hogy ízlelgetjük, valamint a ránk váró élvezetekre. Látod az embereket a függöny mögött, ahogy mozognak, egymáshoz érnek, egyesülnek, igaz? Egyesek talán, mások talán nem. Mi pedig, mi itt azt csinálunk, amit akarunk, és nem látnak bennünket. – Kellemesen izgató – felelt Nigel, miközben furcsán könnyűnek érezte a fejét. – Idd meg az italod és tarts velem. Tudok egy jobb helyet. Ahol számtalan gyönyör vár ránk. Nigel türelmetlenül kiürítette a poharát, és amikor Solange felállt, megfogta a felé nyújtott kezét. – Itt a lakásom a közelben… – kezdte. – Tudok egy jobb helyet – ismételte meg a nő. Nigel úgy érezte, ezüstszélű ködben halad előre. Azt sem vette észre, hogy Solange megérinti az óráját és jelez a droidnak, alig hallotta a zenét, miközben a nő levezette a földszintre és ki az éjszakába. Utána finoman betuszkolta egy kocsiba. Odabent megmarkolta a mellét, miközben szájával az ajkát kereste. A nő mintha azt mondta volna a távolban: – Egyenesen haza, Wilford. A hangja is megváltozott, de Nigel nem törődött vele. Egyre mélyebbre és mélyebbre merült Solange-ba és az általa nyújtott gyönyörökbe. A sötétségbe. • • • Lüktető fejfájással és kiszáradt torokkal tért magához. Amikor mozdulni próbált, a karizmai sikítva tiltakoztak. Pislogva kinyitotta fájó szemét és összerezzent az éles fényben. Egy teremnyi szoba tárult elé, benne pultokkal, monitorokkal, képernyőkkel és egy robusztus munkapaddal. Egyiknek sem látta az értelmét. Csaknem egy teljes perc eltelt, mire annyira magához tért, hogy rádöbbenjen: meztelen, és a feje fölé emelt kezét hozzábilincselték a mennyezetről lógó lánchoz. Csupasz lába alig érte el a padlót. Elrabolták? Bedrogozták? Nekifeszült a bilincseinek, mire fájdalom nyilallt a testébe. Nem, nem, a klub. Elment a klubba. Az a francia nő. Solange. Homályosan emlékezett rá, de amikor megpróbálta tisztán maga elé idézni a történteket, zúgni kezdett a feje. Nincsenek ablakok, gondolta, miközben a félelemtől jeges veríték lepte el a testét. Mindössze egy felfelé vezető lépcsősort látott, és ha eléggé nyújtogatta a lüktető fejét tartó nyakát, akkor még az ajtót is, amiben végződött. Próbált segítségért kiabálni; csupán valami reszelős károgás tört elő a torkából. Élvezetek – erre emlékezett. Az élvezetekről beszélgettek, és az a nő… Mozgást érzett a háta mögött és hirtelen rettenetes fájdalom hasított a testébe. A kiáltás újra csak reszelős károgásként tört elő belőle, de mire a végére ért, már sikoltott. A nő belépett a látóterébe. Nem a francia nő. Ki ez a mosolygó teremtmény, aki ezüstmaszk mögé rejti az arcát, domború idomait pedig fekete ruhába bújtatja? Mindehhez ezüstszínű csizmát, és – te jó Isten! – fekete bőrből készült mellvértet visel, amire ugyancsak ezüsttel az IÚ betűket festették. – Ki maga? Mit akar? – A rám váró számtalan gyönyört. Nigel félelmét alig érezhető megkönnyebbülés vágta át. – Solange? Ne… – Úgy nézek ki, mint Solange? – érintette hozzá a kezében tartott sokkolóbotot alig egy hüvelyknyivel a pénisze fölött Nigel bőréhez a nő. A férfi összerándult, ahogy az égő fájdalom belemart a testébe. – Az Igazság Úrnője vagyok, te házasságtörő pöcs. Ütött a leszámolás órája, Nigel B. McEnroy.