Halálos vendetta

ELSŐ FEJEZET-2

– Állj, állj, ne! Fizetek. Fizetek, amennyit csak kér.

– Ó, hidd el, tényleg fizetni fogsz. A feleségedért – csapott a sokkolóbottal Nigel hasára a nő. – A lányaidért – ütött a mellére. – Minden megerőszakolt nőért – a fenekére.

A falak visszaverték Nigel visítását.

– Ne, ne, ne! Senkit sem erőszakoltam meg. Rettenetes hibát követ el.

– Tényleg? Tényleg, Nigel? – érintette meg a bottal Nigel heréit a nő, miközben úgy gondolta, ezt a magas hangú sikolyt már csak a kutyák hallják.

Minden egyes alkalommal, amikor kimondott egy nevet – az egyik áldozat nevét – újra és újra sokkolta.

Nigel érthetetlenül makogott valamit, majd elernyedt, de a nő türelmes volt.

Miután elroppantott egy fiolát az orra alatt, hogy magához térítse, újra kezdte.

Nigel könyörgött – de még mennyire könyörgött –, átkozódott, zokogott, visított és összevizelte magát.

Mennyi, mennyi gyönyörteli pillanat.

– Miért, miért teszi ezt velem?

– Azokért a nőkért, akiket elárultál, megaláztál és megerőszakoltál. Valld be, valld be a bűneidet, Nigel.

– Sohasem bántottam senkit!

A nő erősen a fenekéhez szorította a sokkolóbotot. Amikor Nigel újra meg tudott szólalni, zokogva törtek elő belőle a szavak.

– Szeretem a feleségemet, szeretem a feleségemet, de nekem több kell. Bocsánat. Csak szex volt. Kérem, kérem.

– Drogot adtál a nőknek.

– Nem… Igen, igen! – visította Nigel, hogy meneküljön a fájdalomtól. – Nem mindig, de sajnálom. Sajnálom.

– Arra használtad a helyzeted, hogy szex reményében megfélemlítsd és nyomást gyakorolj a munkát kereső nőkre.

– Nem… Igen… Igen! Vannak szükségleteim. Kérem.

– Szükségleteid? – fogott a nő egy dorongot, és Nigel arcába vágott vele, eltörve az arccsontját. – A szükségleteid előbbre valóbbak, mint azoknak a nőknek a szabad akarata, kívánságai és szükségletei? Mint a feleségednek tett esküd?

– Nem, nem. Sajnálom. Nagyon sajnálom. Nekem… nekem segítségre van szükségem. Segítséget fogok kérni. Vallomást teszek. Börtönbe megyek. Mindent megteszek, amit csak akar.

– Mondd ki a nevem.

– Nem tudom a nevét. Kérem.

– Már mondtam! – sokkolta újra Nigelt a nő, és a rángatózásából látta, hogy nemsokára vége. – Én vagyok az Igazság Úrnője. Mondd ki a nevem!

– Igazság Úrnője – motyogta az éppen csak hogy eszméleténél lévő Nigel.

– Igazságot szolgáltatok.

Fogta a már korábban előkészített vödröt és a kést, majd a vödröt a férfi lábai közé tolta.

– Az meg mire kell? Mit művel? Bevallottam. Sajnálom. Istenem, istenem, kérem, ne!

– Minden rendben, Nigel – nézett mosolyogva a nő Nigel könnyben úszó, rémült szemébe. – Gondoskodom a szükségleteidről. Még egyszer, utoljára.

Életben tartotta, amilyen hosszan csak tudta, és amikor végzett vele, amikor már némán, ernyedten lógott a láncon, hatalmasat sóhajtott.

– Na. Igazságot szolgáltattam.

• • •

Miközben a virradat átvette a hatalmat a város felett, Eve Dallas hadnagy megállt a meztelen, megcsonkított holttest mellett. A hajnali szellő összeborzolta rövidre nyírt haját és meglebbentette hosszú bőrkabátja szárnyait, ahogy a kövéren szedett, számítógéppel nyomtatott szöveget olvasta, amit az áldozat nemi szervének a helyére tűztek.

Házassági esküt szegett,

megalázott feleséget.

Gazdagságra és hatalomra,

gyenge nőket döntött romba.

Szórakozásból erőszakolt,

és most végre meglakolt.

IGAZSÁG ÚRNŐJE

Eve letette a helyszínelő készletét és a helyszínre elsőként kiérkezett járőr felé fordult.

– Mit tudunk?

A bozontos szemöldökű, barna bőrű nő vigyázzba vágta magát.

– A kilenc tizenegyet nulla négy harmincnyolckor értesítették. Tisha Feinstein a Nyugati Nyolcvannyolcadik és a Columbus sarkán szállt ki a limuzinból. Feinstein azt állítja, a lánybúcsúját tartották tizennégy barátnőjével, és sétálni akart egy keveset, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A friss levegő szívása közben három háztömbnyit gyalogolt a Nyolcvanegyedik felé, és közben észrevette, hogy egy ember fekszik a járdán. Berohant az épületbe, ugyanis éppen itt lakik, és felrázta a vőlegényét, Clipper Vance-t, aki kijött, megnézte a testet és hívta a rendőrséget. A társammal nulla négy negyvenkor értünk ide és biztosítottuk a helyszínt, amihez két droidot is segítségül hívtunk. Rigby járőr odabent van a tanúkkal.

– Rendben, járőr, maradjon a közelben.

Eve befújta a kezét folyékony kesztyűvel, a holttest mellé guggolt és kinyitotta a helyszínelő készletét. Ezt követően a leolvasóra szorította a halott hüvelykujját és a felvevő kedvéért hangosan is leolvasta az eredményt.

– Az áldozat neve Nigel B. McEnroy. Fehér bőrű, negyvenhárom éves brit állampolgár. Több lakcíme van, köztük egy New York-i is, a Nyugati Kilencvenegyedik 145. alatt. Ez egyben Tisha Feinstein címe is, aki megtalálta a holttestet – nézte meg Nigel arcát Eve. – Nem meglepő, hogy nem ismerte fel. Súlyos zúzódások és feltehetőleg elektromos égésnyomok borítják az egész testét. Mindkét csuklójába mélyen belevágott valami. Feltehetőleg lekötözték, miközben kínozták és szabadulni próbált – vette elő a mikroszemüvegét, hogy közelebbről is megvizsgálja a vágásokat és a zúzódásokat. – A szögéből ítélve azt mondanám, hogy az áldozat karját a feje fölött kötözték össze, az tartotta a teljes testsúlyát. A boncolás majd megerősíti. A nemi szervét levágták – hajolt közelebb és megemelte az üzenet sarkát, hogy jobban lássa a sérülést. – Bizonytalanságnak semmi nyoma, csaknem sebészi pontossággal távolították el. A gyilkos rendelkezhet orvosi ismeretekkel vagy gyakorlattal.

Ezt követően elővette a műszereit.

– A halál hajnali három óra tizenkét perckor állt be. Feltehetően a kasztrálással járó vérveszteség okozta, esetleg az elektrosokk miatt fellépő szívritmuszavar. Talán a kettő egyszerre – ült le Eve a sarkára. – Szóval, megkötözték, megkínozták és meggyilkolták, de valahol máshol, ugyanis ehhez valami félreeső hely kell, és csak utána hozták ide. Lényegében a saját küszöbe elé. Ezzel az ügyes, verses üzenettel. Igazság Úrnője. Valakit nagyon magadra haragítottál, Nigel.

A helyszínelő készletéből kivett egy apró csipeszt és néhány műanyag zacskót a bizonyítékoknak. Amikor kihúzta a tűt, ismerős kopogást hallott. A társa közeledett rózsaszín westerncsizmájában.

Peabody a jelvényével igazolta magát a droid előtt és belépett a rendőrségi kordon mögé. Amikor lenézett a testre, megjegyezte:

– Kemény.

– Mindegyik az.

Eve emlékezett, hogy nem is olyan régen Peabody még zöldre vált arccal fordult volna félre. Csakhogy megedzették a gyilkossági nyomozóként töltött évek.

– Mindjárt leszedem ezt a szerelmes levelet… így. Peabody, értesítsd a halottszállítókat és a takarítókat. Csomagolják össze a testet, még mielőtt ennek a kedves, nyugodt környéknek a lakói elkezdik sétáltatni a kutyájukat vagy elindulnak a reggeli kocogásukra. Segítsen megfordítani, járőr, hadd fejezzem be a helyszíni szemlét.

A holttest másik oldalán is talált égésnyomokat, melyek közül nem egy szétnyílt a kínzás közben. Ilyenek borították a hátát, a fenekét, a térdét és a lábszárát.

– Ehhez idő kellett – mormolta Eve. – Anélkül lehetetlen. Mit gondolsz, mit művelt az Igazság Úrnője a farkával és a golyóival?

Eve felegyenesedett és a társa felé fordult. Peabody a rózsaszín kabátját viselte egy kék sállal, amelyet – jesszus! – rózsaszín virágok borítottak. Sötét haját vidáman ugráló lófarokba fogta.

– A tanú odabent vár. Biztosítsa a helyszínt, járőr. Melyik Feinstein lakása?

– A hatszázegyes, hadnagy.

Peabody társaságában elindult a szépen felújított, úgy tizenöt emeletnyi méltóságot sugárzó épület bejárata felé. Észrevette, hogy az ajtó előtt nem áll éjszakai portás, de megbízható biztonsági rendszert szereltek fel.

Felmutatta a jelvényét a bejáratot őrző droidnak.

Az előtér tengerészkék és krémszínű járólapjai ugyancsak méltóságot sugároztak. A krémszín szegélyű falakat tengerészkékre festették. Láttak egy diszkréten megbújó – jelenleg üres – portáspultot, néhány ívelt, párnázott lócát és tavaszt idéző, frissen vágott virágokat a magas, karcsú vázákban.

Miközben Eve hívta a felvonót, tájékoztatta Peabodyt.

– A tanú valami lánybuliból érkezik haza, észreveszi a járdán fekvő McEnroyt, berohan és felveri Vance-t, a vőlegényét. A srác kimegy, megnézi a hullát és értesíti a rendőrséget. A hívás négy óra harmincnyolckor fut be a kilenc tizenegyhez, a járőr két perc múlva érkezik a helyszínre. Az áldozat is ebben az épületben lakik… jobban mondva itt is van egy lakása. Brit állampolgár, a társaival közösen egy nemzetközi, bolygóközi fejvadászügynökség tulajdonosa. Nős, két gyermek apja.

– A felesége – mondta Peabody.

– Aha – lépett be Eve a felvonóba. – Miután beszéltünk a tanúkkal, megnézzük, hogy itt van-e ő is a lakásban.

– Megszegte a házassági esküjét – mondta Peabody. – Ha az asszony végzett vele, világos nyomot hagyott azzal a szöveggel.

– Aha, az emberek fura dolgokra képesek, amikor elönti őket a düh, és az Igazság Úrnője nagyon is haragudott valamiért. Viszont… hacsak az asszony nem egy totális idióta, átkozottul jó alibiről gondoskodott magának – lépett ki Eve a kabinból és hosszú lábain elindult a csendes folyosón. Közben észrevette a biztonsági kamerákat. – Szerezzük meg az áldozat emeletén, a felvonókban és az előtérben készült felvételeket. A bejárat előtti teret mutató kamera képe se maradjon ki.

Megnyomta a 603-as ajtó mellé szerelt csengőgombot és megvillantotta a jelvényét az ajtót nyitó fiatal járőr előtt.

– Innen átveszem, Rigby járőr. Hívja fel az épület biztonsági főnökét vagy a gondnokot. Szükségünk van az áldozat emeletén, a felvonókban, az előtérben és a bejárat előtt készült felvételekre.

– Milyen időintervallumban, hadnagy?

– Az elmúlt negyvennyolc órában, ha lehetséges. Utána kezdje el a szomszédok kikérdezését.

– Értettem, hadnagy.

Eve elengedte a fiatalembert, majd gyorsan végigmérte a hosszú, zöld zselékanapén összebújó párt.

A nőnek – aki a húszas évei végén járt – hosszú, hullámos, rézveres haja volt. Hasonló árnyalatú szemén világosan látszott, hogy sírt. Sápadt arcáról már lemosta a sminket, amit biztosan feltett, mielőtt szórakozni indult.

Egyszerű, szürke pamutnadrágot, hosszú ujjú inget és házipapucsot viselt, így kapaszkodott a mellette ülő hasonló korú, barna bőrű férfiba.

Aki kifejező szemével Eve-re pillantott.

– Remélem, nem fog sokáig tartani. Tishnek pihennie kell.

– Félek lehunyni a szemem. Tudom, hogy magam előtt fogom látni… – szorította Vance széles vállához az arcát Tish.

– Tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire nehéz, Ms. Feinstein, és rövidre fogjuk, amennyire csak lehet. Dallas hadnagy vagyok, ő a társam, Peabody nyomozó. A gyilkosságiaktól jöttünk.

– Tudom. Lydia barátnőm bátyja Bronxban rendőr. Nem sok hiányzott hozzá, hogy őt hívjam fel. Gimis koromban párszor randiztam is vele, de…

– Mesélje el, hogy mi történt. Kezdje azzal, hogy hol töltötte a ma éjszakát.

– Mindenfelé jártunk… – kezdte Feinstein.

– Elnézést – szakította félbe Vance. – Foglaljanak helyet. Kérnek egy kávét, vagy valamit?

– Az nagyszerű lenne – továbbá addig te is lefoglalod magad valamivel, tette hozzá Eve gondolatban. – Én feketén kérem, a társam tejjel és cukorral.

– Mit szólsz egy csésze teához, csinibaba?

Feinstein elmosolyodott.

– Kösz, Clip. Nem is tudom, mire mennék nélküled.

– Soha ne is tudd meg. Egy perc, és jövök.

Ezzel felállt és halkan távozott. Feinstein védekezően összehúzta magát.

– Szóval, mivel töltötte az éjszakát?

– Mindenfelé jártunk. A lánybúcsúmat tartottuk. Jövő pénteken összeházasodunk. Kilenc körül vett fel a limó. Tizennégyen voltunk és klubról klubra vonultunk, tudja? Clipnek majd holnap lesz a legénybúcsúja. Na, mindegy, végül a Spinnerben kötöttünk ki. Az egy férfirevü. Tudom, hogy úgy hangzik, mint…

– Mint amikor néhány barátnő elmegy együtt szórakozni – fejezte be helyette a mondatot Peabody.

– Igen – telt meg könnyel Feinstein szeme. – Ahogy mondja. Néhányukkal már egy örökkévalóság óta barátnők vagyunk, és én megyek férjhez elsőként a csapatból. Ezért nagy felhajtást csaptunk, sokat ittunk, sokat nevettünk és a limó egyenként kezdett hazavinni bennünket. Én maradtam a végére, és megkértem a sofőrt, hogy tegyen ki a sarkon. Csak szívni akartam egy kis friss levegőt, sétálni egy keveset. Annyira boldog voltam, annyira kótyagos, annyira jól éreztem magam. Nem akartam, hogy véget érjen. Akkor…

Elhallgatott, amikor Vance visszajött egy bögrékkel teli tálcával a kezében.

– Clip.

– Minden oké, nyugodj meg, csinibaba. Minden oké.

Vance letette a tálcát és átkarolta a menyasszonyát. Eve elvette a fekete kávéval teli bögrét. Az illatából tudta, hogy ivott már rosszabbat is. Jobbat is, de rosszabbat is.

– Ha azt mondom Shellynek, a sofőrünknek, hogy a ház előtt tegyen ki, akkor ő veszi hamarabb észre. Rettenetes, de azt kívánom, bárcsak így történt volna. Csak úgy feküdt ott. Egy pillanatig azt hittem, ez valami szörnyű vicc, de utána megláttam… azt hiszem, sikítottam. Ebben nem vagyok biztos, de rohanni kezdtem, és annyira reszkettem, hogy az ajtóhoz érve alig tudtam lehúzni a kártyámat és beírni a kódot. Egyenesen feljöttem Cliphez.

– Azt hittem, valami baleset történt. Alig értettem, amit mondott. Utána az jutott az eszembe, hogy csak képzelődött a félhomályban, de nagyon zaklatott volt – cirógatta Feinstein karját az ujjaival Vance, miközben továbbra is a karjaiban tartotta. – Magamra kaptam valamit és lementem. Rádöbbentem, hogy nem képzelődött. Hívtam a kilenc tizenegyet és megérkezett a rendőrség.

– Felismerték az áldozatot?

– Nem – pillantott Vance a menyasszonyára, aki megrázta a fejét.

– Én nem is néztem meg alaposan – vallotta be Feinstein. – Tudom, hogy közvetlenül az utcalámpa alatt feküdt, de nem néztem meg az arcát. Olyan volt, mintha… Nem is tudom, megégett volna. Észrevettem a papírt, és közvetlenül alatta a…

– Én is láttam – tette hozzá Vance, amikor a menyasszonyának elcsuklott a hangja. – Kasztrálták.

– Megkérdezhetem, mennyi ideje laknak ebben az épületben?

– Két és fél hónapja – próbálkozott Feinstein egy erőtlen mosollyal, miközben megfogta a vőlegénye kezét. – Még az esküvő előtt be akartuk rendezni a saját lakásunkat. Az első, közös otthonunkat.