A lőtéren csak Izmirrel találkoztam. A többiek a parancsnak megfelelően valahol pihentek. Beléptem, és az arcomra volt írva minden. Izmir zaccos török kávéja megállt félúton az asztal és a szája között. A szeme kikerekedett, az orrlyukai kitágultak.
– Gratulálok! Te vagy a világ legmázlistább heréje! Ez nagy zsákmány! Ez az én barátom! Levadászta éjjel a vezérpézsmát! Ledöfte a királynőt. Gerincre vágta a mátriárkát. Ember, ezt nem néztem volna ki belőled – vigyorgott a török.
– Ennyire látszik? – kérdeztem, és elővettem a legszerényebb mosolyomat.
– Ennyire. Tegnap még olyan volt a fejed, mint akit elgázolt egy vonat, ma meg, mint egy jóllakott kisded, aki éppen kiköpte az anyja csecsét. Egyvalamit árulj el nekem. Egy tízes skálán mennyi az annyi?
– Húsz – válaszoltam, és kacsintottam
