Chapter 2
650 Words
Faith
Vakító napsugarak törtek át a régi, poros út fölé boruló, mohalepte ágak között. Ezerszer sétáltunk már a lombkorona boltozata alatt. Ez volt a mi titkos helyünk. A szent helyünk.
Ott állt tőlem alig másfél méternyire. Hatalmas kezei a szakadt farmerének zsebében. Gyönyörű arcára kiült a bűntudat.
– Nem érdekel, mit gondolnak mások – tört ki belőlem szinte könyörögve.
Azt akartam, hogy hallgasson meg. Hogy figyeljen rám. Hogy végre értsen meg.
– Nem érdekel, hogy bajban vagyunk! – folytattam. – Csakis az érdekel, hogy most itt állsz előttem.
Szomorúság költözött vonzó, férfias arcára.
Akárhányszor ránéztem, valami megmozdult bennem. A szerelem, amit iránta éreztem, erősebb és fontosabb volt bármi másnál. Az én kicsi világomban csak ő számított.
Ez az igazság. Ha rápillantottam, egy csodálatos, közös jövő képei derengtek fel előttem.
De az, amit ezen a délutánon az arcán láttam, más érzéseket keltett bennem. Félelem lett úrrá rajtam; a szerelem gyomorzsibbasztó pillangói ezúttal rémülten verdestek idebenn.
– Nem érdekel? Hogy mondhatsz ilyet, Faith?! – kérdezte keserűen. A hangja keményen csengett, még talán némi undor is vegyült bele.
– Nem érdekel. Csak egy dolog számít! Te és én! – válaszoltam, majd kérlelve közelebb léptem.
Ő hátrált.
– De te igenis számítasz, Faith! Az, aki vagy, és az, aki egyszer lesz belőled! Nem akarok az utadba állni!
Könnyek mardosták a szememet.
– Ne! – tört ki belőlem.
De csak a fejét rázta.
– Sajnálom. Soha nem akartam ártani neked, de úgy tűnik, másra nem vagyok képes. Ami tegnap éjjel történt, szintén ezt bizonyítja. Most azonnal véget kell vetnünk ennek! – válaszolta.
Széles válla megfeszült, ahogy szinte kényszerítette magát, hogy hátat fordítson nekem. Keserűség és düh áradt belőle, miközben lassan elindult visszafelé az úton.
Egy pillanat alatt eluralkodott rajtam a pánik. Elszorult a szívem. Utánarohantam.
– Jace! Kérlek, ne csináld ezt! Nem hagyhatsz el!
Megérintettem. Szinte láttam a szikrákat az ujjbegyem helyén, ahogy végigsimítottam a hátán. Mindig így volt. Lángra lobbantottuk egymást.
Éreztem benne a tüzet, ahogy felém pördült. Zihálni kezdtem, amikor hirtelen a tenyerébe fogta az arcomat. A tekintete az enyémet kutatta. Ez a gyengéd, fürkésző pillantás annyira ellentétben állt a keménységével! A szívverésem is kihagyott egyet, amikor lehajolt hozzám, és megcsókolt. Az ajka egyszerre volt puha és durva, követelőző és birtokló. Búcsúcsók volt.
Tudtam, hogy az.
Éreztem, ahogy megremeg a bensőm, és darabokra hullok, miközben ő a homlokát a homlokomnak támasztotta, és lehunyt szemmel, mélyeket lélegzett. Éreztem a fájdalmát. Hullámokban áradt felém a tikkasztó, nyári melegben.
Megragadta a vállam, és ellökte magát, mintha különben nem tudna tőlem elszabadulni.
Abban a pillanatban, ahogy ellépett tőlem, éreztem, hogy végem van. Meghasadt a bensőm. Valami végleg eltört bennem.
A tekintetét a földre szegezte, és nem is nézett rám, miközben lassan megfordult. Nem bírt a szemembe nézni, így hát én bámultam őt, miközben egyre csak távolodott.
Nem tudtam nem őt nézni, ahogy az elhagyatott ösvényen távolodott.
A vékony faágak között bekúszó napsugarak földöntúli, csillogó fénybe borították. Szinte valótlannak tűnt a fényesség, ahogy ellepte a magas, erős, a maga módján durva és nyers, de mégis gyönyörű alakját.
Olyan volt, mint egy rongyos, démonruhát öltött angyal.
Mindig is kívülállóként tekintett magára. A város kitaszítottja, az üldözött.
Mindig, mindenre bajt hozott, amihez csak hozzáért.
De nekem mégis ő volt a legfényesebb csillag az égen. Ő tanított meg rá, hogy a nevemhez hűen merjek bízni, legyen hitem. Ő tanított arra, hogy bízzak az emberekben, mert sokkal többek annál, aminek látszanak, vagy amilyen a hírük. Ő tanított meg arra, hogy a sorsunk nem a körülményeinktől függ, hanem sokkal inkább attól, amit mi magunk teszünk.
Abban a pillanatban hittem hát, hogy észhez tér. Hittem, hogy megáll, megfordul, és visszajön, mert nekünk együtt kell lennünk, hiszen bárhogy is legyen, mi ketten összetartozunk.
De nem fordult meg. Nem jött vissza.
Egyre csak távolodott, miközben a szívem ripityára tört a ránehezedő fájdalom súlya alatt.
Belehaltam.
Ez volt hát az a nap, amikor Jace Jacobs eltűnt az életemből.
Én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem engedem vissza.
- Writer
