A szív vallomása

Chapter 3

Faith

TÍZ ÉVVEL KÉSŐBB

– Te vagy az, Bailey? – kiáltottam a lépcső tetejéről.

Az ódon házban teljes sötétség uralkodott, bár időnként fénybe borította a helyiségeket a villámok fénye. A szél egyre csak süvített, recsegtette a falakat.

Még az alap is nyöszörögve remegett.

Viszont esküdni mertem volna, hogy zajt hallottam… Biztos, hogy csikorgást hallottam a ház használaton kívüli része felől, amikor felértem a széles lépcső tetejére.

Nyugtalanság uralkodott el rajtam. A korlátba kapaszkodtam, miközben igyekeztem tájékozódni és összeszedni magam. Inkább az épelméjűséghez ragaszkodtam, mint ahhoz a borzalomhoz, amit az elmúlt három hónapban átéltem.

Ez a régi ház volt az álmom. Ez az elhanyagolt és elhagyatott ültetvény a házzal, amit panzióvá akartam átalakítani. Azt akartam, hogy ismét eredeti szépségében tündököljön.

Félreeső területen bújt meg, körülbelül tíz percre a kisvárostól, ahol felnőttem. A gyönyörű, hatalmas udvarház három emeleten mesélt a saját történetéről és egy letűnt, varázslatos világról.

Vicces, ahogy az álmok egy szempillantás alatt rémálmokká tudnak változni. Épp úgy, ahogy az otthonosság érzése egy lélegzetvételnyi idő alatt az elszigeteltség és a kiszolgáltatottság elviselhetetlen érzésévé tud válni.

– Hahó! Van ott valaki? – kérdeztem remegő hangon, miközben a szívemet félelem járta át.

Bár a légkondicionáló minden tőle telhetőt megtett, mégis éreztem, ahogy az izzadságcseppek végiggördülnek a gerincemen. A jobb oldali, sötét folyosó irányába néztem. Onnan, ahol álltam, a második emeleten két irányba nyílt folyosó. Négy hálószoba volt jobbra és négy balra.

A mi szobáink balra voltak.

Vajon csak képzeltem, vagy tényleg hallottam valamit jobbról?

A gond csupán csak az volt, hogy már egyáltalán nem tudtam, mi valóságos és mi nem. Mi a paranoia, és mitől kellene valóban megrémülnöm.

Hatalmas esőfelhők borultak a régi ültetvény fölé. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, olyan őrült tempóban vert. Bumm, bumm, bumm!

Olyan hangosnak éreztem, hogy szinte túlharsogta a vihar és a mennydörgés zaját. Kirázott a hideg a rémülettől, egész testemben remegni kezdtem.

A kérdésemre nyomasztó csend volt a válasz.

Ennek ellenére bizsergett a tarkóm. Érzem, hogy nem vagyok egyedül.

– Ki van ott? – kérdeztem újfent, szinte könyörögve.

Néma csend.

Könnybe lábadt a szemem a tehetetlenségtől. Kétségtelen, az agyam olyasmiket láttatott, hitetett el velem, amelyek egyszerűen nem voltak valósak.

A saját bánatom, a félelmem, a saját gyengítő rémületem foglya voltam.

Az elmúlt három hónapban nem tudtam egy percnél többet aludni, így a szorongás és a kimerültség elhatalmasodott rajtam.

A testem megadta magát, de az elmém nem volt hajlandó kikapcsolni.

Valahányszor megpróbáltam pihenni, azonnal képek tódultak a lelki szemeim elé, és nem hagytak nyugodni.

Vér. Vér. Sok-sok vér.

Tágra meredt szemek.

Mozdulatlan test.

Nem hittem, hogy valaha is kiheverem, hogy valaha is képes leszek elfelejteni, hogyan halt meg Joseph, hiszen meggyilkolták, az életem pedig a feje tetejére állt. Mindent beborított a bánat, a fájdalom, a bűntudat és megannyi kérdés. Akkor azt hittem, az az életem mélypontja. Hogy onnan már nincs lejjebb.

Hittem ezt egészen addig, míg fel nem bukkantak azok a baljós, titokzatos üzenetek, olyan követelésekkel, amelyeknek nem tudtam, miként tehetnék eleget.

Fel sem fogtam, hová fajulhatnak még a dolgok, milyen ijesztővé válhat még minden, és hogy képes leszek megkérdőjelezni mindazt, amit valaha teljes bizonyossággal tudni véltem.

Behunytam a szemem, hogy elhessegessem a látomásokat. Igyekeztem magamhoz térni, megpróbáltam meggyőzni magam, hogy minden rendben van.

Muszáj összeszednem magam. Muszáj kézben tartanom a dolgokat, mielőtt végleg a darabjaira hullik minden.

Belőlem már úgysem maradt más, csak egy romhalmaz, nekem már csak az elhagyatottság érzése maradt.

Egyvalamit kivéve.

Amiért minden egyes reggel újra meg újra felkeltem. Ami arra ösztökélt, hogy ne adjam fel, hogy küzdjek, ami elhitette velem, hogy majd egy nap, bármilyen nehéz legyen is addig, de egy nap majd ismét rendben lesz minden.

Megmarkoltam a mobiltelefonom, szinte abba kapaszkodtam, majd lenyelve a torkomban keletkezett hatalmas gombócot, lassan balra fordultam, és lementem az üres folyosóra. Óvatosan meglöktem a résnyire nyitva hagyott ajtót.

Egy kósza fénysugár ragyogta be a tündéri kis pufók arcocskát, amely az apró, ökölbe szorított kezecskén pihent. A sötét, göndör, vad fürtök szerteszét terültek a párnán, miközben a kicsi mélyen és nyugodtan aludt rózsaszín ágyacskájában.

Összeszorult a szívem a szeretettől. Szinte fulladoztam az érzés mélységétől.

Az életem értelme.

Az életem.

Miatta nem adtam fel.

Miatta élt bennem a remény.

Miatta küzdöttem, pedig reménytelennek és hiábavalónak éreztem mindent.

Odatérdeltem a kiságy mellé, és gyengéden végigsimítottam a fürtjein.

A Szépség és a szörnyeteg mese szörnyetegét ölelte, az én régi plüssjátékomat, amit a szekrényem mélyéről túrt valamikor elő. Azóta is mindenhová magával cipelte, mintha nem értené, de mentőöv lenne.

Felsóhajtott álmában, én pedig előrehajoltam, hogy egy puszit nyomjak az arcára, és elsuttogjam neki, mennyire szeretem. Már vagy ezredszer.

Szinte mosolyogva egyenesedtem fel, de azonnal megdermedtem. Ismét eluralkodott rajtam a félelem. Visszajött az az érzés.

Éreztem valamit a levegőben, valamit, aminek semmi köze nem volt a kint tomboló viharhoz.

Megőrültem? Túlhajszoltam magam? Biztos voltam benne, hogy lépteket hallok. Mintha lefelé jött volna valaki a lépcsőn.

Félelem kúszott fel a torkomon. Elzsibbadtam, alig kaptam levegőt, ahogy lassan az ajtó felé indultam, készen arra, hogy segítségért kiáltsak, amikor hirtelen ledermedtem. A Bailey szobája melletti fürdőben égett a villany.

Mintha sav folyt volna az ereimben. Lassan, óvatosan a fürdő felé araszoltam. Úgy éreztem magam, mint egy magára maradt, védtelen kislány, miközben a kilincs felé nyújtottam a kezem, hogy teljesen kitárjam az ajtót.

Reméltem, hogy csak a képzeletem játszik velem, hogy csak a bolondját járatom magammal… vagy talán csak féltem elismerni, hogy valóban teljesen egyedül vagyok?

Aztán egy pillanatra kihagyott a szívem. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem, hogy ne sikoltsak fel.

A csepegő csap visszhangzott a fürdőben. A mosdó feletti csap, amely túl magasan volt ahhoz, hogy Bailey elérhesse. A csapból mégis víz csepegett, és minden egyes csepp hatalmasat csobbant a vízzel telefolyt mosdóban.

A vízben pedig Bailey kedvenc játékai úsztak arccal lefelé, mintha belefulladtak volna.