Chapter 4
1044 Words
Jace
– Most tett vallomást.
Valahogy legyűrtem a torkomban ragadt gombócot. Az út szélén álltam a rendőrséggel szemben, és Mackkel beszéltem, aki bent volt az épületben.
– És hogy van? – kérdeztem.
Felsóhajtott.
– Nos, gondolhatod, hogy nem valami jól. Valaki volt abban a házban, ez biztos. Valaki ki-be mászkált, ő pedig szinte észre sem vette, csak volt valami rossz érzése. És ha még azokat a leveleket is figyelembe vesszük, amiket kapott…, nem csoda, hogy megrémült.
Elöntött a düh, azonnal vörös köd ereszkedett az agyamra. El akartam kapni, le akartam vadászni azt, aki ezt tette, véget akartam vetni ennek az egésznek. De bármilyen nevet említettem Mack barátomnak, akit kapcsolatba tudtam hozni Josephfel, minden út zsákutcába vezetett.
Ott álltam hát, mint egy idióta, leskelődő zaklató, s igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne fussak át őrültként az úton, berontva a rendőrség épületébe.
– Mit csináljak? – hebegtem tanácstalanul a telefonba. Bármi jutott is az eszembe, bizonyára rosszallották volna.
– Engedd, hogy végezzem a munkám! A jelvényembe kerülne, ha kiderülne, hogy infót szivárogtattam neked. Maradj nyugton, jó? Adj neki időt. Most erre van igazán szüksége. Megérdemli. Nem állíthatsz be csak úgy egyszerűen, mint valami igazságosztó, hogy rendbe tedd az életét.
– Muszáj megtalálnom ezt a szemétládát!
– Lehet, hogy csak suhancok szórakoztak. Gyerekcsíny.
– Ezt te sem gondolod komolyan! – tört ki belőlem.
– Nem. Tényleg nem – adta meg magát bosszúsan. – Biztos vagyok benne, hogy rá akartak ijeszteni. Biztos, hogy ez egy figyelmeztetés. A kérdés csak az, hogy miért, és mi köze lehet Joseph halálához.
Hallottam, ahogy papírok között turkál az asztalán.
– Kiderítem. Ígérem. De ne üsd bele az orrod, jó? Nem is értem, minek hívtalak fel.
– Nagyon is jól tudod, miért – válaszoltam.
Ismét felsóhajtott. Persze hogy tudta. Nem volt más választása. Túl régóta ismertük egymást, túl sok mindent tudott rólam ahhoz, hogy hagyjon a sötétben tapogatózni, pedig könnyebb lett volna neki. Csinálhatta volna nyugodtan a munkáját.
De a barátság sokszor felülír minden józan megfontolást. Amikor Mack tegnap este felhívott, és szólt, hogy eldurvultak a dolgok, nem maradt számomra választás. Azonnal pakoltam, és útnak indultam. Három órát utaztam az éjszaka közepén, hogy Atlantából mihamarabb Broadshire Rimbe érjek. Ez a kicsiny város nagyjából húszpercnyire fekszik Charlestontól, és pontosan ez az a hely, ahová soha nem akartam visszatérni.
Át sem gondoltam igazán, hogy mit teszek. A következményeket sem. Hogy milyen hatással lesz rám, és hogy milyen lesz őt újra látni.
Csak az zakatolt a fejemben, hogy bajban van, és segítenem kell. Hogy véget kell vetnem ennek az egésznek. Már réges-rég meg kellett volna tennem.
Bárcsak visszatekerhetném az időt, és közbeléphetnék! Bárcsak helyesen dönthetnék, hiszen akkor önző voltam és sértetten cselekedtem. Akkor a keserűség és az utálat hajtott.
Azóta is bánom, főleg mióta Mack felhívott és elmondta, hogy Joseph meghalt.
Bűntudatom volt. Legszívesebben üvöltve rohantam volna be a kis rendőrőrsre, hogy elvigyem őt onnan messzire. De ez nyilván nem ment volna ilyen egyszerűen.
– Hol vagy egyébként? – kérdezte Mack.
– Itt kint.
– Basszus! Jace! Ezt nem teheted!
– Hát akkor jól figyelj!
Kinyomtam a hívást, és zsebre tettem a kezem. Igyekeztem józan maradni, megfontolni mindent, amit Mack mondott.
Adj neki időt!
Nem tudhatjuk, mi ez.
Lehet, hogy csak suhancok szórakoztak.
Na persze! A francokat!
A főutca zsúfolt volt. A vidéki kisvárosban nyüzsögtek az emberek, jöttek-mentek, intézték a napi teendőiket. Mintha visszatekerték volna az időt. Egy sokkal szerényebb világban, egyszerűbb korszakban találtam magam.
Hatalmas kirakatú, színes napellenzős, kicsiny boltok, butikok és üzletek sorakoztak a régi téglaépületek földszintjén. A macskaköves járda mentén hatalmasra nőttek a szórványosan elültetett fák; néhányuk az épületek oldalát ölelve hűsítő árnyékot kínált a forró, nyári napsütésben. Mindebbe belekeveredett a tenger mögötti mocsarak ismerős, nehéz szaga.
Elkaptam néhány kíváncsi pillantást. Sokáig voltam távol, jócskán meg is változtam, így szinte biztos voltam benne, hogy nem sokan ismernek fel, de azért mégis eléggé kitűntem az itteni tömegből ahhoz, hogy nyilván elgondolkodtak, ki a fene lehetek, és mit akarok.
Hát ez jó kérdés! Én sem tudtam még, mi a francot akarok.
Kínoztam magam, ez biztos.
A rendőrség kétszintes épülete, amely még nem volt ott az én időmben, a szemközti oldalon állt, buja zöldek ölelésében. Hatalmas cirkálók és jelzés nélküli autók sorakoztak a járdaszegély mellett és az oldalsó parkolóban.
Összegyűlt az izzadság a tarkómon, viszketett az egész testem.
Nyugtalanság lett úrrá rajtam.
Muszáj volt látnom, legalább egyszer.
Tudnom kellett, hogy tényleg jól van-e.
De azt hiszem, nem voltam még felkészülve erre. Nem voltam felkészülve arra, hogy akár csak egy pillanatra is, de újra lássam.
Még a lélegzetem is elállt, amikor hirtelen kitárult az ajtó, ő pedig lehajtott fejjel, lógó vállakkal, csüggedten kilépett. A legjobb barátnője, Courtney, természetesen mellette volt.
Mindegy, hogy közben eltelt tíz év, ahogy az is, hogy mennyi szarság történt ezalatt. Faith még mindig a legcsodálatosabb nő volt, akit életemben láttam. Igazi szépség.
A hit, a tisztaság és az ártatlanság áradt belőle. Hirtelen a gátlásaim is eltűntek. Mindenképpen oda akartam menni hozzá. Meg kell őt védenem!
De a legrosszabb az volt, ahogy a testem reagált.
Annyival jobb volt nálam, és annyira más súlycsoportban voltunk, hogy az már szinte szánalmas volt rám nézve. Jobb volt nálam. Minden tekintetben.
Bájos.
És gyönyörű.
Elfacsarodott a szívem.
Minden, amit iránta éreztem, igazi volt. Csak egyben ostobaság is. Pont úgy, mint annak idején.
A birtoklási vágy úgy zúgott végig az ereimen, mint a drog.
Az energia szinte tapintható volt a levegőben.
Áradtak az érzelmek.
Vibráltak.
Lüktettek.
A múlt visszhangjai.
A csokoládészínű haja selymes hullámokban omlott a hátára.
Istenemre esküszöm, szinte éreztem a lényéből áradó melegséget. Egy csodálatos lélek, a színtiszta jóság, egy ellenálhatatlan testben!
Végtelenül hosszú, kecses lábak, bűnre csábító nőies formák.
Bűnre csábító. És én elcsábultam. Bűnbe estem.
Igen, az, hogy magamévá tettem, pontosan az volt. Bűn.
Már amikor először megláttam, képes volt térdre kényszeríteni. Annyira lenyűgözött, hogy teljesen elvette az eszemet. És ezen nem változtatott az idő sem. Mert nem lehetett megállítani a vágyat, amely olyan hevesen zubogott a zsigereimben, hogy elszédültem tőle.
Vagy talán csak a bűntudat volt az?
A bánat láthatóan megviselte.
És persze ezért is én voltam a felelős.
Istenem! Ekkora marhát!
De mekkora szemétláda lettem volna, ha egyszerűen elfordulok tőle! Ha csak ültem volna a kényelmes irodámban, Atlantában, mintha mi sem történt volna.
Mélyen beszívtam a levegőt. Próbáltam magam összeszedni.
Eltökélt voltam.
Volt célom és indítékom.
Már csak egy kibaszott tervre lett volna szükségem.
- Writer
