Chapter 5
1155 Words
Faith
Éreztem. Éreztem, hogy valaki bámul.
Meg kellett volna rémülnöm, mindazok után, ami múlt éjjel történt. Talán rémült is voltam valamelyest, de nem úgy, ahogy az ember gondolná.
Éreztem azt a bizonyos energiát, éreztem a szikrákat a levegőben. Mintha a tekintetébe sűrítette volna az egész lényét.
Tudnom kellett volna, hogy jobb, ha oda sem nézek. De nem tudtam uralkodni magamon. Semmi sem állíthatott meg, muszáj volt odanéznem.
Talán tudtam is, hogy kit fogok látni. Hogy ki áll az utca túloldalán.
Tátva maradt a szám. Még a pára is eltűnt a levegőből, a helyére bekúszott ez a szikrázó forróság.
Meginogtam, kocsonyás lett a térdem. A falnak kellett támaszkodnom, hogy ne essek össze.
Courtney, a legjobb barátnőm, ott volt mellettem, megtartott. Mindig mellettem volt. Elém lépett, és kisimította az arcomból a tincseket.
– Jól vagy? – kérdezte. – Tudom, hogy őrület, ami veled történt a múlt éjjel, de… ígérem, hogy vigyázunk rátok. Nem engedjük, hogy bármi bajod legyen neked vagy Bailey-nek. Világos?
Nyilvánvalóan azt hitte, a félelemtől reszketek, de meg sem tudtam szólalni, hogy elmondjam neki, nem így van. Csak bámultam az utca túloldalán álló férfit.
Szikrázott a levegő. Tapintani lehetett a feszültséget. Éreztem, hogy perzseli a bőrömet.
Már a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy minden molekulát elszívjon a levegőből. Még lélegezni is elfelejtettem, pedig a tüdőm szomjazott az oxigénért. Fájdalmasan összerándult a mellkasom.
Nem, ez nem lehet! Ez nem történhet meg!
Hogy került ide? Ennyi idő elteltével? Mindazok után, ami történt?
Courtney kétségbeesetten vizslatta az arcomat, mire végre rájött, hogy az utca túloldalán valami teljesen leköti a figyelmemet.
Hátranézett, és ő is szinte sokkot kapott.
Egy pillanat alatt elöntötte a harag.
– Ez valami vicc, ugye?!
Egész testemben remegtem a kíntól.
Egy régi szerelem; oly régi, hogy már léteznie sem lett volna szabad.
De a fájdalomnak sem, ami együtt járt vele.
Imádkoztam, annyit imádkoztam, hogy begyógyuljanak a sebeim.
– Mi a fenét keres ez itt? – fortyogott Courtney.
Majd felnyársalt a tekintetével, ahogy rám nézett. A rendőrség falának támaszkodva álltam. De jó lett volna, ha a téglák elnyelnek, hogy eltűnhessek!
Courtney arcára volt írva, hogy együttérez velem. Az agyamra ment, hogy valahányszor rám nézett, részvétet láttam a szemében.
– Maradj, Faith! Majd én elintézem – mondta.
Lenyeltem a torkomba toluló epét, és igyekeztem elfojtani a feltépett sebek okozta fájdalmat. A frissen feltépett, nagyon is fájó sebekét. Nem akartam, hogy fájjon. Nem akartam érezni. Nem akartam, hogy így érezzek miatta. Már attól az egyszerű ténytől is rosszul voltam, hogy látom. Nem érdemelte meg, hogy törődjek vele, hogy aggódjak miatta. Komolyabb gondjaim is voltak, olyanok, amikkel muszáj volt szembenéznem. Zavarba ejtő, ijesztő gondok és akkora bánat, ami ezernyi éjszakán át is ébren tartja az embert.
Elkaptam Courtney karját, mielőtt még átviharzott volna az úttesten.
– Ne! Hagyd, kérlek!
Rám nézett. A feje tetején lófarokba fogott haja csinos arca körül lengedezett.
– Nem fogok úgy csinálni, mintha ez a szemétláda nem dugta volna ide az orrát! Mit keres itt ennyi idő után? Mindazok után, ami történt? Hogy merészeli? – kérdezte dühtől, fájdalomtól és bánattól fojtott hangon, majd Jace felé nézett.
Jace. Jace Jacobs.
Kilépett az árnyékból, ahol eddig rejtőzködött az utca túloldalán. Kilépett, egyenesen a szikrázó napsütésbe. Ó, Istenem!
Bárcsak ott maradt volna a fal árnyékában! Bárcsak ne nézett volna így rám!
Mintha felismert volna. Mintha emlékezett volna rám.
Legalább harminc méterre voltunk egymástól, mégis mintha közvetlenül előttem állt volna.
A régi elnyűtt ruhák helyett elegáns, drága öltönyben volt. Valaha kócos haja most rövid és stílusos volt, illett jellegzetes, felejthetetlen arcához. Szakálla rövid, formára nyírt, kiemelte markáns állkapcsát.
Borzongás futott végig a gerincemen, a gyomrom felkavarodott, remegett.
Ez a nagyon régi szerelem, amit már rég nem is éreztem, ismét feltört valahol a mélyben.
Olyan szerelem volt, amilyenre nagyon sokáig vártam, mielőtt végleg feladtam volna, és meggyőztem volna magam, hogy igenis tovább kell lépnem, mielőtt teljesen elveszíteném önmagam.
Nem, nem nevezném menekülésnek.
Boldog voltam. Kellemes, kiegyensúlyozott életet éltem.
És erre most ott volt Jace, aki teljesen kibillentett a nyugalmamból.
Csodálatosabb volt, mint valaha. Magasabb, daliásabb, érettebb és sokkal vonzóbb.
Rám szegezte fényes, bronzszínű tekintetét.
Ilyen a vadonatúj, fényesen csillogó penny színe.
Vörösesbarna és narancssárga árnyalatú, bronzfényű csillogás.
Ismerős, meghitt tekintet – de nem akartam, hogy az legyen.
Úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna. Tekintete megtelt veszélyes, birtokló elevenséggel.
Gyengédséggel, bocsánatért esdeklő hazugságokkal.
Úgy éreztem, agyonnyomnak.
Csapdába estem.
Courtney összeszorította a fogát.
– Micsoda seggfej! Valakinek muszáj helyre tenni! Nincs itt semmi keresnivalója!
Nehezen bár, de elszakítottam magam Jace tekintetétől, és a barátnőmre néztem.
– Nem érdekes, Court. Csak menjünk! Szeretném elhozni a lányom, hogy hazamehessek végre. Elfáradtam. Szeretném megölelni, tudni, hogy jól van.
A szüleimnél hagytam Bailey-t a rendőrőrsre menet. Egyedül az ő házukat éreztem elég biztonságosnak ahhoz, hogy ott merjem hagyni. A szüleim nem örültek, szerettek volna velem jönni, de megmondtam, hogy számomra az a legnagyobb segítség, ha vigyáznak az unokájukra. Neki igazán nem kell tudnia semmiről.
– Rendben! – adta meg magát Courtney. – Menjünk!
Belém karolt, szorosan magához húzott, mintha bármitől is képes lett volna megóvni.
Éreztem, hogy egyre közelebb kerül hozzám a baj. Éreztem a fenyegetést, a figyelő tekintetet, a lüktető energiát.
Nehezemre esett lehajtva tartani a fejem, miközben Courtney kocsija felé sétáltunk. Egyre gyorsítottuk a lépteinket, ahogy a parkoló felé haladtunk. Olyan érzés volt, mintha menekülnék. Pedig biztos voltam benne, hogy nem tudnék előle elég gyorsan, elég messzire futni. Éreztem őt. Éreztem az energiáját, ahogy hátulról utolért. Még a szívem is kihagyott egy pillanatra.
– Faith! – kiáltott utánam.
Elfintorodtam. A lábam elgyengült. Képtelen voltam továbbmenni.
Legszívesebben beugrottam volna Courtney kocsijába, hogy elvigyen egy titkos rejtekhelyre, ahol tényleg senki sem talál rám. Ahol senki sem bánthat minket.
Nem bírtam ki, megfordultam, és máris szóra nyitottam a szám.
– Nincs számodra semmi mondanivalóm.
Zsebre tette a kezét. Úgy nézett ki, mint egy modell. Mint egy nagyvilági férfi.
Mennyire különbözött a régi önmagától! De mégis, eléggé önmaga volt ahhoz, hogy fájjon ránézni.
– És ha azt mondom, hogy nekem viszont van valami mondanivalóm a számodra?
Hitetlenkedve ráztam a fejem.
– Mégis mi lehetne az?
Szomorúság suhant át az arcán. Elég messze volt tőlem, de láttam, hogy hatalmasat nyel. A hangja is kissé elsötétült, mikor megszólalt.
– Sajnálom, ami a férjeddel történt.
Nem hittem a fülemnek. Összeszorult a mellkasom. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
– Sajnálod?
– Igen. Nagyon.
Csak pislogni voltam képes. Erőszakkal, de egyenesen a szemébe néztem.
– Te csak ne sajnálj engem, Jace! Fogalmad sincs, hogy mit éltem át… Mit élek át még mindig. Csak… tudod mit? Menj vissza oda, ahonnan jöttél, jó? Menj haza!
Megfordultam, és Courtney kocsija felé indultam. Ő ismét belém karolt néma támaszként, de észrevettem, ahogy visszanézett Jace-re. Ha tekintettel ölni lehetne, Courtney minden bizonnyal képes lenne lemészárolni bárkit.
De Jace Jacobs még mindig ott állt, a szavai pedig tőrként hasítottak a lelkembe.
– Otthon vagyok.
Majdnem elbotlottam a lábamban, de sikerült állva maradnom. Ökölbe szorult a kezem.
Nagyon sok évvel ezelőtt azt mondta, ott az otthona, ahol én vagyok. Hogy együtt fogunk magunknak otthont építeni.
De hazugság volt.
- Writer
